A VONATOK
A táborszernagy felugrott asztala mellől.
—
Atyám!
—
Én vagyok az, te rossz fiú! —
bólogatott az öregasszony. — Ilyenkor... itt... a
hadiszálláson... és az én tudtom nélkül...
— Karácsony este van — mondta az öregasszony szelíden —,
sürgönyöztem, de úgy látszik, eltévedt. Különben baj nélkül jutottam ide.
— Édes jó anyám... üljön le... egészen magamonkívül vagyok.
—
Miért, édes fiam? Nincsen abban
semmi. Együtt akartam tölteni a karácsonyestét az én fiacskámmal, az én nagy, nagy, komoly fiammal. Hogy ilyen öregasszony nem való ide,
ahol fiatal férfiak verekednek, mit tesz az? Holnap reggel hazamék
megint.
—
Édes jó anyám, nem arról van szó... hiszen én nagyon
boldog vagyok — de én... én itten...
—
Látom, dolgozol. Dudus... Nem tesz semmit. Leülök itt a fülkében, és megvárlak... És ha készen vagy, iszunk egy csésze teát vagy puncsot... Karácsony van...
— Nekem nincs karácsonyom, anyám.
— Nincs karácsonyod? Hogy lehet
az?
—
A háború nem ismer ünnepeket,
anyám. Ezt a gépet nem állíthatja meg senki és semmi, egy pillanatra se... itt minden, ami odakint áhítat és kegyelet és elérzékenyülés:
veszedelmes bűn, mert nyitott rést hagy a páncélon, ahol be lehet szúrni... Ezen a ponton, ahol most állunk, mindkét részről
rögtöni támadásra nyílik alkalom... Ha egy pillanatra eleresztjük a fegyver
ravaszát, legyen az ok karácsony vagy akár a szentlélek lejövetele: az ellenség
lélegzethez jut, és egyetlen lendülettel magához ragadja a kezdést... A mai este kritikus: nemcsak hogy pihennünk nem szabad... de inkább...
És szeme felvillant.
Az öregasszony ijedten meresztette rá tekintetét.
— De inkább? Csak nem úgy gondolod, hogy ma este...
—
Pszt... halkabban, anyám. De
igen, úgy gondolom... Ma éjszaka támadni fogunk.
Az öregasszony összecsapta kezét.
—
Karácsony éjszakáján?
— És
ha a világ utolsó karácsonya volna... Nem szalaszthatom
el az alkalmat, anyám, — ezt az egyetlen alkalmat! Látja...
ezeket a térképeket... látja ezt a sok piros vonalat,
amiket ide huzigáltam... Néhány perccel azelőtt, hogy belépett hozzám,
készültem el a tervvel... az egészet átgondoltam...
nem maradhat el... de csak ha most, most azonnal végrehajtjuk... Holnap már késő...
—
Késő?
—
Késő! Jól megnéztem mindent... Most vettem észre, pár perccel ezelőtt a
nagyszerű alkalmat... Kötelességem, hogy
megragadjam, és meg is akarom ragadni... Holnap! Holnap annak a pontnak itten...
látja, itt a térképen, ezt a pontot?... már nem lesz meg az a jelentősége... Ezt ma kell elfoglalni.
Izgalomba jött, elfelejtette, ki az, akihez beszél... Mintha tanácskozáson ülne, magyarázni kezdett az
öregasszonynak.
—
Látod-e?... itt, itt a töltés alatt... két ezred fekszik, elásva... Ezek,
mihelyt felkel a hold, lassan kimásznak...
Előrehúzódnak, az első állásokig... A hegy
alatt három másik ezred... szemben
egy völgy, amit zárótűz alatt tart az ellenséges tüzérség... Mindegy, a
völgy bejáratát meg kell kaparintanunk... mert azon
túl, azon túl...
—
Azon túl...
— Nem mondhatom meg,
még neked se. Csak annyi biztos, hogy reggelig ott kell lenni... Két ezredet ledobok a völgybe...
a másik három oldalt, innen, rá a szorosra...
— A völgyre? De
hiszen azt mondtad... hogy ott...
—
Igen, zárótűz! Mindegy! Két
ezredet feláldozok! Míg ezekkel végeznek, felszabadul az országút... Meg kell lennie! Meg kell lennie, bárhogy fáj a szívem
szegény fiúkért... de nekem kell, nekem kell, nekem
szükségem van...
—
A vonatokra! — bökte ki az
öregasszony.
A táborszernagy
kezéből kiesett a ceruza, nyitott szájjal meredt rá anyjára.
—
Honnan tudod?... — suttogta.
— Hiszen ezt csak én... Hiszen csak ma éjszaka állanak ott a vonatok... már ezt
csak én tudom...
Az öregasszony maga is meghökkent.
—
Bocsáss meg, bolond vénasszony
vagyok — mentegetődzött mosolyogva —, nem értek én ezekhez... ne haragudj, fiacskám...
—
De hát akkor...
honnan tudja mégis?
— Mi? Ja, a vonatokat... Hiszen oda se figyeltem, mit be
széltél... a szájadat meg a szemedet néztem, édes fiacskám és úgy elszorult a
szívem... és egyszerre, mintha itt lenne, a szemem
előtt... egy karácsonyestén láttam... harmincöt
évvel ezelőtt... te akkor nyolcéves voltál... és most, hogy azt mondtad,
összehúzva a szemed, „nekem szükségem van, nekem kell, nekem kell" — hát
éppen olyan volt a szájad, meg a szemed, meg a hangod, mint akkor... azon a
karácsonyestén... és eszembe jutott, hogy ugyanígy
mondtad és ugyanezt... az úgy volt, tudod, hogy két
doboz ólomkatonát kaptál... de a szomszédék Pistája meg kis vonatot kapott...
és akkor nem kellett neked a katona... hanem azt mondtad, hogy odaadod a
Pistának a vonatér... és ahogy mondtad, éppen úgy
tettél a szemeddel... „nekem kell, nekem kell", azt mondtad... hát én nekem eszembe jutott
most ez, és kicsúszott a számon... a vonat... ne haragudj rám...
A táborszernagy nem
felelt. Lassan leült, és lassan tenyerébe eresztette homlokát, mint mikor
nehéz és hosszú álomból ébred az ember egy ismerős, egyszerű hangra,
ami távoli és régi szobákból kiáltozott és hívta... és
amit zavaros álmában mennyboltok dörgésének tartott.
Az
Újság, 1916. december 26.