ISONZO

Az olasz mérnök megtörölte homlokát, és udvariasan kijelentette, hogy rendelkezésemre áll.

- Magam nem nagyon értek a dologhoz — mondtam —‚ én csak mint egyszerű Újságíró jelentem meg. A szerkesztőm beszélt valamit tegnap az Isonzo és Etsch melletti mérnöki munkálatokról, amiket az utóbbi napokban kezdtek meg, és azóta, hír szerint, lázas sietséggel és nagy apparátussal folynak már. Az ilyesmi érdekli a magamfajta újságírót.

- Szóval nem mint szakértő?

- No hiszen nem vagyok éppen műveletlen ember, érettségim van és egy félévet töltöttem a politechnikumon is. Hiszen nagyjából tudom, miről van szó... Olyan... izé... olyan vízi izéről — vízművekről... olyan anyacsavarról...

- Hát igen, igen, ilyesféle. Szóval szeretné megnézni a szerkezeteket?

- Igen, igen. Ez a nagy torony idetartozik?

- Ebben a szivattyúk működnek. Legújabb rendszerű kettős gépekkel, harmincezer lóerőt képviselő energiával dolgoznak szüntelenül, éj jel és nappal. Látja ezeket a hatalmas csöveket? Ezek lenyúlnak a folyóba, teljes szélességét kitöltik a medernek, és egyenlő erővel nyomják a víztömeget.

- Nagyon érdekes. Hm, hm. Óriási összegbe kerülhet egy ilyen üzem,

- Hát bizony, katonai célok eléréséről lévén szó, nem lehet foghoz verni a garast. Mire való a hadikölcsön?

- Persze, persze. Az a sok katona mit csinál odalent, a parton?

- A zsilipeket építik. Egy nagynevű olasz mérnök találmánya ez: befelé nyíló zsilipek, amik csak egy irányba hajtják a vizet. Vasbeton az egész és cement, óriási feszültségre van méretezve. Hevederrendszer. Látja azokat a pirosokat? Azok a plöndzserek. Ezek összeköttetésben állanak a szivattyúkkal.

- És ott, a lejtőn?

- Egymás mellett háromszáz kis torony, légritkító gépekkel, amik a folyó felszínéig érnek. Ez is új találmány, kizárólag erre a célra.

- Igazán nagyszerű. Micsoda munka, micsoda erőfeszítés, mennyi gép, mennyi ember, mennyi pénz! Ennek aztán meglesz a láttatja!

- Remélem.

- És milyen arányok! Minden milyen, hogy is mondjam, milyen nagy... és milyen színes.

- Ezek csak a részletek. Magukban mindegyikhez elég egy kis mérnöki tudás. De az egésznek áttekintése, mondhatom, szerkesztő Úr, nem gyerekjáték. Ez az én munkám. Az összefüggést értem, a dolog lényegét! Elképzelheti.

- Elképzelem.

- Mert Ugye, itt vannak a gátak, két kilométer hosszúságban... Vigyázni, hogy sehol vissza ne folyhasson a légritkítókkal és szivattyúkkal már visszahajtott tömeg... Itt, a sík mezőn még hagyján, de látja, két kilométernyire odább, a lejtő előtt, ahol sűrűbben állanak a szivattyúk — azt gondolja el, ott micsoda energia kell hozzá, hogy a rengeteg víztömeget, melyet nagy nehezen visszahajtottunk, most már felvezessük a lejtőre.

- Hm... hát anélkül nem lehetne...

A mérnök rám meredt.

- Mit?

- Úgy értem — dadogtam pirultan —‚ hogy anélkül nem lehet megoldani a kérdést?

- Miféle kérdést?

Most már tényleg zavarban voltam.

- Hát amiről itt Szó van... Csak úgy lehet megoldani, hogy a vizet... hogy is mondta ön, mit csinálnak a vízzel? Vissza- hajtják a lejtőn?

A mérnök megvetően nézett végig.

- Úgy látom — mondta szárazon —‚ ön nem is tudja, miért jött ide.

- Bocsánat — hebegtem —‚ én egy egyszerű Újságíró vagyok... a szerkesztőm küldött... én igazán nem értek ilyesmihez...

Hirtelen őszintén kiböktem:

- Drága mérnök Úr, hát mégis: miről is van itt szó? Mit csinálnak maguk itt?

A mérnök még egyszer végignézett, mielőtt válaszolt.

- Hogy mérnöki dolgokhoz nem ért, az rendben volna. De mint újságírónak legalább arról tudnia kellene, ami a lapokban is megjelent. Hát nem olvasta, hogy D’Annunzio Milánóban kijelentette, hogy addig nem lesz vége a háborúnak, míg az Etsch és az Isonzo fölfelé nem folyik a hegyre?

Az Újság, 1916. február 9.