A REVOLVER

Most hát itt állt.

Az alléesor végén, elkülönített kert közepén diszkréten, hátrahúzódva a villanegyed hivalgó palotái mögé, az a ház a Premier, a miniszterelnök kastélya.

Tom Bill ma reggel óra ismerte csak a miniszterelnök magánlakcímét. Ezt is egyedül kellett elintézni — a Tizek Tanácsában, ahol hónapok óta beszélt róla, mindenki úgy tudta, hogy a „zsarnok" Pairfaxnak, az „Emberiség Ellenségé"nek egyéni élete éppen úgy nyitott könyv Tom Bill előtt, mint a gaztetteknek amaz égbekiáltó sorozata, amiből az ő szemükben közéleti szereplése tevődött össze.

Mert hónapok óta egyébről se volt szó a Tízek Tanácsában, ott a hídon túl, a Blue Kitten pincehelyiségében, mint erről a Pairfaxról, a zsarnokok zsarnokáról, akitől Európa sorsa függ, s akinek a személye mint valami pokoli hatalom állja el az útját ama csodálatos látnokok érvényesülésének, akik az üdvösség Kánaánjába tudnák vezetni az eltévelyedett emberiséget —, s akik most lángoló szívvel és elmével, de üres zsebbel, nyomorúságban bujdokolva, mint a vakondokok, kénytelenek földalatti aknamunkájukat folytatni a Tizek Tanácsának sokatmondó keretei közt tömörülve.

Tom Bill s utána a többiek, * * * * anarchistának vallotta magát. Furcsa fajtája volt ez az idealizmusnak, gőgös és kicsit homályos elképzelés, inkább semleges elvekből összetéve. A társadalombölcselőket lenézte, ostoba képzelgőnek nevezte őket, akik nem tudják, mi baj van a világon. Természetesen gyűlölte a tőkést, de nem azért, mert ő szegény —, a második gimnázium, ahol tanulmányait befejezte, néhány latin szót adott útravalóul, amiket az üléseken sűrűn alkalmazott, ha ez a kérdés szóba jött. Ezek a szavak aztán elhallgattatták társait, akik közt egy volt péklegény képviselte a szellemi arisztokráciát.

Egyébként a program, aminek jegyében s aminek megvalósítására a Tizek Tanácsa előkészítő üléseket tartott, kissé zavaros volt, de ezt nem vallották be, sem egymásnak, sem önmaguknak. A pincehelyiség deszkaasztalát olcsó fehérbor nedvezte, s a gőzben vakmerő szavak ágaskodtak. A miniszterelnök nevét két hónappal ezelőtt dobta fel Tom Bill, azóta nem került le a napirendről. Kialakult a nézet, hogy minden bajnak ő az oka, neki buknia kell, addig semmihez nem lehet kezdeni. Az ő bukása jelentette a „régi rendszer" összeomlását is, s annak az új világnak eljövetelét, melyen a Tizek Tanácsa döntő szerepét eljátszhatja végre.

Azonban múlt az idő, s a „régi rendszer" nem akart megbukni, mintha a zsarnok tudomást se venne róla, hogy mi forrong, mi készül a Blue Kitten pincelejárata mögött. És ekkor, egy napon, éjfél után, mikor az elfogyasztott és kifizetetlen szesztől ostobán és részegen pislogtak egymásra, valaki feldobta a megoldás egyetlen lehetőségének tervét.

— Pairfaxtól nem szabadulhatunk meg passzív rezisztenciával. Pairfaxot el kell tenni az útból.

Tom Bill lángoló, vörös szemekkel nézett körül. Később se tudott visszaemlékezni rá, ő volte, aki a szót kimondta, vagy más — az összeesküvők ragaszkodtak hozzá, hogy ő. Annyi bizonyos, hogy azon a hajnalon, amikor a dolgot megbeszélték, ő vitte a szót, történelmi példákat hozott fel, a közelmúltból — Julius Caesar és Brutus neve sűrűn szerepelt.

— Ezt csak egy ember csinálhatja meg közülünk, de ki legyen az?

— Ki más, mint te, Bill?

Ezt a facér péklegény mondta. Bill határozott gúnyt érzett ki a hangjából, de nem volt ideje megfelelni rá a fellángoló tumultusban, ami e szavakra kitört. Az asztalt ütötték, felugráltak, a lelkesedés vihara ragadta magával a Tizek Tanácsát. Bill elsápadt, hebegni kezdett. Az orosz példákra hivatkozott, hogy a vezér nem áldozhatja fel magát, őrá szükség van. Sorshúzást emlegetett, amelyben mindnyájan részt vesznek. Lehurrogták, elvesztette a fonalat, a pózát, a kormányrúd kiesett kezéből, vitte magával az áradat, a felidézett szellem úrrá lett fölötte. Gúnyos szavak röppentek.

