A REVOLVER
Most hát itt állt.
Az alléesor végén,
elkülönített kert közepén diszkréten, hátrahúzódva a villanegyed hivalgó
palotái mögé, az a ház a Premier, a miniszterelnök kastélya.
Tom Bill ma reggel óra ismerte csak a
miniszterelnök magánlakcímét. Ezt is egyedül kellett elintézni — a Tizek Tanácsában, ahol hónapok óta beszélt róla, mindenki
úgy tudta, hogy a „zsarnok" Pairfaxnak, az
„Emberiség Ellenségé"nek egyéni élete éppen úgy
nyitott könyv Tom Bill előtt, mint a gaztetteknek amaz égbekiáltó
sorozata, amiből az ő szemükben közéleti szereplése tevődött
össze.
Mert hónapok óta egyébről se
volt szó a Tízek Tanácsában, ott a hídon túl, a Blue Kitten pincehelyiségében,
mint erről a Pairfaxról, a zsarnokok
zsarnokáról, akitől Európa sorsa függ, s akinek a személye mint valami
pokoli hatalom állja el az útját ama csodálatos látnokok érvényesülésének, akik
az üdvösség Kánaánjába tudnák vezetni az eltévelyedett emberiséget —, s akik
most lángoló szívvel és elmével, de üres zsebbel, nyomorúságban bujdokolva,
mint a vakondokok, kénytelenek földalatti aknamunkájukat folytatni a Tizek Tanácsának sokatmondó keretei közt tömörülve.
Tom Bill s utána a többiek, * * * *
anarchistának vallotta magát. Furcsa fajtája volt ez az idealizmusnak,
gőgös és kicsit homályos elképzelés, inkább semleges elvekből összetéve.
A társadalombölcselőket lenézte, ostoba képzelgőnek nevezte
őket, akik nem tudják, mi baj van a világon. Természetesen gyűlölte a
tőkést, de nem azért, mert ő szegény —, a második gimnázium, ahol
tanulmányait befejezte, néhány latin szót adott útravalóul, amiket az üléseken
sűrűn alkalmazott, ha ez a kérdés szóba jött. Ezek a szavak aztán
elhallgattatták társait, akik közt egy volt péklegény képviselte a szellemi
arisztokráciát.
Egyébként a program, aminek jegyében
s aminek megvalósítására a Tizek Tanácsa
előkészítő üléseket tartott, kissé zavaros volt, de ezt nem
vallották be, sem egymásnak, sem önmaguknak. A pincehelyiség deszkaasztalát
olcsó fehérbor nedvezte, s a gőzben vakmerő szavak ágaskodtak. A
miniszterelnök nevét két hónappal ezelőtt dobta fel Tom Bill, azóta
nem került le a napirendről. Kialakult a nézet, hogy minden bajnak ő
az oka, neki buknia kell, addig semmihez nem lehet kezdeni. Az ő bukása
jelentette a „régi rendszer" összeomlását is, s annak az új világnak
eljövetelét, melyen a Tizek Tanácsa döntő
szerepét eljátszhatja végre.
Azonban múlt az idő, s a „régi rendszer" nem
akart megbukni, mintha a zsarnok tudomást se venne róla, hogy mi forrong, mi
készül a Blue Kitten pincelejárata
mögött. És ekkor, egy napon, éjfél után, mikor az elfogyasztott és kifizetetlen
szesztől ostobán és részegen pislogtak egymásra, valaki feldobta a
megoldás egyetlen lehetőségének tervét.
— Pairfaxtól nem
szabadulhatunk meg passzív rezisztenciával. Pairfaxot
el kell tenni az útból.
Tom Bill lángoló, vörös szemekkel nézett
körül. Később se tudott visszaemlékezni rá, ő volte,
aki a szót kimondta, vagy más — az összeesküvők ragaszkodtak hozzá, hogy
ő. Annyi bizonyos, hogy azon a hajnalon, amikor a dolgot megbeszélték,
ő vitte a szót, történelmi példákat hozott fel, a közelmúltból — Julius
Caesar és Brutus
neve sűrűn szerepelt.
—
Ezt csak egy ember csinálhatja meg közülünk, de ki legyen az?
— Ki más, mint te, Bill?
Ezt a facér péklegény mondta. Bill határozott
gúnyt érzett ki a hangjából, de nem volt ideje megfelelni rá a fellángoló
tumultusban, ami e szavakra kitört. Az asztalt ütötték, felugráltak, a
lelkesedés vihara ragadta magával a Tizek Tanácsát. Bill elsápadt,
hebegni kezdett. Az orosz példákra hivatkozott, hogy a vezér nem áldozhatja fel
magát, őrá szükség van. Sorshúzást emlegetett, amelyben mindnyájan részt
vesznek. Lehurrogták, elvesztette a fonalat, a pózát, a kormányrúd kiesett
kezéből, vitte magával az áradat, a felidézett szellem úrrá lett fölötte.
Gúnyos szavak röppentek.
— Talán
félsz?!... Akkor hát mit beszéltél itt nekünk hónapok
óta?... Lóvá tartottál bennünket!...
