SZOMORY DEZSŐ!

Ez a felkiáltójel, a címben foglalt név után, nem megszólítás — nem is tudom, miért írtam le, önkéntelenül szaladt ki a tollam alól, de most már ott hagyom, érzem, hogy jelent valamit — és talán éppen azt jelenti, amiről — ezúttal megfontolás, elgondolás, kifejezett kritikai, vagy esztétikai mondanivaló nélkül — csak úgy kapásból, ex tempore, beszélni, írni, vagy talán énekelni akarok, szóval nyilatkozni róla — és még mindig nem tudom, nem kifejezőbb-e, ha egyszerűen kiáltok egyet, néhány indulatszót ejtek, egy felkiáltójelet dobok fel.

Valahol írtam egyszer egy országról, a tökéletes tudás, tökéletes érzés és tökéletes életszenvedély hidegen csillogó világáról, talán az emberfölötti emberek országát akartam megírni — és azt állítottam, hogy ebben az országban a közlés, a beszéd nyelve zenei hangokból áll: énekelnek és muzsikálnak egymásnak és úgy értik meg egymást, tökéletesebben, mint mi, szavakkal és fogalmakkal. És máshol írtam egy másik országról, ahol a beszéd nyelve puszta indulatszavakból áll s mégis megértik egymást. Ha összevetem ezt és lefordítom az emberi szóbeszéd szegényes nyelvére, azt mondhatnám, hogy amit mi muzsikának nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint a közlésnek, az érzések és indulatok kifejezésének, szóval a beszélésnek olyan erős vágya, amelynek lázas árzásában elolvad és megsemmisül minden fogalomhoz-tákolt szó és csak a legősibb szavak, az indulatszavak maradnak meg. A muzsika tehát nem más, mint csupa indulatszóból összetett beszéd.

Úgy éreztem mindig, Szomoryt olvasva, vagy szavait lesve a nézőtéren, hogy amit ő csinál, az egy csodálatos, szinte 0példátlan kísérlet. Hogy is fejezzem ki, hogy írjam körül? Mondjuk így: adva van egy muzsikus-lélek, aki írónak született. Valaki, aki zenét érez és szavakban beszél. Vagy, „mit tudom én!", talán egy elátkozott Beethovenhez hasonlíthatnám, aki idegen bolygóra került, ahol nincsenek hangszerek, se hangszálak, ahol nem ismerik a hangjegyeket — csak szavak vannak s ezekkel kénytelen kifejezni mindent. Micsoda lázas erőlködés indul meg, lihegő kapkodás, őrült torlasz, ahogy nekifog, megnézi a szavakat, próbálja összeilleszteni, összekoccantani, csörgetni fülében és szívében, válogatni köztük, szétdobálni, megint összerakni — hogy valamiképpen megközelítse velük a viharnak azt a zengését, amit lelkében kelt a csodálatos élet! Vakon, lihegve torlódnak egymásra a szavak s rohannak tova s ragadnak el — hajrá! Nincs idő ellenőrizni, figyelni, körülnézni — nincs idő megállapítani, mit mond, hová visz, megfelel-e kifejezés mondanivalónak, tartalomnak forma, anyagoknak erő, „külalaknak belérték", — nincs idő logikát keresni, ez az erő fölötte áll anyagának, túl könnyű neki, szétveti, felrobbantja, megsemmisíti s tovább nyargal, új táplálékot keresni kifejező dühének.

Az ifjú Nietzsche verse jut eszembe:

Ja, ich weiss, woher ich stamme!

Ungesüttigt, gleich der Flamme

Glühe und verzehr ich mich —

Licht wird alles, was ich Fasse,

Kohle alles, was ich lasse,

Flamme bin ich sicherlich!

Körülbelül ez az, amit el lehet mondani „Szomory stílus"-áról, erről a hihetetlenül jellegzetes, két egymáshoz illesztett szóban már egyéni formanyelvről, melynek lényege mégsem fejezhető ki, nem intézhető el a „modor" nagy „modorosság" jelöléssel — mert hiszen nem abból ismerhető fel, hogy bizonyos szólásformákat, szó- vagy mondatkötéseket, vagy neveket ismétel, vagy állandósít. Más állandóság foglal itt egybe mindent, amit „Szomory-stílusnak" nevezünk: az a szünetlen tűz, amivel lángra lobbantja, amihez nyúl, amiből minden témája, minden meséje, drámáinak minden figurája közös színben ragyog fel — a tűznek mindenütt, földön és égen egyforma, egyformán felismerhető sárga-vörös színében.

Való igaz, hogy Szomory minden figurája „az" ő nyelvét beszéli. És miért érezzük mégis a legkülönfélébb lelkek, legdrámaibb értelemben vett „jellemek" hű ábrázolását, az élet tarkaságát, sokféleségét ebben a nyelvi egyenruhában? Éppen, mert azt adja belőlük, ami a tarkaságban közös és állandó, a valóságban is: az élet, az élőlények türelmetlen lángolása, hogy lappangó indulatukat és szenvedélyüket kifejezzék. Ennek a mindenütt, mindenkiben jelenlevő indulatnak és szenvedélynek ád hangot, tör fel utat az, amit „Szomory-stí-lusnak" nevezünk, — Szomory úgy érzi, hogy arról, amiről ő beszél s ami egyformán lángol királyok és koldusok lelkében, csak így, csak ezen a hangon beszélhet király és koldus egyaránt.

Csak így, csak ezen a hangon! És ez a hang az ő hangja — ez a türelmetlen, lihegő, ragyogó színeket dobáló, pompás orkesztere a szavaknak, mely mindig, mintha afölött való elragadtatását és örömét igyekeznék kitombolni, hogy szólhat és beszélhet arról, amiről szól és beszél — mely nem elégszik meg avval, hogy kifejezte az érzést és gondolatot — de közölni akarja velünk a kifejezés gyönyörét is, ezt az önmagáért való mámorát a művésznek, aki megbódult két csodától: önmagától és a világtól. Így olvad össze Szomorynál két véglet: líra és drámaiság.

Madách azt állítja, hogy a „művészetnek legfőbb tökélye, ha úgy elbú (tárgya mögé), hogy észe sem veszik". Szomory művészete kivételes tökéletesség — nem tud elbújni tárgya mögé, mert átizzik rajta, felolvasztja, kitör belőle — ne alkalmazzunk rá követelményeket, dramaturgiai tételeket: örüljünk neki és csodáljuk a művészetet, amivel új drámáját megírta s a drámát, amit művészete alkotott.

Színházi Élet, 1922. február 5. 1-2.