KÉSZÜL A GÉPMADÁR

1915. május 9.

Jöjj velem, Rip van Winkle, te, aki nem is száz, csak tíz évet aludtál a gellérthegyi barlang mélyében, s mikor ásítva tér­tél magadhoz, körülnéztél, megdörzsölted a szemed, mond­ván: no hiszen, nem is tartott sokáig a szunyókálás. Odalent Pest, a hidak, a házak, minden úgy, ahogy volt, a földalatti villamos házikója is áll még, és a ligetben forog a körhinta, nyakkendőben ugyanazt hordják, mint amilyen rajtam van, a tíz év előttit; a nők is virágot hordanak még kalapjukon — no hiszen, észre se veszik rajtam, hogy tíz esztendőt átaludtam.

Jöjj velem, Rip van Winkle, gyerünk át a hídon, sétálni me­gyünk. Ne kérdezz semmit, én se mesélek: csak mutogatok majd egyet-mást. A sok katona, igen, a sok katona: hát háború van, Rip van Winkle, nagy háború, milliók és milliók — hit­ted-e volna? No de semmi, katonát, puskát láttál te azelőtt is, és azt is sejtetted, hogy valaha baj lesz ebből. Mi érdekelne mégis? Tudod mit, autóra ülünk, kiviszlek a gyárba, beszél­nivalóm van egy kedves, fiatal mérnökkel, most odakint van; szép séta lesz, és mindjárt a gyárat is megnézheted.

Az autó — igen, ez is volt már akkor, mikor te aludtál. Per­sze nem ilyen sok és nem ilyen sebes, no de mindegy, majd akad még egyéb is, amiért érdemes volt megszakítani a nagy álmot.

Autónk megáll a Váci úti gyár kapujában; ez a borotvált fiatalember Wittmann Viktor mérnök, kedves Rip van Winkle, engedd meg, hogy bemutassam: ennek a gyárnak műszaki ve­zetője. Kicsit erőltetett az érdeklődésed, Rip van Winkle, ta­lán nem szereted a gyárakat? Igaz, első percben alig látsz itt. A hadsereg átveszi a gépet, nyugtát ad, a mérnök úr vonatra ül, hazajön, és hozzáfog a következő géphez. Mikor az is ké­szen van, ugyanígy kiviszi Rákosra, és kezdődik elölről a szállítás.

Nem szólsz, Rip van Winkle, de látom, furcsállod az egé­szet. Hogy a mérnök úr maga viszi Bécsbe a kocsit... no, sze­gény kis üzem lehet; hát mért nem bízza a sofőrre az ilyen munkát, mit bánod te, ha így nevezzük. Hát olyan gyár ez, aminek a műszaki vezetője maga kénytelen elvégezni a fuva­rozást is?

Várj csak, Rip van Winkle, menjünk sorjában. Ma délben éppen elkészült a legújabb gép, ott áll a sarokban, a vitorlák már fel vannak szerelve. Ezt most kiszállítják Rákosra, a mér­nök úr öt órakor felül rá, és elviszi Bécsbe; tudod mit, kikí­sérjük a mérnök urat Rákosra, és ha nincs kifogása ellene, Bécsbe is vele megyünk, hátul az utasülésben elférünk ket­ten, hiszen te eléggé lesoványodtál tízéves alvásod alatt. Ne­ki még dolga van itt egy kevés, búcsúzzunk el, köszönjük meg a szíves kalauzolást, üljünk villamosra, ő majd utóbb autón indul utánunk, még előbb odaér, mint mi ketten.

Útközben elmondhatod, mi a véleményed az egészről. Csodálkozni látszol, de nem nagyon. Igen, látod már, holmi újfajta autó, vitorlás autó, vagy mi, elég érdekes, csak azt nem érted, mennyiben tökéletesebb, mint az eddigiek. Hogy erről a Wittmann mérnökről mi a véleményed? Nagyon kedves, de­rék, komoly fiatalembernek látszik, nyilván jól érti a mester­ségét, egyébiránt olyan, mint más mérnökember: gépekkel, csavarokkal bíbelődik, látszik, hogy egyéb nem is igen ér­dekli, esténként talán beül a kávéházba, egypár kollégával elbeszélget, korán lefekszik, reggel megy a gyárba. Nincs raj­ta semmi nevezetes, nem is érted, miért kérdeztem?

Jól van, Rip van Winkle, különben itt is vagyunk már Rá­koson. Lám, a mérnök úr csakugyan előbb ért ki — nous voilá, mérnök úr. Ezek nem magtárak, Rip van Winkle, hogy mond­jam csak, ezek a garázsai annak a járműnek, amit te vitorlás autónak neveztél.

