VERS

Én szörnyűmód szerény poéta volnék,

Én a világtul nem várok sokat;

Én verses-boltom hirtelen bezárom,

Ha a vevőm sokáig válogat.

De most az egyszer — ó te büszke Múzsa!

A kunyorálás sorsa vár terád ‑

- Szerkesztő úr, adja ki ezt a verset,

- Szerkesztő úr, ég áldja meg magát!

-

Nem a „tündöklő, de hideg dicsőség"

És nem a „hírnév-mámor" lelkesit —

(Elismerem bár, hogy kinyomva látni A

költeményünk — mindig jólesik.)

Hírnév, dicsőség — rég rajongtam értük ! —

Kergesse őket, aki nagyra lát ‑

- Szerkesztő úr, adja ki ezt a verset,

Szerkesztő úr, ég áldja meg magát!

Lemondanék a kábító gyönyörrül,

Hogy rám támadjon Andor, Olivér;

—„Á, gratulálok, olvastuk a versét:

És mondja csak, fizetnek ott ezér'?" — —

Hogy vigyorogva felcitálja nékem

A kisöcsém egy-egy merész sorát ‑

Szerkesztő úr, adja ki ezt a verset.

Szerkesztő úr, ég áldja meg magát!

Dunának partján, kék hegyek tövében,

Fehér kis házra ákáclomb borul —:

Annak a háznak vagyok a bolondja,

Annak az árnyát hajtom botorul.

Abban a házban dobog egy szivecske –

Te balga lelkem, mintha hallanád! — --

Szerkesztő úr, adja ki ezt a verset,

Szerkesztő úr, ég áldja meg magát!

Imádom azt a drága kis szivecskét;

De hogy, de hogy beszéljem el neki?!

Illem, szokás, papácska és mamácska

Levél írását meg nem engedi.

— De ő Az Ujság szíves olvasója,

Csupán egy mód maradna még tehát —:

Szerkesztő úr, adja ki ezt a verset,

Szerkesztő úr, ég áldja meg magát!

Ugy-e, kiadja? — Hisz mi kára lenne?

A ritmus ép, a ríme jól forog,

— S hogy ily modorban írom az egészet:

Ez mindjárt olyan szellemes dolog.

A nagyközönség bámul és nem érti ‑

- Ez adja a sikernek zálogát!

Szerkesztő úr, adja ki ezt a verset,

Szerkesztő úr, ég áldja meg magát!

— Beszélj tehát, te égő, gyáva lélek;

Beszélj tehát, a perc megérkezett.

Mondd el neki, hogy a haját imádod,

Meg a szivét, meg azt a két kezet —

Meg a szemét, szemének barnaságát ‑

Mert barna, mint a csillogó agát!

Szerkesztő úr, adja ki ezt a verset,
Szerkesztő úr, ég áldja meg magát!

Ólombetűknek lomha, szürke szárnyán

Halkan közelg az első vallomás;

Halkan megindul lelkemből az ének ‑

Ön érti csak, kisasszony, senki más! A

ranyköd üljön kék hegyeknek ormán,

Gyémánt remegjen rózsaszál felett!...

Ólombetűk, ragyogjatok szivébe:

Ólombetűk — a perc megérkezett! —

Az Ujság, 1906. szept. 23.