BARBETTE...?

A varieté-színpad függönye szétrebben: — távoli ligeteket ábrázoló háttérből egyetlen tárgy: — egy félméteres, karcsú deszka, hintának felfüggesztve, húszméteres kötélen. Feszült várakozás: — a színpad két oldalán váltakozó tábla a slágerszámot jelzi, Barbette-et, a hintafenomént.

Mint egy csipkelegyező, könnyedén és habosan felbomlik a zenekar, epedő akkordok nyújtogatják kottanyakukat a rivalda peremén. S a reflektor... mintha a reflektor fénykúpja dobta volna oda, képnél és ábránál anyagtalanabbul, már ott libeg a színpad közepén Barbette. Szőke örvényében hajának gyémántszivárvány —, magasra emelt hosszú karjai, kígyólábai úgy kóvályognak a selymek és csipkék közt, mint valami fantasztikus uszály, átlátszóan és elfolyva, a tengerfenék súlytalan közegében. Most valóban akváriumbeli csodalénynek rémlik, de csak egy pillanatig. A következő pillanatban felszökken a kifeszített drótra, amit észre se vettél a hinta alatt —, lábujjhegyen fut rajta végig, sietve, a drót meg se borzong belé... szarkalábat kerget a tavaszi szél! Dehogy is tengeri rózsavirág, kibomlott nárcisz, pompás nőszirom, körbeforgó, hajladozó derekán libeg: a legszebb fukszia, lila szirmok közt remegő kehely.

Most a hintára pattan —, szinte csodálkozol, hogy lebillen alatta. De már röppen is fölfelé. Ott szárnyal már a nézőtér fölött, kiegyenesedve, kétfelé feszülő karokkal, a szoknyaszirmok duzzadó és feszülő viharában. Nem állat és nem virág immár, de nem is ember —, a szárnyas angyal ez, úgy, ahogy a felhőfigurába rajzolja képzeleted. A földöntúli inga emelkedik és süllyed, föl, egészen a vízszintesig... s mikor

szemed és szíved szédülni kezd már, odafönt, a holtponton, mikor a hinta habozva inog, kirepüljön-e végleg, átforduljon-e, vagy visszatérjen: a magasban Barbette megkezdi a produkciót. Elereszti kezével a kötelet... halk sikoly indul a torkodból, de félúton megáll: a pompás nővirág térdhajlásával kapta el a rudat, s most úgy csüng le róla, a bibék és porzók ingadozó táncában. Körbeperdül, lendületet vesz, felkúszik. Egyre magasabbra szárnyal... alig látod már... elandalogsz és megbűvölten követed... s már nem is tudod, percek vagy órák teltek el, mióta figyeled. Arra térsz magadhoz, hogy a zene elhallgatott: mintegy elfulladva rémületében, tátott szájjal, dermedten. S a kísérteties csöndben, mint a spiritiszta szeánszokon, mikor megkezdődik a materializáció, ijesztő suhogással feszül meg pattanásig a kieresztett kötél. Barbette egyenesen áll, emelkedik, süllyed... az arca, ez a szinte fájóan szép szellemkép, nyugodt, figyelmes, szinte közönyös. Vár és figyel, valamire, aminek történnie kell. S mikor az inga harmadszor éri el odafönt a holtpontot: Barbette nyugodtan és természetesen, mintegy folytatva a mozdulatot, kezével és lábával elereszti a hintát. És repül... és megfordul a levegőben... és a szívverésed megáll... és azt hiszed, álmodsz... és nem is sikoltasz, mert azt hiszed, úgyis föl kell ébredned azonnal... és arra ébredsz, hogy már megint ott lóg a hintán, amit a szaltó után lábfejjel kapott el megint.