Önképzőkör, asztaltársaság ez. Tom Bill törzsasztala, nem Tanács!
— De miért éppen én?... —
dadogta keservesen.
— Hagyjátok
a mama kedvencét! — kiáltotta valaki. — Eriggy,
parasztoknak prédikálj, ne nekünk!
Hahota tört
ki. A vér fejébe szállt, villámlott a szeme.
— Jó. Holnap majd másképp fognak beszélni.
Zsebre dugta a kezét, felhajtotta gallérját, és
kiment. Gúnykacaj kísérte.
Másnap komor arccal jelent meg. Keveset szólt, a kedélyek
lecsillapodtak addig. Valami razziáról volt szó, kedélyes történetet adott
elő Betsey, az írnok, a fiúk röhögtek. Wepp vette észre a revolvert.
— Mi az a kezedben, Bill?
— Ez? Csekélység.
Hát furcsa darab volt. A híd
alatt vásárolta délelőtt, három pennyért, rozsdás, ormótlan fegyver, a
múlt század elejéről való, hihetőleg. De a figyelem ráterelődött
s egyelőre ez volt a fontos, vissza kellett állítani a tegnap eljátszott
tekintélyt.
Bill megtöltötte.
És mikor senki se figyelt oda, rettenetes dördülés rázta meg a pincét.
—Így
fog elhullani Pairfax!...
Füst, kavargás, rémület. Mikor magukhoz tértek,
kiderült, mi történt: Bill a padlóba lőtt. Mint egyetlen szájból harsant fel
a kiáltás:
—Éljen Bill! Éljen a mi
vértanúnk!
Napokig élt ebből, lázban,
szinte önkívületben, a siker, az elismerés, ünnepeltetés mámorában. Egy hét
múlva hanyatlani kezdett a hangulat. A péklegény gúnyos megjegyzéseket
kockáztatott — meddig tart még ez a komédia? Bill ugratja őket — nagyon szép volt, amit eddig láttak
—, de Pairfax még él, és minden marad a régiben.
Legjobb, ha nem beszélünk róla.
Nem lehetett tovább — egy reggel, félig részegen,
elszánta magát.
Most hát itt állt.
Telefonon szerezte be az adatokat, a félhivatalos
szerkesztőségtől, régi előfizetőnek adta be magát. Pairfax, a zsarnok, téhát
agglegény — szerényen és visszavonultan éli magánéletét a villasor végén.
Hatkor mindig hazamegy ebédelni, egyedül. Az autót rendesen elküldi az allée elején,
gyalogszerrel sétál le a fák közt, házának kapujáig.
Bill már
háromkor megindult, gyalog, nem volt pénze villamosra. A pisztoly ott feszült
kopott felöltője zsebében. Most fél hatra járt az idő, kábult volt,
vörös karikák ugráltak a szeme előtt. Didergett, úgy érezte, láz környékezi.
Már jó félórája, hogy nem is gondolkodott, múlt az idő és úgy érezte, álmodik.
Igen, olyan volt ez, mint egy álom, amit végig kell álmodni, aminek minden
részletét előre látta, azt is, amit ő fog tenni, anélkül hogy
akarná, mozdulni, lépni, cselekedni fog, felemeli a gyilkos fegyvert, elsüti,
de mindezt más akarja, valami rendelés, annak lesz végrehajtó eszköze, amiért
tehát nem is felelős. Aztán elmúlik majd ez a rossz álom és ő felébred
és pihenni fog... pihenni... aludni... boldogan...
álomtalanul...
Léptek. Ezúttal nem tévedett.
A növekvő homályban azonnal felismerte a
miniszterelnök képekről jól ismert, görnyedt alakját. Olyan volt, mint
valami középiskolai tanár, pedáns, elszomorodott alak. Szürke kabát volt rajta,
keménykalap — az orrán pápaszem. Csontnyelű botját elgondolkodva
emelgette.
Egy pillanatig úgy állt, mintha
megdermedt volna. Csodálkozott, a tagjai nem engedelmeskedtek — más mozdulatok
következtek, mint amiket a pillanat, a rémület parancsolt. Mert tudta, hogy
most el kell futnia, esze nélkül, eldobni a fegyvert és futni és menekülni,
önmaga elől — és a lábai nem engedelmeskedtek, behúzták őt a rács
mögé. Ott állt és várt és remegett — és a keze, az ő akarata ellenére,
kivette a fegyvert a zsebéből, és most vízszintesen, egyenesen tartotta
maga előtt. Még két pillanat — egy örökkévalóság. A léptek közeledtek —
most kétlépésnyire volt tőle. Nem várhat tovább. Most ki kellett ugrania
az úttestre.
Pairfax csak
akkor emelte fel a tekintetét, mikor a fiatalembertől alig fél lépés választotta
el. Akkor az árnyékon vette észre. ő is megállt.
Egymással szemben álltak, szorosan. Bill az
öregúr melle felé tartotta a revolvert. Kinyújtott karral tartotta, a fejét
félrefordította, és a szemét behunyta. És kétszer megnyomta a ravaszt.
