A HALK CSÖNGETTYŰK...

A halk csöngettyűkről fogok most mesét mondani, amik a lélek fenekén csöngetnek, egyre csöngetnek, de olyan halkan, oly piciny hangocskával, hogy elég a légy zizegése a falon, és már nem hallod többé... igen, a halk csöngettyű meséjét mondom el most végre... hogy miért végre, mert már tíz esztendeje mindennap legalább egyszer eszembe jut, hogy na, ma megírom kedvenc témámat, a halk csöngettyűt, de eddig még nem jutottam hozzá, pedig a címet már legalább négyszázszor leírtam. Igen, sokat hánykolódtam és kocódtam szegényen és magányosan e zajos világban, soha nem jutottam hozzá — autók és villamosok tülköltek, kávéházak edénye csörgött, és hónaposszobák szomszéd lakója krákogott és furulyázott a szegény, magános vándor körül.

De most minden másképpen van. Az ember egyszer révbe ér, ugye, családot alapít, s a békés tűzhely körül szöszke gyermek gügyög. Isten veletek kávéházi asztalok és poros szerkesztőségi szobák, ma hazajöttem dolgozni, itt ülök a magam íróasztala előtt, a magam házában, ma megírom a halk csöngettyűt. Bodnár tanár úr régen megmondta már, és komoly emberek gyakran figyelmeztettek rá, hogy komoly és értékes alkotást úgy hozhat csak létre író, ha távol a külvilág zajától otthont alapít, hol módjában van elmélyedni, elkomolyodni, s megcsaphatja lelkét a tiszta, kicsinyes gondokon felülemelkedő derűnek az a világító áradata, amit valamikor ihletnek neveztek.

Ó igen, itthon vagyok, a magam házában, a magam szigetén, és most beszélni fogok a halk csöngettyűről. Tűzhelyemen vígan pattog a tűz és — hogy is mondtam előbb? — körülötte szöszke gyerek gügyög. Egy kicsit hangosan gügyög egyelőre, de mindjárt abbahagyja, és én elkezdem a regét a halk csöngettyűről... semmi no, mondom, hogy mindjárt csend lesz, ne tessék ezzel törődni, csak addig visít így a drága, míg azt az izét, azt a képecskét ottan le nem tépte a falról, aztán akkor megnyugszik. No ugye, mondtam, már le is tépte, egy kis falat is kitépett vele, semmi baj, édes fiam, csak menj vissza a konyhába, majd megcsináltatjuk, nem látod, hogy dolgozom? Egye fene a falat... tépje ki a füleit... hogy? mit? dehogy a gyereknek... a falnak... annak is vannak fülei, biztosan azt tépte le a drága... No de, édes lelkem, rendben van, de muszáj azt itt elintézni?... Dehogy, nem vagyok ideges, csak dolgozom, egy kis dolgot kell megírni, direkt azért jöttem haza. Igen, igen, légy olyan szíves.

A halk csöngettyű olyankor szokott megszólalni, ó, olvasóm, mikor a szívben minden elcsitul, és nem hallani még azt a kis csorgást se, amivel a vér átsiklik a véredények... no igen, a véres edényeken, melyek csrrr... csörömpölve hullnak le a konyha kövezetére, valószínűleg éppen kedvenc bablevesemmel... de az isten szerelmére, édes fiam, hát mért nem vigyázol? De igenis, muszáj, hogy ezer szemed legyen, ha a gyerek a konyhában van, tudod, hogy mindenhez hozzányúl... hát persze hogy a bableves, köszönöm szépen. Az isten áldjon meg, legalább ne bömböljön úgy.

A fokhagymára lehetne egy kicsit vigyázni, hiszen megvakulhat! Nem lehet rátok bízni semmit, ugyan, kérlek, még nektek áll feljebb, fogja meg a Böske, és játsszon vele!... Úgy! Hát mire van itt a Böske? Tizenöt forintért? Hát mért küldöd le ilyenkor? Nem érted, édes lelkem, hogy így nem lehet dolgozni... nézd, kérlek, hozd be székestől, és tedd le ide az íróasztal mellé, és add oda elébe a három kis kutyát és az épí

tőszekrényt, fogadok, hogy így csendben marad. Ugye hogy csendben marad az én kisfiam, és hagyja szépen írni apukát? Látod, lelkem, így kell gyerekkel bánni.

A halk csöngetés egy régi, régi harang szíve volt, és egy lila, régi erdőből hangzott fel először... messziről, nagyon mesz-sziről... nagyon messziről jöhetett, hogy ekkorát puffant... mi az, édes fiam, megbólondultál? Hát hol tanultad te azt, apuka fejéhez vagdalni az építőköveket? Hát nem tudsz te szép csendesen játszani, mint más kisfiúk? Hát ezért vette azt neked apuka? Hogy a fejéhez vágd? És ha most apukának kilyukadt volna a feje, te csirkefogó, add ide a praclidat, nesze, és mindjárt a sarokba mész, ha nem hallgatsz!... Tudod!... Na jól van, ne bömbölj, nem mész a sarokba, dehogy mész!... Még hogy te?!... Hát persze hogy nem mész, jól van már no, megy ám a Bruszilov... Mi? Miii? Mit beszélsz? Hogy apuka menjen a sarokba... ejnye, ez már mégis szemtelenség... na hallod, fiam, szépen nevelitek ti ezt a gyereket, míg én nem vagyok itthon... a fejemhez vagdalja a köveket, aztán még bömböl, hogy menjek a sarokba... Hogy miért nem teszem meg, ha egyszer annyira akarja?!... Na hallod, kérlek!!... Hát ez már mégis... Na jól van, ne ordíts, te gazember, megyek már... Na, jól van? De most aztán vidd innen, fiam, ezt a gyereket, és tedd akárhová, mert én... Igen, igen, én egy vadállat vagyok, tudom, tudom, csak vidd, vidd innen...

A halk csöngetés... a halk csöngetés... a halk csöngetés... Jézus Mária, hiszen letépik azt a csengőt... Hé! Valaki! Süketek vagytok mindnyájan? A fületeken ültök?... Hiszen ezt nem lehet kitartani, mért nem nyitjátok ki neki? Mi? Hogy én mért nem nyitok? Hogy te el vagy foglalva a gyerekkel? Hát a Böske hol van? A Böskének takarítani kell? Hát mi vagyok én itthon, nekem kell kirohanni, ha csöngetnek?

Ki?... Mi?!... Ja... na várj hát, ne rohanj... mondd neki, hogy majd elsején jöjjön... hát mondd neki, hogy nem vagyok itthon... hogy nagyon ritkán szoktam itthon lenni... egyszer-kétszer egy évben... nem lehet tudni... jöjjön másodikán... január felé... hogy elutaztam a harctérre... öt perce.. ha szalad, még utolér... és nyisd ki halkan a konyhaajtót... majd a hátsó lépcsőn lefutok... addig tartsd szóval... szervusz, fiam... majd este telefonálj a kávéházba...

Az Ujság, 1916. november 1.