VENDÉGET LÁTNI — VENDÉGNEK LENNI

 

Gundel Károly tabácsaival

 

ALAPFOGALMAK

 

Nagy általánosságban „vendég" alatt értjük azt az embert, vagy az embereknek azon csoportját, akik erre az alkalomra történt megbeszélés, úgynevezett „meghívás" alapján s erre hivatkoz­va megjelennek, többnyire étkezések idején a vendéglátó la­kásán, ott elfogyasztják az ételeket és italokat, s utána még huzamosabb ideig tartózkodnak a lakásban, annak a látszatnak eltüntetése céljából, mintha ők csak azért jöttek volna.

Miután minden házigazda tarsolyában hordja a meghí­vást, vagyis lehet belőle vendég is, a vendéglátás művésze­tének aktív és passzív szabályait mindenkinek ismernie kell. Itt csak előbbiekkel foglalkozunk.

A vendéglátás tulajdonképpeni célja és belső lényege, mint említettük, az étkezés. Abból az ősi tapasztalatból szár­mazik az egész kultúra, hogy a gazda maga is jóízűbben és nagyobb étvággyal eszik és iszik, ha vendég van a háznál, mint különben, ezt mindenki magán is megfigyelheti. A klaszszikus, keresztény erkölcstan, lélektan ebből a tényből az em­beri természetnek veleszületett önzetlenségére, felebaráti sze­retetére és társas ösztönére következtet, optimista alapon (vesd össze: „jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek", Arany Jánostól). Az újabb, úgynevezett freudi lélekelemző módszer, éppen ellenkezően, ezt az étvágytöbbletet a vendég jelenlé­tében, annak az öntudatlan, szaknyelven: a tudat küszöbe alatt rejtőző (öntudatlanunk is tud illemet, és nem lépi át a küszöböt, ha nincs meghívója) irigységnek tulajdonítja, ami­vel mások élvezetét szeretnők elkaparintani, s így inkább töb­bet igyekszünk enni a szokottnál, csakhogy nekik kevesebb jusson. Bizonyos szempontból mindkét felfogásnak igaza van. És aki azt mondja, hogy mindkettőnek nem lehet igaza — annak is igaza van. Feltéve, hogy az illető vendég.

A vendégnek kétszer örül az ember. Amikor jön és ami­kor megy. (Vesd össze: „Mutti, ge'ma schlafen, die Gáste wollen hám.")

Az alapfogalmakon kívül a „vendég" szó más vonzatok­ban is szerepel. Beszélünk a „vendégjog"ról átvitt értelem­ben, egyesek szerint ez csak annyit jelent, hogy mindenkinek joga van vendégnek lenni, mások úgy értelmezik, hogyha már az ember vendég, olyan dolgokat engedhet meg magá­nak, amiért otthon fejéhez vágnák a levesestálat: véleményt mondhat a feleségéről, és partnernője térdét nyomkodhatja az asztal alatt.

Van aztán „vendégszó", mint nyelvészeti kifejezés, van „vendéghaj" és „vendégoldal" (lásd: „szörnyű vendégoldal reng araszos vállán", Toldiból), ami alatt a szekérkas tartórúd­ját kell érteni, és nem előbb említett partnerhölgy derekát. Az utóbbi évek szokásai egy új fogalmazást dobtak fel: beszé­lünk „fizető vendég"ről és „nemfizető vendég"ről („paying guest") — utóbbi alatt nem a főpincérek által ismert kávéhá­zi fogyasztó értendő, hanem az úgynevezett „cserevendég", ami úgy jön létre, hogy egy angol úr például hozzánk jön és én elmegyek hozzájuk, aminek kettős előnye, hogy őt se lá­tom egy darabig és a családomat se. A cserevendégről még egy megjegyzendő, hogy nem szabad összetéveszteni a cserebo­gárral, ugyanis nem illik tőle megkérdezni se azt, hogy mikor lesz nyár, mert távozására vonatkozó célzásnak veheti, se azt, hogy sokáig éleke, ha rövidesen nem megy haza. Egyéb­ként a „cserevendég" szó tartalmát kimeríti sokszor az a jám­bor óhaj, hogy szeretném egyes vendégemet kicserélni.