Tuss, függöny, ordítozó taps. S az idegesen szétnyíló függöny közepére előrelép Barbette, megköszöni a tapsot. Előrelép, kecsesen hajladozik, bánatos-fáradtan mosolyog. S a harmadik függöny-nyílásra egészen a súgólyukig jön előre. Meghajtja magát, utoljára, aztán két kézzel megfogja a szőke hajkoronáját, s mint egy királynő, aki önként száll le a trónról... leemeli a fejéről ezt a koronát... és ott áll előttük, borotvált fejjel, mosolyogva, férfiszépségének ragyogó teljében Mister Barbe, a tökéletes tornász, idegek bátorságának gladiátora. Itt nincs nevetés, komikum... ez nem egy nőimitátor ön‑

leleplezésének mulatságos fordulata, nem felhők közül való lepottyanás, nem megtörése a varázsnak. Itt valóban egyik ámulatból a másikba esünk, teljes fordulattal lendülünk át a legnagyobb lehetőségek túlsó oldalára. Barbette nem a női ruhába öltözött férfi és Barbe nem a nőt majmoló komédiás... mert Barbette férfinek és nőnek is egyformán tökéletes szépség. A férfias szépségről és nőies szépségről való minden csinált elképzelés és elmélet egyszeriben felbillen és tótágast áll, mint egy akrobata; Barbette-be egyszerűen beleszeretett a nézőtér minden férfitagja, mint nőbe és a nézőtér minden nőtagja, mint férfiba.

hát hogy lehet ez? Hiszen férfias és nőies alatt, testi értelemben, és különösen testi értelemben, valami ellentéteset, egymást kiegészítő ellentmondást szoktunk érteni, így tanított bennünket a művészet és tudomány, így hitettük el mágunkkal az ébredő szerelem egész életünkre és minden szemléleti formánkra kiható korszakában. S most íme, egy emberi lény, akinek, ha szerelmi sikernek nevezzük el a másik nem elkápráztatását sajátos nemi mivoltunkkal, szerelmi sikerei lehetnek mindkét nemmel szemben... hol és miben keressük hát ezt a sajátos megkülönböztető jegyet, ezt a nemi karaktert, amit a szerelemkeltés föltételének, föltételnél többnek, lényegnek tartottunk?

Régen gyanítom, hogy szerelem és szerelemkeltés több vagy kevesebb, mindenesetre más valami, mint amennyit a „nemek vonzalma" meghatároz. De távol legyen tőlem, hogy ezzel bizonyos vonatkozásokra célozzak, amiket lélektan és erkölcs, valószínűleg helyesen, „betegesnek" minősít. Óva

tosan talán csak annyit, hogy úgy látszik, varr a szerelemben valami, a nemektől, a nemiségtől független vonás, amit nem nevezhet erkölcstelennek a művészet, és nem bélyegezhet művészietlennek az erkölcs... valami nemektől független és mégsem nemtelen, sőt a legnemesebb és legmagasztosabb, mert az ember szépségét hirdeti.

Emberi szépség! Hát ilyen is van, férfi szépségen és női szépségen túl — lehet az embert önmagáért is szeretni?

Aligha.

Azt a tökéletes példányt, akit íme, a pillanat káprázatában hajlandó voltam embernek nevezni, a nők tökéletes férfinak, a férfiak tökéletes nőnek érzik. Kétfélének kell lennie, ha egyféleképp diadalmaskodni akar — az ellentmondás kettőssége teszi egységessé tevékeny hatását, mint a villamosságét, mely cselekvő erővé csak akkor válik, ha akaró és tagadó ellentét harcol benne egymással. Az ember, önmagában nyomorult féreg, két lábon járó tollatlan állat — férfi és nő alakját kénytelen felvenni, ha valami kis örömhöz akar jutni, azzal, hogy örömet okoz. Ehhez a kényszerítő feltételhez van kötve a boldogságnak az a pislákoló kis szikrája is, amit, alamizsnaként, odavetettek nekünk — és ha Schopenhauer, nagy művét a megismerésnek befejezve, így sóhajt fel: „élet és halál!... úgy látszik, nem érdemeltünk jobbat e kettőnél!"... bátran sóhajthatunk mi is, kilépve a színházból, a februári éjszakába: „férfi és nő!... úgy látszik, nem érdemelnek jobbat egymásnál".

Pesti Napló, 1925. február 5.