FELOLVASTAM A SCALÁNAK

Kedves Nádas, mindig ambicionált engemet, hogy egyszer felolvassak a Scalának, ami egy hangversenyrendező iroda, kérlekalásan. Bevallom, évek óta vártam, hogy egyszer majd velem is felolvastat valamit a Scala, néha az asztal mellett, diszkréten köhögtem, hogy észrevegyen, néha meg elmentem a boltjuk előtt, hangosan dúdoltam, a derekamat riszáltam és kacsintottam, hogy magamra tereljem a figyelmét. Nagyot dobbant hát a szívem, mikor néhány héttel ezelőtt egyszerre csak azt izeni nekem a Scala, hogy beszélni akar velem, mert rendez egy ilyen dolgot, hogy aszongya „Írók Színháza", és hogy azon én is felolvashatok. Nagyot dobbant a szívem, és ha mégis azt izentem vissza, hogy nem akarok felolvasni, ezt igazán csak kacérságból tettem, duzzogásból, hogy ilyen soká váratott magára — ezt, úgy látszik, meg is érezte a Scala, mert ettől fogva férfiasan ragaszkodott hozzá, hogy igenis, olvassak fel, mindennap jött hozzám egy úr, aki közvetítette a dolgot, és főzött, hogy muszáj felolvasni, mert nélkülem nem ér semmit az egész estély, és hogy engemet fénypontnak szán, és ha én nem olvasok fel, akkor elmarad a regény, és a többiek is elesnek a felolvasástól. A hiúságomon keresztül főzött engem a kegyetlen Scala, és én lépre-mentem, és elbuktam, mint annyi bohó leánytársam, és megígértem a Scalának, hogy felolvasok, ennyiér és annyiér. A Scala erre megnyugodott, és elkezdte hirdetni a dolgot, és mikor a felolvasás napja elkövetkezett, elmentem a zeneakadémiára, és megnéztem, hogy mi van. jó háromnegyed ház volt a zeneakadémián, gondoltam, na a Scala megjárta, biztosan zsúfolt házra számított, nem sok haszna marad, ha

kifizet. Bementem a művészi szobába, és akkor bejött egy szőke fiatalember a Scalától, és aláíratott velem valami műsort. Nem tudom miért, nagyon gyanús volt nekem, hogy ez a fiatalember milyen jókedvű és derült, eszembe jutott a patikus, akivel egyszer kaszinóztam, és folyton nyertem, és a hetedik nyert partiig egyre dühösebb és izgatottabb lett, de mikor a nyolcadik partit is megnyertem, egyszerre felderült az arca, és angyali szelidség fogta el, később tudtam meg, hogy ennél a nyolcadik partinál határozta el, hogy úgyse fog fizetni. Úgy látszik, ennek a partinak az emléke borzongott öntudatlanom mélyén, mert mikor rám került a sor a felolvasásban, félrehívtam a szőkét, és megkértem, legyen olyan szíves, és fizesse ki nekem a honoráriumot. A szőke nagyon megsértődött, és méltatlankodva mondta, hogy kedves mester, hát mit gondol, ilyen régi és szolid vállalat, egy Scala! Most teszik borítékba a tiszteletdíjakat, és a felolvasás végén át fogjuk nyújtani. Nagyon elszégyelltem magam, és gyorsan bementem és felolvastam. Felolvasás után dolgom akadt az emeleten, mire visszajöttem, egy lelket se találtam lent, mindenki elment, amin egy kicsit csodálkoztam, mert őszintén szólva, amilyen rajongva eddig bánt velem a Scala, valahogy olyasmire számítottam, hogy felolvasás után négylovas hintón visznek el holmi bankettre, vagy a vállukra vesznek, és kifogják a lovaimat. Hazamentem gyalog, és megkérdeztem a házmestert, nem-e hoztak egy csomagot ide, amiben pénz volt, de a házmester nem tudott semmit. Most három napig vártam, de nem történt semmi. Harmadnap reggel feltünt nekem a dolog, feltelefonáltam a Scalának, ahol egy hang felelt, előbb azt mondta, hogy az igazgató, de mikor megmondtam a nevem, egyszerre kijelentette, hogy ő csak a szolga, és nem tud semmiről. (Később hallottam, hogy ezt a jó viccet röhögve mesélte el valakinek, hogy hogy becsapott.) Ellenben másnap kaptam egy elszámolást, amiben az volt, hogy a Scala hatezer koronát vett be a felolvasáson, kiadott ezzel szemben nyolcat, hirdetésre, felszámolásra, átutalásra, kifejtésre, lebonyolításra, illetékre, kazánjavításra, üvegcsiszolásra, tájbonctanra, és bevételre is kiadott tízezret: az elszámolás alján egy sikkes, karcsú mérlegvonal szaladt le egy számig, amely fillérnyi pontosságig jelezte, hogy mennyit fizettek rá arra, hogy én felolvastam nekik. Nagyon elrestelltem a dolgot, és ma reggel újra felhívtam a Scalát. Ezúttal az igazgató őszintén bevallotta, hogy ő a titkár. Alázatosan mentegetődztem, hogy ilyen bajt csináltam nekik, és megkérdeztem, hogy szegény ember létemre milyen részletekben fizethetném meg a deficitet. Meg kell adni, nobilisan kijelentette, hogy nem sürgős — erre azt feleltem, hogy hiszen nem is akarom én őket pénzzel megsérteni, hanem talán ledolgozhatnám, írnék egy reklámcikket a Scaláról, egy kisebb tanulmányt a Scala kulturális jelentőségéről, talán a Nyugatba, vagy a Pesti Futárba. Ez nagyon megtetszhetett az igazgató úrnak, hallhatóan fellelkesedett, és azt mondta, hogy nem rossz ötlet, de meg kellene beszélni, hogy csináljam, találkozzunk valahol, majd ő ad nekem adatokat és útbaigazítást. Biztosan arra gondolt, hogy stiláris szempontból is jó lesz, ha kicsit átfésüli a tanulmányomat. Megígértette velem, hogy gyorsan megírom a dolgot, és kegyesen elbocsátott.

Hát megírtam. Nagyon szépen kérlek, kedves Nádas, fizess valamit jelen cikkemért, ha lapodnak nem jelent túlságos deficitet, hogy megtéríthessem a Scalának, amit vesztett rajtam — mert róla szóló jelen tanulmányomat igazán nem érdekből, hanem lelkes meggyőződésből írtam. Aztán ha ráérsz, súgd meg nekem kérlek, tulajdonképpen kicsoda ez a Scala,

hogy hívják az igazgatót, a titkárt és a szolgát, mert nekem fogalmam sincs róla.

Kezeid csókolja Karinthy Frigyes

Pesti Futár, 1920. január 23