UTÓHANG AZ ADY-REVÍZIÓHOZ

Megkísérlem az összegezést. Mióta Kosztolányi, itt A Tollban, megindította az úgynevezett „Ady-revíziót", másodszor lángolt fel az ellenfelek szenvedélyes összecsapása. Ezt a „szenvedélyes" jelzőt azért használom, mert számomra éppen ez jelzi a vita képtelenségét. Versekről van szó s a vers különleges műfaj, nem fajtestvére a prózának, egész külön világ, nincs közös mértékük, csak közös emberi származásuk, a lélek kettőssége, értelem és ösztön. Éppen erről akarok beszélni.

Költészethez, érdemlegesen, csak költő szólhat hozzá, aki tapasztalatból ismeri a költészet köznyelven inspirációnak nevezett közegét, ezt a próza egysíkú helyzetéhez képest háromkiterjedéses teret, amiben emelkedni és süllyedni lehet. Természetesen, megfelelő végtagokkal, a lélek szárnyaival. Éppen ezért csodálkoznom kellett, hogy a hozzászólók egy része „költői" eszközökkel és szempontokból vette védelmébe Adyt — legérdekesebb Fodor József volt, ő úgy vélte, hogy akiknek nem tetszik Ady, egyszerűen nem méltók rá, mert törpe és hitvány lelkek. Az ilyen méltánylásba nem megyek bele, prózában. A próza, természeténél fogva, az olvasókhoz szól és nem óda a költőhöz. Hogy milyen költő volt Ady, azt legfeljebb versben fejezhetném ki, ha ráérnék — itt az a kérdés merült fel, mekkora költő.

Sajnos, az izgalmasnak ígérkező vita, amelytől természetesen nem egy költőre, hanem a költészet lényegére vonatkozó felfedezéseket és felvilágosításokat vártunk, utóbbiakban elég terméketlenül zárult, fontos alapkérdéseket fel se vetettek. Az Ady-párt sokszor esett abba a hibába, hogy Adytól kölcsönzött szemlélettel érvelt (definícióban a definiálandó fo‑galom), az ellenpárt más költők ásta barázdákban keresett fedezéket. Szeméremből, vagy hibásan értelmezett „műveltségből" (abban a téves feltevésben, hogy „írástudók ezt úgyis tudják") senki nem vetette fel a kérdést, hogy tulajdonképpen mire való egy költő, mi a szerepe, feladata, hivatása, holott enélkül honnan vehetnénk olyan mértékeket, amikkel ellenőrizhetjük a költőt. Nem akartak tudákosnak látszani s így művészietlenné váltak, abban a finnyás tartózkodásban, mely tagadja a művészet és tudomány közös területét, a mesterséget.

Holott az Ady-vita éppen ezen a területen dől el. Nagyjában kétféle nézet alakult ki a rajongó rokonszenv s a tartózkodó ellenállás attitűdjéből: mindkettő indulattelt, csak abban különböznek, hogy az egyik átadja magát annak a nyilvánvalóan rendkívül erős hipnózisnak, ami az Ady-versekből árad, a másik visszahúzódik. Ezek lírai csökevények a prózában, mindkét félben az elnyomott „költő" fordul szembe a költővel, így nem lehet zöld ágra vergődni. Próbálkozzunk egy harmadik lehetőséggel. E célból kölcsön kérjük — tisztán dialektikai szempontból — a tartózkodás tárgyilagosságot mímelő álláspontját.

És így szólunk a rajongóhoz:

Te egy csodálatos lélek csodálatos eszméiről és lelki élményeiről beszélsz, szóval rendkívüli felfedezésekről, a szellem einsteini értelemben négydimenziós (téren kívül időbeli) világában. Ha valóban ilyenekről van szó, ezek a felfedezések nyilván gazdagítják ismereteinket, erről a világról, ahonnan valóban csak költők hoztak hírt eddig. Lássuk, hol ez a gazdagodás.

Maga a költő pillanatig se kételkedik benne, hogy új, még ismeretlen lelki tájakon jár, helyesebben (mint feljebb jeleztük) repül. („Régi vizekről új, szűzi vizekre.") Ez perdöntő kijelentés a huszadik században. Mindenesetre érdekes, hogy hasonlat-rendszerében nem él a korszerű alkalommal s nem a repülőgépet használja példának, hanem a hajót. („Repülj hajóm.") Gyorsan kivédem a laikus széplélek gúnyos érvelését, mely szerint a hajó „költői kép", a repülőgép pedig prózai technikum, szerényen figyelmeztetem őt, hogy a hajó is technikumnak született. Petőfi nem a hajóról, hanem az akkor világra jött vasútról mondta, hogy repül, előre megsejtve a technika leendő fejlődését. De ne legyünk szőrszálhasogatók s vegyük úgy, mintha Ady valóban szárnyas hajóra gondolt volna. Tisztán a rajongó által jelzett eszmék szempontjából vizsgálva költészetét, mit találunk? Elsősorban sűrű célzások sorozatát a magasságra, ahol lelke jár s ezek a célzások olyan ihletettek és meggyőzőek, hogy szívesen elhisszük a belső magasságmérő adatait. Egy idő múlva mégis nyugtalanul kérdezzük: no, mi van odafönt, a sztratoszférában? Számunkra ugyanis, akik idelent vagyunk, nem a magassági rekord a fontos, hanem a felfedezés: mi van odafönt, s hogy látni onnan a világot?

Erre nagyon kevés s nem elég szabatos felvilágosítást kapunk. A felvétel homályos és nem egységes, egymásra vetített képek Dalton-féle „psziche-képe". Pillanatra ismerős tájak: Nietzsche szemlélete, néha Krisztusé, esetleg, ha akarom, Petőfié, vagy Marxé (Bergson még nem szerepel), a metafizikusok közül talán Spinoza („az isten van valahogy minden dolgoknak alján"), vagy Swedenborg — mindez ezúttal nem érdekel, éppen, mert ismerősök. Szárnya egy sasé, szeme egy fecskéé.

Jól értsük meg, nem hatásról van itt szó, hanem rokonlelkekkel való összehasonlításról. Ady azt mondja valahol: „Bűnöm, hogy messze látok és merek". A képzelődő, maga is költő-csökevény, megértően bólint: milyen szép, milyen igaz! A prózaíró, aki e pillanatban vagyok, nem ellenkezik. Valóban nagyon szép, de ami az igazat illeti — engem égetően fojtogat a kérdés: no, mit láttál, és mit mertél, mondd el gyorsan? Elhiszem a teleszkópról, hogy lencséje, vagy tükre nagyobb minden eddiginél — de engem most nem a lencse érdekel, hanem a csillag — fordítsd a Mars vagy Vénusz felé, látsz-e rokoni arcot — fordítsd a Nap felé — látod az istent, akit oly régóta keresünk nemcsak „minden dolgok alján", ahol mi is sejtjük, hanem a tetején, ahol lennie kell?

Végezzünk. Új eszméket, új képet az emberi lélekről nem hozott Ady, csak hangulatokat, amilyeneket egy másik műfaj, a muzsika közvetít. Ady hatalmas költő, ám egy belső tragédia áldozata. Nagy gondolkodónak és látónak képzelte magát, látnok akart lenni az eszmék világában. Legfőbb erőit erre a nemes, tragikus erőfeszítésre pazarolta, közölni akart valamit s nem vette észre, hogy közben a kifejezés nagyszerű mesterévé lett. Paganinije a hegedűnek, aminek Beethovenje akart lenni. A magyar költészet egyik legnagyobb formaművésze.

A toll, 1938. július 22.