KÉREMALÁSSAN JÁNOS
II.
MEGISMERKEDÜNK
— Szabad?
— Tessék.
Miért mondom neki, hogy tessék?
Talán nagy örömem telik benne, hogy leül velem szembe, keresztüllép a lábamon,
fölágaskodik, és három bőröndöt belegyömöszöl a hálóba, miközben nem
tudom elfojtani azt a régi gyanúmat, hogy szándékosan és csakis azért lép rá a
lábamra és löki meg a térdemet, hogy azt mondhassa „bocsánatot kérek", és
ezzel jelezze, hogy civilizált, európai ember. Kéremalássan Jánosnál — azonnal
fölismerem — az, hogy azt mondhassa: „pardon" vagy „bocsánat", olyan
lelki szükséglet, ami számára a társadalom együttérzését, a művelt
emberiség fölényét jelenti, és hangsúlyozza félvad néptörzsek és letűnt,
barbár századokkal szemben.
„Bocsánatot kérek" a jelszó, és ha rámondom, hogy
„kérem" (mit mondjak?), megtörtént a kölcsönös igazolás. Művelt,
disztingvált, civilizált és finom emberek vagyunk mindketten,
összetalálkozunk, megértettük egymást. Mehetnénk már egymás oldalán, az élet
útjain, kéz a kézbe, mindörökké.
Mit
tegyek? Gyorsan rámondom, hogy „kérem", mert különben holtbiztos, hogy
mégegyszer meglökne, rálépne a lábamra, oldalba rúgna véletlenül vagy rám
ejtené a kofferját, csak hogy bocsánatot kérhessen. Mert fölteszi rólam, hogy
nincs az a fájdalom, amit ne szenvednék el szívesen azért a gyönyörűségért,
hogy megbocsáthassak neki, és ezzel tudtára adjam, hogy én is művelt
úriember vagyok. A szóváltás után barátomnak tekinti magát és bizalmasomnak.
Minden idegem
megfeszül,
kinézek az ablakon, hiába, érzem, hogy azonnal meg fog szólalni.
Látva, hogy én kinézek, ő is kinéz. Gyorsan
elkapom a szemem az ablakról, nehogy alkalma legyen belekapaszkodni ebbe az
érdekes témába, hogy kinézünk az ablakon, és odakünt mezőket látunk — és
ezen az alapon kezdje el az elkerülhetetlen beszélgetést.
Magam elé meredek, összehúzom a
szemem. De rögtön eszembe jut, hogy akkor erről fog beszélni, hogy most
nem nézünk ki az ablakon, mert nem érdemes. Mit tegyek? Újságot vegyek
elő? Akkor az újsággal kezdi. Ha az apróhirdetéseket olvasom, akkor a
vezércikk van feléje fordulva — akkor azt fogja mondani, hogy mennyi
bolondságot összebeszélnek ezek a politikusok. Ha meg a vezércikket olvasom,
meg fogja jegyezni, hogy az apróhirdetésekbe bele kellene szólni a rendőrségnek,
nem járja, amit sokan megengednek maguknak.
Hiába minden, megadom magam sorsomnak, és most már
csak azt várom szomorú kíváncsisággal és rezignációval, hogyan fogja kezdeni.
Egy percig még vár. Aztán elmosolyodik és bólint. Rám
néz.
— Jól megyünk — jegyzi meg.
— Jól — mondom én.
Ez a dermesztő és vérfagyasztó Kéremalássan
Jánossal való minden beszélgetésemben. Csupa megdönthetetlen igazságot mond:
hiába ellenkeznék, mit mondjak? Ha erre azt felelem, nem igaz, nem jól
megyünk, akkor arról fog beszélni, hogy miért nem megyünk jól.
Ő
az, aki konstatálja a dolgokat, és ebben öröme telik. Azt is mondhatná:
—
Lélegzünk.
És én azt
mondanám:
— Bizony
— mégiscsak beszélgetnénk.
Hát jól megyünk.
— De
azért lesz valami késésünk.
— Lehet, hogy lesz. De talán nem lesz.
— Alighanem
mégis csak lesz valami. Nem sok, de valami lesz.
—
Hát, valami
lesz.
Vajon mi a véleménye rólam? Azt hiszem, egészen ostoba embernek tart,
akiben nincs semmi kezdeményező erő, semmiről nincsen saját
véleményem, csak más emberek véleménye késztet gondolkodásra. Lám, ő
annak az eredeti nézetének adott kifejezést, hogy jól megyünk, és én ebbe
azonnal beleegyeztem. Most már ő vezeti a társalgást.
— Nyáron
sokkal kellemesebb az utazás.
—
Nyáron igen.
—
De azért
tessék elhinni, embere válogatja. Van olyan, aki
jobb szeret télen utazni.
Mit
csináljak? Megfojtsam?
—
Télen is
kellemes — mondom.
— Sokféle
népek vannak.
—
Vannak
egypárfélék — mondom.
— Az ember
sokszor nem ismeri ki magát. Egyik azt mond‑
ja, másik
meg ezt.
— Bizony,
gyakran megtörténik.
Bólint. Ezt
a megjegyzésemet helyesli. Kinéz.
—
Szépen süt a
nap.
— Nagyon
szép.
— Azt tessék
venni, hogy még csak márciusban vagyunk.
— Bizony,
ilyenkor még nem szokott szépen sütni.
— De
szokott azért néha.
— Néha igen.
— Tessék
elhinni, mindig azt szoktam mondani, nem lehet
azt
kiszámítani. Egyszer így, másszor megint másképpen.
— Nagyon
igaz.
A vonat
megáll.
Kéremalássan
János: Megállt.
Én: Meg.
A vonat megindul.
Kéremalássan
János: Na, megindultunk.
Én: Meg.
És így
tovább, egészen hazáig, ahol mint régi jóbarátok
válunk el,
akiket a kölcsönös megértés és rokonszenv, kép‑
zet- és
érzelemközösség egy életre egybeforraszt.
Borsszem Jankó, 1918. március 17.