Amire mi felszállunk majd, ott áll, látod, kint áll már a mezőn. Kiterjesztett vitorlái fehérlenek a napban. Az ám, jól mondod, Rip van Winkle: most veszed észre, olyanféle, mint valami szitakötő vagy madár. Nagyon eredeti hasonlat, Rip van Winkle, ez még nem jutott senkinek az eszébe eddig. Majd írd meg valami újságba, színes cikknek. Egyelőre menjünk, nézzük meg közelebbről.

A mérnök úr odafönt ül már a pilótaülésben. Szivarozik, a fején bőrsapka, orrán szemüveg. Vedd fel ezt a báránybőr bekecset, hideg lesz útközben. Kapaszkodj fel az ülésbe, Rip van Winkle, tudom, azt gondolod magadban, kényelmesebb feljárója is lehetne egy modern járműnek. No de semmi, ülj le, és szíjazd le magad.

Hogy minek? Hát csak úgy... várj, melléd ülök.

Hát mit szólsz ehhez az autóhoz, Rip van Winkle? Fur­csa formája van, igaz, de rögtön meglátod: a sebessége van vagy százharminc kilométer óránként. Kicsit hepehupásnak találod a talajt, félted a gyenge kis kerekeket? Sose féltsd azokat, lám, megindították a motort, berreg már a dugattyú, fogózz meg, indulunk.

Ni... de furcsa... milyen sebesen szalad a rögökön... ugye, Rip van Winkle?

Ejnye... no, mi az... talán kicsit túlságos már ez a sebes­ség... no... hiszen a szél... hiszen elvisz a szél... ennek a fe­le se tréfa... Jézusisten... mi történt... végünk van... jaj, mér­nök úr... szentatyám... mérnök úr... mi történt... felrobbantunk?... hiszen már... hiszen mi... hiszen a levegőbe... jaj, jaj!...

Maradj veszteg, Rip van Winkle. Ne kapaszkodj belém, nincs semmi baj. Hát, persze hogy a levegőben vagyunk... Mi az, már kapkodod a fejed? Hiszen alig ötven méter magas­ságban vagyunk még csak... odanézz, azok a hangárok... A Rákos kitágul! ...

Az ám, emelkedünk... öt perc múlva, ezerkétszáz—ezer-négyszáz méter magasságból visszanézhetsz majd, alattad láthatod Budapestet úgy, ahogy térképről ismered. A Duna, szép kék szalag, ott kanyarodik, fordulj csak oda, no, ne re­megj már. Hát persze, embereket már alig látni innen — va­gyunk vagy nyolcszázon —, de ha nagyon megerőlteted a sze­med, apró fekete pontokat láthatsz, amint végtelen lassan, kínosan vonszolják magukat, mint az eltaposott bogár; hát azok az emberek.

Vagy jobban érdekel Komárom, mint Budapest? Félóra múlva fölötte leszünk, aztán talán átkanyarodunk, és meg­nézheted kétezer méter magasságból a Vág völgyét... két óra múlva Bécsben leszállunk... még ráérünk uzsonnázni... nem vagy éhes? Estére benézünk az orfeumba.

Mit hebegsz? Hogy mondod? Hogy kicsoda... hogy ki­csoda ez az ember... itt előttünk... bőrsapkáját lehajtva, keze rézfogantyúkat forgat, figyelmesen nézi a gépet, majd a szár­nyak felé pillant, ha szélroham csap felénk, hogy lenyomjon, levágjon: nyugodtan fordít egyet egy csapon, a szárnyak két széle lebillen, visszalendül a gép... másik fogantyúhoz nyúl... szökellve emelkedünk... kicsoda ez az ember... ki ez az ördög vagy angyal... aki a felhők közé viszi fel, kezében az életünket?

Ejnye, Rip van Winkle, de megzavarodtál! Hát a repülő­gépgyár műszaki vezetője, Wittmann mérnök: megbízhatsz

benne, már vagy száz gépet berepült. Hiszen magad jelle­mezted az imént: kedves, komoly fiatalember, nyilván jól ér­ti a mesterségét, egyébiránt olyan, mint más mérnökember... gépekkel, csavarokkal bíbelődik... esténként beül a kávéház­ba... elbeszélget... korán lefekszik... Ez igaz is... múltkor le­ültem mellé, egy kávéra... éppen arról beszélt, hogy ha vége lesz a háborúnak, szeretne konstruálni egy gépet, mert mi­helyt ideje engedi, át akarja repülni az Atlanti-óceánt.