És most két dolog történt.
Az egyik belül — Bill idegeiben —, a rémület felszabadult, egmerevítette. Hangot várt, hogy kinyithassa a szemét —, de
nem volt hang, a revolver nem sült el. A durranás helyett más hang tört utat a
káoszon át — emberi szó.
—
No de kérem...
Kinyitotta
a szemét. A miniszterelnök még ugyanazon a helyen állt. Nem ejtette le a
szemüvegét, csak feltolta a homlokára. És hunyorogva, bizalmatlan szemekkel
nézte őt. Őt és a revolvert. És most beszél — megszólal —, nem
ragadja őt meg — nem veti rá magát — valamit beszél...
Öreges, remegő hangon... Csak a negyedik szónál
kezd valamit érteni.
— ...Hát
kérem... azért ez hallatlan... még ide is utánam
jönnek... Kérem, én már régen nem veszek semmit... önt rosszul informálták.
Aztán,
hogy Bill szótlanul,
tágra meresztett szemekkel állt, mintha még valami sajnálkozásféle kerülne a
hangjába. A vállára teszi a kezét — igen, a vállára teszi.
— Na, ha
már kikutyagolt ide messzire, hát jöjjön be, majd meglátjuk.
És most álomszerű dolog következik... Pairfax előremegy, ő gépiesen utána. Ajtó
csikorog, kulcsok. Nagy, ódon hallon ballagnak keresztül. Aztán két szoba... az egyikben villany ég. Bársonyfotelek, aranyrámás képek
a falon. Nehéz, süppedő szőnyeg. Egy harmadik szoba. A falak
telerakva régi fegyverekkel. A falak hosszában üveges állványok, azok is tele
régi fegyverekkel. Két asztal, a szoba közepén középkori ágyú.
Bill még
nem tért magához. Akkor riadt csak össze, mikor észrevette, hogy a revolver már
nincs a kezében. Pairfax az ablak
mellett áll, a beszüremlő fényben. Szeme elé tartja a revolvert, ami
előbb az ő kezében volt, egyik szeméhez nagyító lencsét emel.
Hümget, csóválja a fejét.
—
Hát kérem, maguk azért fura
emberek. Azt hiszik, minden szemetet megveszek, valami vén bogarasnak
képzelnek,
aki
csak úgy betegségből gyűjti a fegyvert. Szakértő vagyok én,
fiam, jobban értek a szakmához, mint maguk. Persze, maga most azt hiszi, be
fogja adni nekem, hogy ez egy tizenhatodik századbeli Pittkarabély,
mert karima van rajta — azt elhiszem! legfeljebb tíz
darab van belőle egész Európában, jó üzlet volna, de én tudom, hogy ez
utánzat, legfeljebb a múlt században készült.
Bill nem
tudott felelni, sokkal gyengébb volt. Alig állt a lábán. Pairfax
fürkésző pillantást vetett rá.
—
Üljön le. Igyék egy stampedlivel, ebből.
Likőrös
palackot tesz elé, leülteti. Figyeli, most már pasz
szióval, mint akit izgatni kezd a
dolog.
—
Jó volt? Hát ide hallgasson.
Nekem nem kell ez a szemét — de ha már kifáradt vele — tudja,
előrebocsátom, alkudni nem lehet velem.
A
szemüveg alól nézi mohón. S látván, hogy nem felel, hirtelen lecsap rá.
—
Nézze — adok száz fontot érte:
becsületemre mondom, nem éri meg. De egy szót se többet — itt van, vigye
különben. Nincs időm, ne haragudjék. Nos?...
Bill megsemmisülten áll. Pairfax
nyújtja feléje a pisztolyt.
— Nos?... Rendben van?...
Az arca
kipirul, öreg szemei nevetnek.
—
Na látja, megértett... hopp!
Nagyot csap
a tenyerébe. És a többi két perc alatt zajlik le.
Az öregúr
szinte tuszkolja kifelé — úgy látszik, félt, hogy meggondolja
magát. Zsebébe gyömöszölte a pénzt, kikísérte az ajtóig, melegen rázta a kezét
— megkérdezte, láte lefelé a lépcsőn. Fél perc
múlva a rácsos kapu dörögve csapódott be a háta mögött.
És
ott állt a sötét utcán — egyik kezében kalapja, másikban száz font — egy
életre való vagyon!
Két lépést tett... tántorgott... aztán megállt...
Aztán
egy sikoltás tört ki a tüdejéből — félig kacagó, félig síró — artikulátlan
hang. Megállt, visszafordult. Az épület egyik ablaka mögött sárga fény bukott
ki. Ott fegyverterem lehetett.
Bill meghajtotta
magát az ablak felé, fölemelte karját és ott, egyedül, az utcán, nem
törődve vele, hogy meghallhatják, azon a hangon, ahogy a
választógyűléseken hallotta, a dobogó tetején ágáló kortes torkából, elrikoltotta
magát:
— Éljen Pairfax... éljen
a miniszterelnök!
Pesti Napló, 1925. november 5.