WIR SIND UNSCHULDIG”

vagy

ÁRTATLANOK? ÁRTATLANOK!
ÁRTATLANOK...!
ÁRTATLANOK!?

vagy

LUNARNÉ IFJÚSÁGA

(Elrettentő film jó írók és rendezők ellen)

Ez a film oly célt szolgál, hogy elrettentse azokat a filmírókat és rendezőket, akik — főként Amerikában — kezdenek mostanában felbukkanni, s akik fellázadva a nemzetközi megállapodás és szabály ellen, mely a nagyközönség érdekeit tartva szem előtt, kötelességévé teszi a filmgyáraknak, hogy kizáróan rossz témákat dolgozzanak fel, vagy legrosszabb esetben (ha a rossz téma véletlenül nem akad kellő mennyiségben) a jó témákat gondos rendezői munkával tegyék elfogadhatóan tönkre. Látni fogjuk, hogy ezeknek a törvényeknek ad absurdum be nem tartása következtében milyen gyalázatosan — csak jó filmek keletkeznének, még a való életet is nem átalván úgy ábrázolni, ahogy van, rontanák az előkelő közönség ízlését. Megjegyzendő, hogy a feliratok — köztük maga a cím is — sokat javított az eredeti tárgy szabályos és elfogadható elrontása érdekében. Általános érdekességét alanti mesének főként az szolgálja, hogy mi nincs benne, s ezért mindenütt igyekszem erre hívni fel a producerek figyelmét.

Tehát a film, mely két szorgalmas és derék barátnő s az egyik vőlegényének, akik magániskolát nyitottak, a tanulókkal való kellemetlen tapasztalatait s ennek következtében való kudarcát, majd sorsuk részleges jobbrafordulását tárgyazza,

nem úgy kezdődik, ahogy illenék, hogy a későbbi vőlegény, aki orvos, egy önfeledt kis lányt lát játszadozni a virágos réten, s erről eszébe jut, hogy milyen jó volna Brightonban nevelőintézetet nyitni — hanem úgy, hogy a két barátnő, miután a tanítónői oklevelüket megkapták, hazafelé menet találkozik az egyik barátnő nagynénjével. Ez a nagynéni azonban nem gazdag és jóságos, mint ahogy egy nagynéninek lennie kell, hanem lecsúszott vidéki színésznő, de ebben a minőségében se jóságos és aranyszívű bohém, hanem egy furiózus, szeszélyes és önző, sőt elég termeszindulatú családi szerencsétlenség, amilyen sehol a világon nem fordult még elő, legfeljebb a valóságban. Rá is akasztja magát a két barátnőre, ezek megismerkednek a fiatal orvossal, aki tehetséges és szorgalmas ember ugyan, de — egész valószínűtlenül — mégse nagyképű és halálosan komoly, hanem jókedvű és gyerekes. Bele is szeret az egyik barátnőbe, de ahelyett, hogy mélyen a szemébe nézne, s ezzel alkalmassá téve a jelenetet premier plan céljaira, lassan suttogná: „szeretem önt, Magda" minden előírást és filmgyári érdeket megtagadva, ráordít szerelmére kétségbeesetten, hogy aszongya, hű, atyaisten, mi lesz ebből, beleszerettem magába.

A nagynéni azonban erre nem jár a kezükre, mintahogy egy rendes filmnagynéni tenné, hamiskás mosollyal csóválva fejét, mutatóujjával biztatva őket, a lombok közül, hanem azzal a lehetetlen viselkedéssel, amely a világ semmiféle filmjén, talán éppen csak az életben fordul elő, intrikálni kezd, és a másik barátnőt cselszövéssel vádolja. Közbelép egy tízéves kis növendék és ennek hasonlókorú barátnője, amire tisztességesen el lehetne rontani a filmet, úgy, hogy az ártatlan és jóságos gyermeklélekből kisugárzó napsugár mindent rendbehoz és kibékíti a felnőtteket, de erre nem az történik, hogy Shirley Temple a kis Gróffal karöltve a cseresznyefa alatt

milyen édesek, mit szólsz hozzá, Malvin!) elhatározzák, hogy majd ők igazságot szolgáltatnak, hanem az, hogy a kislány minden ok nélkül szintén intrikálni és hazudozni kezd, látszatok alapján az egész jóerkölcsű társaság előtt bemártja a barátnőket, pajtását zsarolással szuggerálja, hogy ő is hazudjon, hisztériás jeleneteket rendez, fellázít mindenkit a dolgos és tisztességes barátnők ellen — egyszóval úgy viselkedik, ahogy az sehol egy értelmes, vagyis hatásos európai filmen elő nem fordulhat, legfeljebb múlt héten Bécsben, ahol ugyanennek a kislánynak felnőtt példánya, bizonyos Lunarné halálra kínozta szobalányát és hisztériás szuggesztiójával hatalmába kerítette az egész házat, és most minden kiderült.

Mármár mindent kiegyenlítene a jóságos nagymama, azonban a barátnők feljelentik rágalmazásért, mire a kislány nem jelenik meg hajnalban apja előtt, hogy töredelmes vallomást tegyen a heppiend érdekében, hanem lefolytatják a tárgyalást, ahol — hihetetlen és elképzelhetetlen — nem derül ki az igazság a véletlenül a közönség körében tartózkodó Pasteur és Zola Emil tanúvallomása alapján, hanem felmentik a bűnöst, ezzel közmegvetésnek szolgálják ki az ártatlanokat, akik teljesen tönkremennek és menekülni kénytelenek. Most végre megembereli magát író és rendező, a szerencsés befejezés érdekében, s úgy intézik, hogy a szerelmesek, idegen környezetben, mégis egymáséi lehessenek, de megint csak tönkreteszik rendes és elfogadható szándékukat az utolsó jelenettel, ahol nem látjuk, premier plan, profilban, a két szerelmest, lassan egymás felé közeledő arccal, hanem csak a jelenlevő kávéházi közönség csodálkozásából tudjuk meg, hogy feltalálták és megcsókolják egymást.