DUGÓHÚZÓ

1914. július 18.

Itt mesélem el, hogy már megint röpültem Rákoson. A röpülés talán az egyetlen dolog, ami akkor is érdekes, ha igazán megtörténik (különben az ember az igazmondásra csak akkor fanyalodik, ha végleg kifogyott minden mondanivalójából), van benne valami hazug, lehetetlen és valószínűtlen, még most is, annyi év után. A kedves, szomorú arcú és jókedvű Wittmann Viktor fuvarozott", mint ahogy ő mondani szokta, előre figyelmeztetett, hogy ma „dugóhúzó"-t csinálunk, ami nagyon finom dolog, a gép bedől, és csavarmenetben ereszkedik le. Szép, kétfedelű Lohner-típus, karcsú és lenge, nyolcvan lóerős motor dühöng a helice mögött, és forró levegőt csap az arcunkba. Wittmann előttem ül, egyik kezével a fogók közt motoszkál, másik kezét felemeli: — „Los!" Százhúsz kilométeres sebességgel lódulunk neki a mezőnek, levegő után kapok, aztán behúzom a fejemet. Előttem az országút vasúti sínekkel, egyszerre lebukik, és féloldalt elferdül. Lenézek: zöld foltok szaladnak alattunk, aztán egy pötty tócsavíz — a partján két fehér, piros fejű liliputi üget — ahá, az a két huszár, akit az imént láttam. Kicsit visszadőlünk, a vonalak összeszaladnak alattunk. Balról sűrű füstfelhő takarja Budapestet, túl rajta megint tiszta a láthatár. Csupa szín minden a sárga, párás délutánban, meleg, olvadó színek, lágy tarkaság. Berregve, fújva kapaszkodunk. Két perc múlva kihajolok, s megint lenézek, magam alá, ott a tócsavíz, de az egereket már nem látom, vagy az a két ázalag lenne az, az a két hangya? Nono, mondom magamban, és a halántékom kicsit lüktetni kezd. Mintha már kicsit túl sok is volna a levegő köztem s a föld között, amivel nem köt össze többé semmi. No, most már nem fogunk emelkedni, mondom magamnak határozottan, mintha tőlem függne. De emelkedünk. No, most légy szíves, és figyelj, mondom magamnak kurtán: légy szíves, és figyelj, és maradj veszteg, mivel most repülsz, és jó magasan vagy. Most figyelj, és ne járjon a szájad, mondom magamnak fenyegetően, és légy szíves, ne zavarj engem, mert azt nem szeretem. Mi közöm hozzá, hogy kiszáradt a torkod, nyelj egyet, és kész. És ne beszélj hozzám, mert úgyse hallgatok rád, és ne ingerelj — mit beszélsz, te őrült, hogy te most is felállasz, és hangosan fel- ordítod magad — és megfogod az egyik drótot —, és kiszállasz az ülésből, és végigsétálsz az egyik szárnyon — és a szárny végén leülsz, és lóbálod a lábadat... aztán egyik kezeddel elereszted, és a másikkal megfogod a szélit, és le... hallgass, hallgass, őrült, nyomorult, mert behunyom a szemem, és megfojtalak rögtön — nem hallgatsz? Beszélj valami másról, nem látod, hogy még mindig emelkedünk? Minden eltűnt... a hangárok... hol vannak a hangárok? Nincsenek. Beszélj, gyorsan beszélj valamit. Nem... ne Legagneux-ről... az nem érdekel... jó, hát leesett, nem vigyázott, nagyszerű... az megint más dolog volt... az nem így volt, mint ez... az nem cigarettázott még tíz perccel ezelőtt lent a jó, száraz földön, és nem ült a kávéházban egy félórával azelőtt... vagy ha igen, hát... hallgass! nem hallottad, hogy ez nem érdekel? És nem érdekel, hogy ma valami furcsát éreztél reggel, mikor a szeles, hideg utcán összehúztad a kabátot... valami megcsapott a széllel, s arra gondoltál, hogy egyszer mégis eljön, eljön igazán, és az a perc éppen úgy jelen lesz: az egyetlen valóság, jelenvalóság, mint ez a perc... Hallgass... az eget nézd, hogy közeledik... és nézd a pilótát, aki most elemében van...

Wittmann oldalt fordul, komolyan és elgondolkodva nézi

az egyik drótot. Semmi feszülés vagy energia vagy izgalom nincs az arcán: komolyan és kicsit szomorúan nézi a drótot, mint ahogy alkonyuló, csendes szobában egy parazsat nézünk, a kandalló előtt üldögélve. Tűnődik. Mire gondol most? Mélységet lát vagy magasságot, vagy arra gondol, mi lenne, ha beállítaná a magassági kormányt, s aztán nem nyúlna többé hozzá — s olajosan és simán suhannánk feljebb... hétezer... nyolcezer... aztán semmi, a híg, levegőtlen lég... és egy álomszerű ájulás... és ébredni, valahol, ismeretlen tájon, zöld ég alatt, ismeretlen fák közé ereszkedve... egy másik csillagon... két földi ember... tágra meredt szemekkel...

Egyszerre hallom, hogy elállítja a motort. A berregés megszűnik, csak a csavar süvít. Látom, hogy hátrahajlik, beszél. Odahúzom a fejem. Nem értem.

— Ovomaltin!... — kiabálja.

— Nem értem... Mi az! Mi történt?

— Azt kérdem — kiabálja hangosan —, hogy mi az az ovomaltin?

- Ovomaltin? — hüledezem.

— Na igen — kiabál —, már egy félórája töröm a fejem, hogy mi a csuda az az ovomaltin, amit abban a gyárban csinálnak, ami előtt mindennap elmegyek villamoson. Azt hiszem, tojásmaláta lehet, de mitől jó az? Csontképző?

— Azt hi... hiszem csontképző... — ordítok, és letörlöm homlokomról a verítéket.