HOL AZ OLLÓ?

— De hogy van az, hogy te ehhez is értesz?

És új ismerősöm elmosolyodik, csendesen, minden ke

serűség nélkül.

—Hát te azt hiszed, én mindig bőrkereskedő voltam?

Orvosi diplomám van nekem, kedves barátom.

Vagy egy másik.

—Szóval, doktor úr... ugye nem lesz semmi baj?

—Mondom, hogy két hét múlva emlékezni se fog rá. Magam is keresztülmentem ezen a betegségen. Pedig nekem nagyon kényelmetlen volt akkoriban, nem tudtam bejárni az üzletbe.

—Miféle üzletbe?

—Hát kérem, valamikor nekem nagyvágóüzemem volt. Csak mikor a románok elvették, azután iratkoztam be az egyetemre.

És a harmadik.

—Nézze, barátom, ezt a két csomagot ide viszi, a Dembinszky utcába, ezzel a hárommal felmegy a Várba, ezt leteszi a házmesternél, ahol voltunk. Írja fel, hogy el ne felejtse, vagy felírjam én?

—Igenis, nagyságos úr, már írom.

—Mi az, maga gyorsírással ír? És még hozzá vitával? —'Parlamenti gyorsíró voltam én, nagyságos úr.

És így tovább.

Akárkivel beszélsz, ismerkedsz meg, kerülsz össze, ha legalább harmincéves az illető, kiderül, hogy egészen másvalamit csinál, mint amire készült, ami a mestersége, ipara, hivatása, művészete volt. Üzlete volt neki, virágzó vállalata, három generáció növelte naggyá, mielőtt rámaradt —, hivatala volt, oklevele volt, boltja volt, méltóságos volt, rangja volt —, ambíciója volt és eredménye volt annak, amit tanult, amiben fáradozott —, tíz évig, tizenöt évig tanulta, míg szakember, tekintély, művész lett benne. Egy élet kevésnek látszott, hogy felhasználja mindazt, amit tudásban, gyakorlatban, hozzáértésben összegyűjtött, hogy a maga mesterségében megállja a sarat, felvegye a versenyt, hogy „naggyá tegye a kis kört, betöltve dicsőn" — és egy nap elvitte tőle az egészet, máshova dobta őt, újrakezdeni, új földben, idegen arcok között. És új lélekre, idegekre, új jellemre kellett szert tennie, ha elmaradni, elzülleni nem akart —, hozzá kellett szoknia ahhoz az „amerikai tempóhoz", amit bámulva dicsér a mafla európai, s aminek lényege végeredményben mégiscsak abban az élelmességnek, de esetleg enyhe szélhámosságnak is nevezhető modorban rejlik, amire csak szükség kényszeríthet s ami ab ból á11, hogy hozzáértőnek tüntessem föl magam olyan mesterségben, amiben laikus vagyok. De azért ha azt halljuk, hogy a derék fűszerkereskedő megvette a színházat, és Reinhardt nyomán átalakította futurista darabok előadására, hogy a volt polgármester és főkapitány és politikus remek kozmetikai szanatóriumot állított fel és világraszóló filmvállalat igazgatója lett Chicagóban és bokszbajnok Londonban, hogy az emigrált, hírneves bakterológus és az Építészek Szövetségének volt elnöke és a tábornok, aki ama történelmi nevezetességű ütközetet megnyerte, most cipőgyáros Brüsszelben és élő reklám Bécsben és harangöntő Milánóban, akkor jóízűen csettintünk és csámcsogunk és hunyorítunk hozzá, és dicsekedve villan föl a szemünk, hogy no lám, fejlődünk, történik valami, elevenség, élet, haladás, amit akarsz —, mégiscsak tanulunk már attól a fránya Amerikától, nem ülünk ölbetett kézzel, építünk, dolgozunk, akarunk valamit, kezdjük pedzeni a valódi gyakorlatiasságot, barátom! Látod, barátom, az ilyen ember imponál nekem, barátom, aki nem esik kétségbe, barátom, hanem újrakezdi az életet —, ez az egészséges jövő zenéje, barátom!

És senki nem veszi észre, hogy dehogyis Amerika és dehogyis haladás és fejlődés és egészség, barátom. Abból, hogy mindenki mást csinál, mint amihez értett, amire született, amibe beletanult, nagyon könnyelmű optimizmus egy szebb jövőre — sokkal ésszerűbb belátás egy rettenetes és kétségbeejtő múltra következtetni. A szörnyű közelmúltra, a földrengésre, mely szertedobálta a békés tűzhelyeket, összeomlasztotta a régi, kipróbált falakat, az élőket eltemette, a holtakat is kivetette sírjaikból. S a romok fölé tákolt barakkvárost, szükséglakásokat, bármily cifra papírral borítják falait, ostobaság Új Városnak tartani — az Új Város soká azután épülhet csak fel, ha felépül, ha majd a romon s a romok fölé épült kunyhók is eltűnnek. Lehet, hogy „Európa szebb lesz, mint volt" —, erősebb és nagyobb, de ami itt történik most, nem építés még, legfeljebb — s még ez a legjobb eset — a romok eltakarítása. Mert e romok közt játszik most „hol az olló?"játékot a század elhagyott mostohagyermeke — összevissza szaladgál, s a kényszerűség adott jelére a legközelebbi fához ugrik, akármelyikhez, hogy ki ne maradjon — s kezdődik újra, elölről, „hol az olló?" — s egyre kétségbeesettebben, fulladóbb torokkal kiáltja a jelszót a legügyetlenebbül tülekedő játékos, aki mindig fa nélkül marad, hogy legyen valaki, aki kiabál — a kimaradt játékos, a költő.

Pesti Napló, 1925. január 25.