ÚJ NEMZEDÉK

A kávéházban ültem: kissé apatikusan és merengve, s azon gondolkodtam, hogy ifjú álmaim

és reményeim közül melyik vált hiúvá s értelmetlenné.

Ekkor jelent meg a csecsemő.

Úgy hathónapos lehetett akkor, ehhez képest

elég ruganyosan jött fel a karzat lépcsőin, kissé

elfogódva állt meg asztalomnál, és zavart mosoly-lyal üdvözölt.

— Kovácik meszter, ha nem calódom — selypítette.

— Parancsoljon velem — mondtam neki.

Ügyesen felmászott a székre, szembe velem, és egy pohár anyatejet rendelt, szűrve, minden nélkül.

— Nadon örülök, hogy medismerhettem — folytatta, most már bátrabban és tisztább hangon.

— Fiatal tezdő vadok, és nehány kérdészben szeretném a tanácát kikérni.

— Rendelkezésére állok — mondtam kissé. csudálkozva.

A csecsemő előrehajolt, és fején apró pihékben nőni kezdett a haj.

—Az ön írásai mindig nagyon érdekeltek — mondta, már alig selypítve —, s mondhatom, némi hatással voltak rám.

—Ó... nagyon kedves... — rebegtem elpirulva.

—Na igen — folytatta tiszta hangon, míg tejfogai lassan bújtak elő piros ínyhúsából —, azért hát elhatároztam, hogy mielőtt első regényemet megírom, megkérdezem önt: szabad-e a költőnek elmondani legtitkosabb érzéseit a szerelemről? — Az részben a műfajtól függ — mondtam óvatosan —, részben pedig attól, értékes-e az elbeszélő lírája. Higgye el...

—Azt hiszem — kiáltott lelkesen, míg tejfogai kopogva hulltak a tálcára egymásután —, a líra, a líra minden! Az a tűz, ami a fiatal lélek opálos fényében vibrál...

Lángoló szemekkel nézett rám, míg fejét fürtös, szőke haj borította el, s vonásai a szavak hatása alatt megnyúltak. Úgy tizenkét éves lehetett e percben. Ifjú heve magával ragadott.

—Igaza van, fiatalember — bólintottam lelkesen —, az igazi író legértékesebb megnyilatkozása ama legbelsőbb forrásból bugyog, amit lírának nevezünk. Amikor...

—Ígen, igen... — vágott közbe maga elé meredve. Nyaka kinyúlt, vállait szétvetette, és úgy maradt. — Igen, de vannak más szempontok. Itt van mindjárt Flaubert, aki merőben másképp gondolkodott, s nem lehet tudni, miben volt igaza.

Szája fölött apró szőrszálak bújtak elő, míg ezeket mondta. Szemei alatt a tizenhét évesek kék árka jelent meg.

—Higgyen a fiatalságának, a naivságának — mondtam neki —, ez a legbiztosabb vezércsillag, A lélek .. .

—Vezércsillag! — mondta kissé gúnyosan. Meglepetve néztem rá. Két árok futott orrától szájáig — s ez árkokban a kiábrándulás apró koboldjai ültek. — Vezércsillag! Szép, magyar szó. Tud még ilyen szép, magyar szavakat, tata?

Kicsit meghökkentem. Barna ujjaival bajuszában babrált, és kihívóan nézett a szemembe.

—Hogy érti ezt? — dadogtam. — Hiszen.. .

—Hát csak úgy, tata — mondta erős, férfias basszushangon —, hogy ezek a szép, magyar szavak nagyon fiatalok. Én ugyan pali vagyok a stílusra, de pár rimmel nem hagyom magam megfőzni. Az élet, az igazi, nagy, véres élet — az az igazi, apicsek.

Lélegzetet vettem, hogy precízen tudjam magam kifejezni, mert őszintén mondva, kezdett főni a fejem.

— Kétségtelen — mondtam óvatosan; de nyomatékkal —, hogy igazi mű alkotásához szükséges az igazi élet átérzése is, mégis, ha a nagy műveket tanulmányozzuk, rá kell jönnünk, hogy azt az egyéni zamatot, ami utánozhatatlan, a lirai szemlélet, a belső kritika adja meg. Ha egyszer...

—Eh, papperlapapp. Utálom a költői, gyerekes nyavalygást — legyintett erőszakosan férfias, kemény ujjaival. — Az élet, bűneivel, piszkával, szerencséjével és pechjével, a nagy, komisz, piszok, drága élet — erről beszéljen, gondolkodjék az író. Passz.

Elhűltem.

—De hiszen az imént... — vetettem közbe.

—Az imént! — kiáltott recsegően. — Mi voltam én az imént! Naiv, ostoba gyerek, aki tekintélyekre, avas eszmékre gondolt.

Szigorúan fordult el, míg állából erős, fekete szakáll tört ki, s lassan bugyogott alá mellényére.

—E pillanatban nőtt be a fejemlágya — tette hozzá.

Elgondolkodtam.

—Tagadhatatlan — kezdtem aztán újból —, hogy az a plaszticitás, ami az élet hű ábrázolásából származik, időnként a legmélyebb hatást gyakorolja a lélekre. De nem szabad elfelejteni, amit Arany mondott, hogy nem a valóság, hanem annak égi mása az, amitől legfőképpen a költő hatása függ. Másrészt...

—Tya — mondta röviden, a harmincéves emberek fölényével. — Ez mind nagyon szép. De csak szó, drága fiam, csak szó. Irodalom, tudja. Ostobaság. Az ember kinő belőle. Aztán a saját élete kezdi érdekelni, meg a nők. De azok se nagyon.

Kezdett pikírozni ez a hang Szemei alatt ráncok gyűrűztek, és szürke foltok jelentek meg dús, fekete hajában.

—Nono. Az irodalom se kutya. Bár...

—Bánom is én — köhögött öregesen. — Nekem smarn, amit a népek beszélnek. Egy jó rostélyos — az igen. A többi maszlag.

—Engedelmet kérek — mondtam, most már komolyan megsértődve —, ön azzal ült le mellém, hogy a véleményemet megkérdezze, és tanácsomat kérje, legyen szíves, engedje meg, hogy a mondataimat befejezzem. Annál is inkább, mivel...

—Micsoda? — kiáltott az öreg emberek kellemetlen, reszelős hangján, míg ősz, fehér szakálla mérgesen lobogott. — Én, a maga véleményét? Na, hallja! Ahhoz jobban felkösse a nadrágját, pipikéin! Hallatlan, mit mernek az emberrel, ha egyszer leereszkedik, és bizalmasan szóba áll ezekkel a fiatalokkal. Törülje meg az orrát!

És görcsös botját mérgesen rázva, dühösen otthagyott, míg hosszú, fehér szakálla rengve követte totyogó lépteit.