KÉREMALÁSSAN JÁNOS

II.

MEGISMERKEDÜNK

       — Szabad?

— Tessék.

Miért mondom neki, hogy tessék? Talán nagy örömem te­lik benne, hogy leül velem szembe, keresztüllép a lábamon, fölágaskodik, és három bőröndöt belegyömöszöl a hálóba, mi­közben nem tudom elfojtani azt a régi gyanúmat, hogy szán­dékosan és csakis azért lép rá a lábamra és löki meg a térde­met, hogy azt mondhassa „bocsánatot kérek", és ezzel jelezze, hogy civilizált, európai ember. Kéremalássan Jánosnál — azon­nal fölismerem — az, hogy azt mondhassa: „pardon" vagy „bo­csánat", olyan lelki szükséglet, ami számára a társadalom együttérzését, a művelt emberiség fölényét jelenti, és hangsú­lyozza félvad néptörzsek és letűnt, barbár századokkal szemben.

„Bocsánatot kérek" a jelszó, és ha rámondom, hogy „ké­rem" (mit mondjak?), megtörtént a kölcsönös igazolás. Mű­velt, disztingvált, civilizált és finom emberek vagyunk mind­ketten, összetalálkozunk, megértettük egymást. Mehetnénk már egymás oldalán, az élet útjain, kéz a kézbe, mindörökké.

Mit tegyek? Gyorsan rámondom, hogy „kérem", mert kü­lönben holtbiztos, hogy mégegyszer meglökne, rálépne a lá­bamra, oldalba rúgna véletlenül vagy rám ejtené a kofferját, csak hogy bocsánatot kérhessen. Mert fölteszi rólam, hogy nincs az a fájdalom, amit ne szenvednék el szívesen azért a gyönyö­rűségért, hogy megbocsáthassak neki, és ezzel tudtára adjam, hogy én is művelt úriember vagyok. A szóváltás után bará­tomnak tekinti magát és bizalmasomnak. Minden idegem

megfeszül, kinézek az ablakon, hiába, érzem, hogy azonnal meg fog szólalni.

Látva, hogy én kinézek, ő is kinéz. Gyorsan elkapom a szemem az ablakról, nehogy alkalma legyen belekapaszkodni ebbe az érdekes témába, hogy kinézünk az ablakon, és oda­künt mezőket látunk — és ezen az alapon kezdje el az elke­rülhetetlen beszélgetést.

Magam elé meredek, összehúzom a szemem. De rögtön eszembe jut, hogy akkor erről fog beszélni, hogy most nem nézünk ki az ablakon, mert nem érdemes. Mit tegyek? Újsá­got vegyek elő? Akkor az újsággal kezdi. Ha az apróhirdeté­seket olvasom, akkor a vezércikk van feléje fordulva — akkor azt fogja mondani, hogy mennyi bolondságot összebeszélnek ezek a politikusok. Ha meg a vezércikket olvasom, meg fogja jegyezni, hogy az apróhirdetésekbe bele kellene szólni a rend­őrségnek, nem járja, amit sokan megengednek maguknak.

Hiába minden, megadom magam sorsomnak, és most már csak azt várom szomorú kíváncsisággal és rezignáció­val, hogyan fogja kezdeni.

Egy percig még vár. Aztán elmosolyodik és bólint. Rám néz.

— Jól megyünk — jegyzi meg.

— Jól — mondom én.

Ez a dermesztő és vérfagyasztó Kéremalássan Jánossal va­ló minden beszélgetésemben. Csupa megdönthetetlen igaz­ságot mond: hiába ellenkeznék, mit mondjak? Ha erre azt fe­lelem, nem igaz, nem jól megyünk, akkor arról fog beszélni, hogy miért nem megyünk jól.

Ő az, aki konstatálja a dolgokat, és ebben öröme telik. Azt is mondhatná:

— Lélegzünk.

És én azt mondanám:

   Bizony — mégiscsak beszélgetnénk.
Hát jól megyünk.

   De azért lesz valami késésünk.
— Lehet, hogy lesz. De talán nem lesz.

   Alighanem mégis csak lesz valami. Nem sok, de vala­mi lesz.

   Hát, valami lesz.

Vajon mi a véleménye rólam? Azt hiszem, egészen ostoba embernek tart, akiben nincs semmi kezdeményező erő, sem­miről nincsen saját véleményem, csak más emberek vélemé­nye késztet gondolkodásra. Lám, ő annak az eredeti nézeté­nek adott kifejezést, hogy jól megyünk, és én ebbe azonnal beleegyeztem. Most már ő vezeti a társalgást.

   Nyáron sokkal kellemesebb az utazás.

   Nyáron igen.

   De azért tessék elhinni, embere válogatja. Van olyan, aki

jobb szeret télen utazni.

Mit csináljak? Megfojtsam?

   Télen is kellemes — mondom.

   Sokféle népek vannak.

   Vannak egypárfélék — mondom.

— Az ember sokszor nem ismeri ki magát. Egyik azt mond‑

ja, másik meg ezt.

— Bizony, gyakran megtörténik.

Bólint. Ezt a megjegyzésemet helyesli. Kinéz.

   Szépen süt a nap.

— Nagyon szép.

— Azt tessék venni, hogy még csak márciusban vagyunk.

   Bizony, ilyenkor még nem szokott szépen sütni.

   De szokott azért néha.

— Néha igen.

— Tessék elhinni, mindig azt szoktam mondani, nem lehet

azt kiszámítani. Egyszer így, másszor megint másképpen.

— Nagyon igaz.

A vonat megáll.

Kéremalássan János: Megállt.

Én: Meg.

A vonat megindul.

Kéremalássan János: Na, megindultunk.

Én: Meg.

És így tovább, egészen hazáig, ahol mint régi jóbarátok

válunk el, akiket a kölcsönös megértés és rokonszenv, kép‑

zet- és érzelemközösség egy életre egybeforraszt.

Borsszem Jankó, 1918. március 17.