ELIKSZIR

És mégis és Újra — nem tudok másról beszélni nektek, csak amire gondolok. Egy hang vagyok csak, egy ember, kéz és láb

— nem tudok milliók nevében kiáltani, mint a többiek (mert mindenki milliók nevében beszél most hozzátok). És mégis és Újra: azt mondom, hallgassatok az emberre, akit úgy neveznek: én.

Isten és természet átka e gyalázatos századon, mely meggyalázta az embert és csúfot űzött belőle — törvényt ült fölötte és elutasította keresetével. Azt mondtátok, tudomány ez, magasabb belátás, kollektív eszme. És gyárakban és műhelyekben főztétek a gyűlöletet és halált — most hát egyétek meg, amit főztetek. Nagyon tudósok voltatok, nagyon büszkék gépeitekre és mindenre, ami célszerű. Meghatároztátok, hogy a részek mire valók az emberen — rájöttetek, hogy mire való a szem és a száj: csak arra nem gondoltatok, hogy az egész ember mire való.

Ez a század lenézte és megvetette az elmúlt századokat, elmúlt századok tudományát. Én pedig azt mondom: ha van még remény, felejtsétek el, ami száz év óta történt és folytassátok ott, ahol már tartottunk egyszer. Láttunk azóta hadvezért, aki meghódította a világot, láttunk tudóst, aki kiszámította bolygók távolságát és a fény törését, láttunk lángészt, aki megtalálta az ember nyomát évmilliós kövekben, láttunk mérnököt, aki áthidalta a tengert és láttunk repülőgépet a fellegek közt és láttuk a halhatatlan fényt, mely húst és velőt átvilágít. De most elég volt ebből, halasszuk el ezt, mert valakiről megfeledkeztünk: az alkimistáról, aki műhelye mélyén az élet elikszirt kereste.

Iskolakönyvek bohóca, torzképek céltáblája, bohó szakállas, kis zöld lángok közt kotyvasztottál ismeretlen nedveket, szegény, tudatlan, ki a mosolygó ifjúság csodaszerét kerested és puskaport találtál fel helyette — térj vissza műhelyedbe, és folytasd a munkát. Te voltál az egyetlen, aki azzal foglalkozott, ami mindennél előbbre való, aminek elintézése előtt semmi másra gondolnunk nem szabadna, boldogtalan emberek. Te a valóságot, a lényeget, az igazságot szereted — hogyan felejthettünk el téged? Tátott szájjal hallgattuk a bódult rajongót, aki a messzi csillagokra rámutatott és utakat jelölt ki nekünk a tébolyult — tapsoltunk a költőnek, ki hasonlatot talált fájdalmainkra, ünnepeltük a szónokot, ki magasztos szavakkal temette el a szegény, bűnös halottat: — erre pazaroltuk erőnket, időnket. Az igazság pedig ez: az ember minden öröm és szépség és jóság forrása, nyomorultan, rútul és gonoszul elpusztul, nincs annyi ereje a létben, mint a buta kőnek és a hideg levegőnek. Agyunk, idegeink, szívünk a végtelen örömnek és öntudatnak legdrágább, legkülönb műszere e Földön, minden anyagnál finomabb, nemesebb, tökéletesebb drágaság lehetetlen példája piszkos kis állatoknak, nyirkos csíráknak — addig se tart, mint durva csontedény, amibe elbújt, hogy védekezzék. Az igazság ez: gyalázat, hogy az ember legkülönb lehetősége e Földön az örömnek és szépségnek, néhány év alatt elpusztul, tönkremegy, örökre eltemetve egy világot, mely szebb és különb, mint az a világ, amit egy Ismeretlen isten teremtett, s amire szemünk ablakán át kitekintünk.

Nem tudtok egy hajszálat meggörbíteni: nem tudtok meghosszabbítani két nappal egy életet — hogy merészeltek ítélni, halált osztogatni, hogy merészeltek terveket kovácsolni, számítgatni a jövendőt, keresni a fény és delejesség törvényeit? Hogy merészeltek felrepülni a felhők közé, leszállani a tenger fenekére, kimenni az utcára hogy merészeltek, mielőtt ezt el nem intéztétek előbb, minden erőtök, minden figyelmetek, minden tehetségetek megfeszítésével? Itt van az egyetlen dolog, ami bizonyosság: az emberi test, mely élni akar és tud, jobban és szebben, mint minden más élő az élők között, itt van a legkülönb edénye minden tartalomnak — hagyjátok a lelket s az ő halhatatlanságát! Emberek, élők, a gonosz és ostoba halál vissza akar rántani bennünket a semmibe — hagyjatok abba mindent, el a műhelyekbe, törjétek össze a csillagvizsgálókat és az ágyúkat — ezekre ráérünk még. Retortákat elő, górcsövet, elő a tudomány ős megismerés minden készletével: keress étek meg a szerves élet titkát és ragadjátok ki a természet kezéből, mely nem tud bánni vele. Legyünk mind orvosok és tudósok, kísérletezzünk ezen az egyetlen, mindennél előbbre való feladaton — ha villámot tudtunk teremteni, ha kondenzátorokban együtt tudjuk tartani a szervetlen erőket, kell, hogy rájöjjünk a módjára annak is, hogy lehetne ama erőt, amit életnek nevezünk, odakötni egyetlen méltó anyagához, amiben legtökéletesebben nyilatkozik meg: az emberhez és az ő testéhez.

Mert ha ez meglesz: megtud játok majd, hogy mire való — amit most a szerelmes sejt csak az ő mámorában, mikor egy pillanatra ámulva érti meg, hogy a lábat nem járásra, a karokat nem védekezésre, a szájat nem evésre és ivásra teremtette egy boldog erő — hanem valamire, ami végtelenebb minden végtelennél.

Pesti Napló, 1918. november 10.