ÁLLATKERT

Elaludtam a nagy entente-állatkertben, s mire felébredtem, a kaput bezárták már. Ha már itt vagyok, gondoltam, megpróbálok keresni valamit, csinálok interjút, hogy mi a véleményük, mikor lesz vége a háborúnak, egyben meghálok valahol, ahol helyet adnak. Találomra bekopogtam a vakondhoz. Lelkesen tapogatta meg az arcomat, mert a szeme vak.

— Mint a „Messzelátó" szerkesztője örömmel üdvözlöm önt, fiatalember. A háború természetesen addig tart, míg le nem tiportuk ellenségeinket s gőgjét meg nem aláztuk. Ó, látom a dicső jövendőt, melyben mindnyájan kivesszük részünket — fel, fel a dicső háborúra, fiatalember!

Ijedten futottam ki a ketrecből, s az elefánthoz nyitottam be. Gyanakodva nézett végig.

— Nem katonaszökevény ön? Ilyen erős, egészséges fia‑

talembernek a fronton van a helye.

Megmutattam igazolványaimat.

— Hát akkor jelentkezzen önként — kiáltott, hevesen rázva orrmányát. — Tud-e valami szebbet elképzelni, mint a szilaj, ifjú lelkesedést, mellyel a golyók záporában száguldunk előre, halált megvetve és ellenállhatatlanul? Ó, ha nehéz, felelősségteljes állásom nem tartana itthon, hogy szökellnék én is árkon-bokron át, mint a pacsirta, a dicső halál mezején. Éljen a háború, le a gyáva megalkuvókkal!

Diplomata-öltönyben és diplomata-mosollyal fogadott a zsiráf.

— Természetes, hogy mindnyájunknak s így nekem is leghőbb vágyam, hogy a népek békés fejlődése visszatérhessen, s átvegye birodalmát a kultúra és civilizáció. De végére kell járni a dolgoknak, mégpedig hosszas tárgyalások és kertelések nélkül. Én, mint jól tudja, a rövidség barátja vagyok mindenben, a rövid, kurta dolgokat szeretem, és óhajtanám, hogy a háború is olyan rövid legyen, mint a nyakam például.

Ezután az ökörhöz fordultam.

— Teljes bizalmat szavazok a kormánynak — mondta rendületlenül. — A kormány, tetszik látni, itt a nyakamon, legjobban tudja, meddig és mint. Nekem nincs más vágyam, mint hogy hasznos és derék polgára legyek nemzetemnek, és ha kell, utolsó csepp véremig ki fogok tartani.

— Úgy van, utolsó csepp vérünkig — kontrázott egy szúnyog az ökör fejebúbján —, de ez az utolsó csepp az enyém. És szorgalmasan szívott tovább.

A szamár hangosan bőgött, mikor arra kértem, engedjen be egy percre a ketrecébe. Szemei vérben forogtak.

— Maga engem, úgy látszik, szamárnak néz — ordított —, hiszen maga központi, maga egy boche, egy gaz német! És nekem kell ezt észrevenni: de rögtön megismertem! Fel, fel barátim, fogjátok meg, kém, kém! fogjátok meg! Elárul bennünket! Utána!

Nagy zaj támadt, mindenünnen előrohantak az állatok. Ijedten láttam be, hogy szamár voltam, mikor objektivitásért a szamárhoz fordultam. Fenyegető szemek villództak a sötétben, a csirkék, kakasok, tyúkok csipogva, kodácsolva, kukorékolva rohantak nekem, és tarajuk vörösen lobogott a szélben. Őzek és galambok sivítva hadonásztak, és belekaptak köpenyembe. A disznók röfögve, ádáz dühvel támadtak reám,

„boche, boche" kiabáltak a majmok, és ugráltak felém a fák tetejéről.

Ennek a fele se tréfa — gyenge és gyáva és ostoba állatok, egyenként el lehetne bánni velük, de igen sokan vannak —, menekülnöm kell.

Lihegve futottam, a tarka sereg lábam nyomában. Már sarkomba harapott a legelöl futó — nem volt választás, belöktem a legelső barlang ajtaját, és becsaptam magam mögött. Aztán néztem csak körül, hol vagyok. Mekkora volt megdöbbenésem, mikor a sötétből egy sárga sörényes fej világított felém. Az oroszlánketrecbe kerültem.

— No most végem — gondoltam —, ez pech. Az oroszlán! De ő nem mozdult. Perc múlva felállt, lassan, vont lábbal

az ajtóhoz ment — a lába át volt lőve. Aztán visszajött hozzám. — Elmentek — mondta. — Addig nem akartam szólni. Lá‑

tom, kimerült a futásban. Feküdjön le, pihenje ki magát. Leültem és sokáig szótlanul pihentünk.

— Meddig tart még? — kérdeztem aztán csendesen.

— Már nem sokáig, azt hiszem — mondta nyugodtan. — A sebem igen mély és a lázam növekszik. Hamarosan végem van.

— De én... a háborút gondoltam... hogy az meddig tart?

— Hja — mondta és legyintett. — Annak is vége lesz, ha már én nem leszek. Csak azt várják, aztán keresni fogják a békét, és béke lesz.

Az Újság, 1916. július 30.