ELŐSZÓ

— Egy kis füzet íráshoz — vagy inkább epilógus egy élet utolsó fejezetéhez?

Nem tudom.

Néhány jegyzetet adok ki itt: e jegyzetek mindegyikében szó van egy mérnökről, aki huszonhat éves volt, repült és lezuhant — szó van rólam, akit gyakran vitt magával a magasba —, és szó van egy szenzációról, amihez hosszú évezredek után jutott az emberi élet. Három motívum, és mindhárom összefügg: a fiatal mérnök barátom volt, akit szerettem, mert bölcs és bátor és tiszta férfi volt — s a szenzáció, amit barátsága révén a valóságban megismertem, úgy érzem, valamiben rokon azzal a másik szenzációval, ami néhányunk szívében az életnél is többet jelent.

Könyvet tudnék írni róla, és mégis úgy érzem, ez a pár sor is sok és fölösleges, amit néhány közös tárgyú, de időben, helyben összefüggéstelen jegyzet elé bocsátok. Rövid, néhány oldalas füzetke ez: másfél év előtt kezdtem írni, és két hete sincs, hogy be kellett fejeznem — regény, amit írni kezdtem, nem tudva, mi lesz a vége — kilendül-e a végtelenbe, vagy berekeszti a közöny és megszokás? Újságírója a legnagyobb lapnak, folytatásos regényt írtam: szigorú szerkesztőm, a végzet, rám parancsolt, hogy fejezzem be gyorsan.

Könyv is kevés volna, és sok ez a pár sor is. Mit írjak? Valami titkos összefüggés van a dolgok közt, amit, ha ösztönnel és sejtéssel fel nem fedezünk — nincs az a művész vagy tudós, aki szavakkal megmagyarázza. Igen, vannak dolgok, látszólag másneműek, s a művész érzi ugyan, hogy titkos légkör fogja egybe e jelenségeket — de megelégszik vele, hogy

egymás mellé állítson néhányat, s ráhagyja arra, aki képes rá, hogy megérezze, ami mindebben közös: a szimbólumot.

Mondhatnék-e többet, megvilágítóbbat, mint hogy egyszerűen dátumot teszek e jegyzetek mellé? Ha hinni akarom, hogy a művészet tükörképe csak az életnek, hinnem kell, hogy az élet is művész: történeteit megszerkeszti, és történeteivel célja van. Egy élet története, regénye és drámája annak az életnek — s aki érti a nagy művészt, és stílusát ismeri: figyelve egy ember életét, körülbelül meg tudja érezni a műfajt, melyben az életet a végzet megírta: vajon dráma-e vagy regény — egyszerű, kedves történet — egy hangulatos vers talán — vagy nagyszerű eposz?

Néhány jelre utalok csak, magyarázat nélkül, e feltevéshez.

E füzet első darabját, A pilóta című novellát néhány héttel azelőtt írtam, hogy Wittmann Viktort megismertem. Másfél év alatt gyakran írtam a repülésről — és gyakran írtam róla is: mindig zavartan és homályosan. Most, visszatekintve, róla szóló szavaim úgy rémlenek magamnak, minta ravasz és ügyes drámaíró burkolt célzásai, melyekben nem mondja ki, csak sejteti, hogy — hősével tragikus céljai vannak: fel akarja áldozni őt nagy mondanivalója kedvéért — fel akarja áldozni, bár jobban szereti mindegyik alakjánál. Utolsó cikkem aznap reggel jelent meg róla, melynek délutánján lezuhant és meghalt. Két nappal előbb repültem vele utoljára. Borús, komor volt az idő — elfeketült felhők torlódtak egymáson. Egy kis társaság gyűlt össze: írók és újságírók, akiknek Wittmann megmutatta a gyárat — aztán autón kivitt bennünket Rákosra, felszállt vagy kétszer. Az „Aero-Club" kis szobájában uzsonnáztunk — Wittmann szokatlanul komoly volt — szerényen és okosan magyarázott. Később — már esteledett — valaki megkérdezte, nem száll-e fel még egyszer. Habozva nézett körül.

„Hát — ki jönne velem?” Vállalkoztam. Felállt és kiment — néhány perc múlva a montőr beszólt az ablakon, hogy odakünt vár. Lenyeltem az utolsó falatot, szivarra gyújtottam, és tréfás szókkal búcsúztam a társaságtól, mint a Conci-èrgerie arisztokratája, akit vérpadra visznek. „Márki urak — viszontlátásra. Amint látják, itt kell hagynom a kellemes társaságot." Odakünt, az elborult mezőn fehéren, kísértetiesen világított az aeroplán: Wittmann bent ült már a pilótaülésben, elgondolkodva szivarozott. Felugrottam az ülésbe, előreszóltam: „Beszíjazzam magam?" — kérdeztem. Nem felelt, vállat vont. A montőr jött oda, és nagyon komolyan figyelmeztetett, hogy szíjazzam le magam. „Mindig történhetik valami!" — mondta. Különös, határozatlan érzésem volt. „Messze megyünk?" — kérdeztem a pilótától. Máskor, effajta kérdésre, tréfásan fenyegetni szokott, „félni tetszik, kedves?" — szokta mondani. Most nem: habozva ült „hát — ne menjünk?" — mondta tétován — de a következő percben már nekilódult a gép. Két-három körrel nyolcszáz méternyire emelkedtünk — fekete volt az ég, nagyon rossz kedvem volt. Ilyenkor, a harmadik kör után ő hátra szokott fordulni, beszélgettünk — most nem, némán, szótlanul csavarta a kormánykereket. Spirálsiklóban kezdtünk ereszkedni lefelé — a gép ferdén állott, heves szélrohamot kaptunk. Ekkor, alig százötven méternyire a földtől, látom, hogy erőlködik — mintha megriadt volna. Percekig kóvályogtunk — valami különös, ismeretlen érzés fog el — először villan át rajtam, először, mióta ismerem, hogy ő is csak ember. „Wittmann!" — kiáltom, de nem felel. Hirtelen teljes sebességre bekapcsolja a motort (siklózás közben kockázatos dolog — ő soha nem szerette a komolytalan virtuskodást!), sivítanak a drótok, a gép visszalendül a magasba. Másfél kör után véere leszállunk. „Mi történt?" — kérdem. —

„Semmi — feleli kurtán, rosszkedvűen —, gödörnek mentünk volna neki... nem lehetett leszállani..." Körülnézek — köröskörül simán, laposan terül el a Rákos, mint a tenyerem — miféle gödör lehetett az, amit onnan, a magasból látott?

Egy szemtanú, aki látta őt lebukni, két nap múlva, Bécsben azt mondja: a katasztrófa úgy történt, hogy Wittmann, leszálltában, pár méternyire a földtől, egyszerre meghökkent, és váratlanul bekapcsolta a motort, vissza akart menni a magasba. A fedél e heves és görcsös mozdulattól leszakadt, és ő előrebukott, mellel a kormánykerékre.

Gödröket látott a földön — szegény, szegény embermadár! Holtan emelték ki az odafutó bajtársak — a levegőben halt meg.