— Talán félsz?!... Akkor hát mit beszéltél itt nekünk hónapok óta?... Lóvá tartottál bennünket!... Önképzőkör, asztaltársaság ez. Tom Bill törzsasztala, nem Tanács!

— De miért éppen én?... — dadogta keservesen.

— Hagyjátok a mama kedvencét! — kiáltotta valaki. — Eriggy,

parasztoknak prédikálj, ne nekünk!

Hahota tört ki. A vér fejébe szállt, villámlott a szeme.

— Jó. Holnap majd másképp fognak beszélni.

Zsebre dugta a kezét, felhajtotta gallérját, és kiment. Gúnykacaj kísérte.

Másnap komor arccal jelent meg. Keveset szólt, a kedélyek lecsillapodtak addig. Valami razziáról volt szó, kedélyes történetet adott elő Betsey, az írnok, a fiúk röhögtek. Wepp vette észre a revolvert.

— Mi az a kezedben, Bill?

— Ez? Csekélység.

Hát furcsa darab volt. A híd alatt vásárolta délelőtt, három pennyért, rozsdás, ormótlan fegyver, a múlt század elejéről való, hihetőleg. De a figyelem ráterelődött s egyelőre ez volt a fontos, vissza kellett állítani a tegnap eljátszott tekintélyt.

Bill megtöltötte. És mikor senki se figyelt oda, rettenetes dördülés rázta meg a pincét.

—Így fog elhullani Pairfax!...

Füst, kavargás, rémület. Mikor magukhoz tértek, kiderült, mi történt: Bill a padlóba lőtt. Mint egyetlen szájból harsant fel a kiáltás:

—Éljen Bill! Éljen a mi vértanúnk!

Napokig élt ebből, lázban, szinte önkívületben, a siker, az elismerés, ünnepeltetés mámorában. Egy hét múlva hanyatlani kezdett a hangulat. A péklegény gúnyos megjegyzéseket kockáztatott — meddig tart még ez a komédia? Bill ugratja őket — nagyon szép volt, amit eddig láttak —, de Pairfax még él, és minden marad a régiben. Legjobb, ha nem beszélünk róla.

Nem lehetett tovább — egy reggel, félig részegen, elszánta magát.

Most hát itt állt.

Telefonon szerezte be az adatokat, a félhivatalos szerkesztőségtől, régi előfizetőnek adta be magát. Pairfax, a zsarnok, téhát agglegény — szerényen és visszavonultan éli magánéletét a villasor végén. Hatkor mindig hazamegy ebédelni, egyedül. Az autót rendesen elküldi az allée elején, gyalogszerrel sétál le a fák közt, házának kapujáig.

Bill már háromkor megindult, gyalog, nem volt pénze villamosra. A pisztoly ott feszült kopott felöltője zsebében. Most fél hatra járt az idő, kábult volt, vörös karikák ugráltak a szeme előtt. Didergett, úgy érezte, láz környékezi. Már jó félórája, hogy nem is gondolkodott, múlt az idő és úgy érezte, álmodik. Igen, olyan volt ez, mint egy álom, amit végig kell álmodni, aminek minden részletét előre látta, azt is, amit ő fog tenni, anélkül hogy akarná, mozdulni, lépni, cselekedni fog, felemeli a gyilkos fegyvert, elsüti, de mindezt más akarja, valami rendelés, annak lesz végrehajtó eszköze, amiért tehát nem is felelős. Aztán elmúlik majd ez a rossz álom és ő felébred és pihenni fog... pihenni... aludni... boldogan... álomtalanul...

Léptek. Ezúttal nem tévedett.

A növekvő homályban azonnal felismerte a miniszterelnök képekről jól ismert, görnyedt alakját. Olyan volt, mint valami középiskolai tanár, pedáns, elszomorodott alak. Szürke kabát volt rajta, keménykalap — az orrán pápaszem. Csontnyelű botját elgondolkodva emelgette.

Egy pillanatig úgy állt, mintha megdermedt volna. Csodálkozott, a tagjai nem engedelmeskedtek — más mozdulatok következtek, mint amiket a pillanat, a rémület parancsolt. Mert tudta, hogy most el kell futnia, esze nélkül, eldobni a fegyvert és futni és menekülni, önmaga elől — és a lábai nem engedelmeskedtek, behúzták őt a rács mögé. Ott állt és várt és remegett — és a keze, az ő akarata ellenére, kivette a fegyvert a zsebéből, és most vízszintesen, egyenesen tartotta maga előtt. Még két pillanat — egy örökkévalóság. A léptek közeledtek — most kétlépésnyire volt tőle. Nem várhat tovább. Most ki kellett ugrania az úttestre.

Pairfax csak akkor emelte fel a tekintetét, mikor a fiatalembertől alig fél lépés választotta el. Akkor az árnyékon vette észre. ő is megállt.

Egymással szemben álltak, szorosan. Bill az öregúr melle felé tartotta a revolvert. Kinyújtott karral tartotta, a fejét félrefordította, és a szemét behunyta. És kétszer megnyomta a ravaszt.

És most két dolog történt.

Az egyik belül — Bill idegeiben —, a rémület felszabadult, egmerevítette. Hangot várt, hogy kinyithassa a szemét —, de nem volt hang, a revolver nem sült el. A durranás helyett más hang tört utat a káoszon át — emberi szó.

— No de kérem...

Kinyitotta a szemét. A miniszterelnök még ugyanazon a helyen állt. Nem ejtette le a szemüvegét, csak feltolta a homlokára. És hunyorogva, bizalmatlan szemekkel nézte őt. Őt és a revolvert. És most beszél — megszólal —, nem ragadja őt meg — nem veti rá magát — valamit beszél... Öreges, remegő hangon... Csak a negyedik szónál kezd valamit érteni.

— ...Hát kérem... azért ez hallatlan... még ide is utánam jönnek... Kérem, én már régen nem veszek semmit... önt rosszul informálták.

Aztán, hogy Bill szótlanul, tágra meresztett szemekkel állt, mintha még valami sajnálkozásféle kerülne a hangjába. A vállára teszi a kezét — igen, a vállára teszi.

— Na, ha már kikutyagolt ide messzire, hát jöjjön be, majd meglátjuk.

És most álomszerű dolog következik... Pairfax előremegy, ő gépiesen utána. Ajtó csikorog, kulcsok. Nagy, ódon hallon ballagnak keresztül. Aztán két szoba... az egyikben villany ég. Bársonyfotelek, aranyrámás képek a falon. Nehéz, süppedő szőnyeg. Egy harmadik szoba. A falak telerakva régi fegyverekkel. A falak hosszában üveges állványok, azok is tele régi fegyverekkel. Két asztal, a szoba közepén középkori ágyú.

Bill még nem tért magához. Akkor riadt csak össze, mikor észrevette, hogy a revolver már nincs a kezében. Pairfax az ablak mellett áll, a beszüremlő fényben. Szeme elé tartja a revolvert, ami előbb az ő kezében volt, egyik szeméhez nagyító lencsét emel. Hümget, csóválja a fejét.

— Hát kérem, maguk azért fura emberek. Azt hiszik, minden szemetet megveszek, valami vén bogarasnak képzelnek,

aki csak úgy betegségből gyűjti a fegyvert. Szakértő vagyok én, fiam, jobban értek a szakmához, mint maguk. Persze, maga most azt hiszi, be fogja adni nekem, hogy ez egy tizenhatodik századbeli Pittkarabély, mert karima van rajta — azt elhiszem! legfeljebb tíz darab van belőle egész Európában, jó üzlet volna, de én tudom, hogy ez utánzat, legfeljebb a múlt században készült.

Bill nem tudott felelni, sokkal gyengébb volt. Alig állt a lábán. Pairfax fürkésző pillantást vetett rá.

— Üljön le. Igyék egy stampedlivel, ebből.

Likőrös palackot tesz elé, leülteti. Figyeli, most már pasz

szióval, mint akit izgatni kezd a dolog.

— Jó volt? Hát ide hallgasson. Nekem nem kell ez a szemét — de ha már kifáradt vele — tudja, előrebocsátom, alkudni nem lehet velem.

A szemüveg alól nézi mohón. S látván, hogy nem felel, hirtelen lecsap rá.

— Nézze — adok száz fontot érte: becsületemre mondom, nem éri meg. De egy szót se többet — itt van, vigye különben. Nincs időm, ne haragudjék. Nos?...

Bill megsemmisülten áll. Pairfax nyújtja feléje a pisztolyt.

— Nos?... Rendben van?...

Az arca kipirul, öreg szemei nevetnek.

— Na látja, megértett... hopp!

Nagyot csap a tenyerébe. És a többi két perc alatt zajlik le.

Az öregúr szinte tuszkolja kifelé — úgy látszik, félt, hogy meggondolja magát. Zsebébe gyömöszölte a pénzt, kikísérte az ajtóig, melegen rázta a kezét — megkérdezte, láte lefelé a lépcsőn. Fél perc múlva a rácsos kapu dörögve csapódott be a háta mögött.

És ott állt a sötét utcán — egyik kezében kalapja, másikban száz font — egy életre való vagyon!

Két lépést tett... tántorgott... aztán megállt...

Aztán egy sikoltás tört ki a tüdejéből — félig kacagó, félig síró — artikulátlan hang. Megállt, visszafordult. Az épület egyik ablaka mögött sárga fény bukott ki. Ott fegyverterem lehetett.

Bill meghajtotta magát az ablak felé, fölemelte karját és ott, egyedül, az utcán, nem törődve vele, hogy meghallhatják, azon a hangon, ahogy a választógyűléseken hallotta, a dobogó tetején ágáló kortes torkából, elrikoltotta magát:

— Éljen Pairfax... éljen a miniszterelnök!

Pesti Napló, 1925. november 5.