MEGHALT A HÓHÉR

Szent Péter pedig felüti a nagy fekete könyvet, és az inspek­ciós angyalnak, aki az érkezők nacionáléját veszi fel, egy­hangúan diktálja be az adatokat.

— Neve: Bali Mihály. Illetőségi hely: Fadd.

Az inspekciós angyal felnéz, és kérdően tekint Péterre. A „foglalkozás" rovat következik, amit odafönt így fogalmaz­nak: „mit cselekedett életében?" Ettől függ az újonc beosztása — örök pokolba kerül, örök mennyországba, vagy a tisztító­tűzbe, ahonnan aztán bizonyos idő múlva, újból kérheti be­osztását.

És Szent Péter hangosan olvassa.

— Földműves volt. Kenyeret termelt magának és család­jának. Egyébként pedig emberöléssel foglalkozott. Embereket ölt, szám szerint vagy háromszázat.

Az inspekciós angyal visszahajol jegyzőkönyvére, és már írni akarja: pokol. De Szent Péter fölemeli a kezét.

— Megállj! Itt a minősítés mellett jegyzet is van — különle­ges jellemzés. Ez a magyar paraszt nem vérszomjas gyűlöletből, nem bosszúból, nem a maga érdekében ölte az embereket —, hogy úgy mondjam, nem a maga számára. Hóhér volt ő —a dolga az volt, hogy megszabadítsa életétől a halálraítélt nyomorultat. Nem ő ítélte halálra azt, akit megölt. Ennek a parasztnak hite volt — hite, gondolkodás és habozás nélkül, hogy a halálraítélt megérdemelte büntetését —, hogy a bírák lelkét isteni törvény világosította meg, mikor ítéletet hoztak. Ő úgy nézte a halálraítéltet, mint a halálos beteget, akit isten és természet ítélt el, hogy ott a Földön bűnhődjék azért, amiért a boldog gonoszok itt a másvilágon bűnhődnek. Ő hitte,

hogy az a bűnhődés megváltja a bűnöst, és lehetségessé teszi, hogy megtisztult formában támadjon fel újra. Ő a halálraítél­tet úgy nézte, mintha a halál az ítélet kihirdetésekor már va­lósággá vált volna — vagy talán még korábban, mikor a halálos bűnt elkövette:— már akkor halott volt az elítélt, mérget ivott,

0 „vipera marta meg, nem lehet rajta segíteni. 11 A vér mérgezte meg, amit ontott, az ártatlan vér: halálos méreg a bűnös számára. Ez az egyszerű paraszt a tulajdon munkáját úgy fogta fel, mint aki befejez egy folyamatot, szá­nalommal és részvéttel, hogy megszüntesse a szenvedést és megkönnyítse az elkerülhetetlent. Láttam őt munka közben. i Körülötte vad félelem és szomjas gyűlölet — sápadt arcok, tátva maradó szemeszája a perverz kíváncsiságnak. Karjai közt az elítélt, roggyanó térdekkel, falfehéren. És e természetcellenes, ijesztő zűrzavarban, e szörnyű pillanatban csak az ő arca nyugodt, az ő mozdulatai biztosak, határozottak. Ügye­sen, gyorsan, habozás nélkül, gyakorlott kézzel cselekszik: villámsebesen dobja a hurkot a vergődő nyomorult nyakába, rnegrántja nagy erővel, hogy minél hamarabb túl legyen raj­ta — aztán fehér zsebkendőjével gyöngéden, vigyázva törli a verítéket, és gyöngéden, óvatosan zárja le a megtört szeme­ket, kegyelettel szinte, mint aki koporsófedelet zár le. S míg körülötte vérszemet kapva üvölt, vagy sápadtan reszket a gyávaság: egyszerű arcán nyugodt szánalom ül.

Az egész „eljárás"t úgy csinálja, mint sebésztanár az ope­rációt, aminek meg kell lennie, a beteg érdekében — legyen hát meg minél szabatosabban, minél kevesebb fájdalmat okozva. Láttam őt, így „dolgozott" — és íme, hogy így volt, hogy így érezte az is, aki, szegény, legilletékesebb volt rá, hogy ezt megítélhesse — ennek igazolására (soha nem fogom elfelejteni) egy kép. Az elítélt felszáll a bitó két lépcsőjén, a hóhér támogatja. Vézna, rókafejű pesti csirkefogó, sunyin néz körül, aztán fel a fára. A hóhér átöleli — ő ránéz —, és ekkor megenyhül a tekintete. A szája félszeg vigyorra húzódik — fejét ráhajtja a hóhér mellére — és világosan hallom utolsó szavait, kérő, bizakodó, gyermekes, csaknem szemérmes sut­togással: „ugye, nem fog fájni, Bali apám?" És Bali Mihály, a hóhér, megsimogatja az arcát, mint a gyermekét.

Az inspekciós angyal tanácstalanul tartja kezében ce­ruzáját.

   Tehát?... — kérdi várakozva. Szent Péter tenyerébe te­meti homlokát.

   Pokolról nem lehet szó — a háromszáz közül, akit meg­ölt, egyik se kívánja — egyik se haragszik rá. De mennyor­szágról se — mert az Írás így szól: „Megpróbáltatásnak lennie kell — ám jaj annak, aki megbotránkoztat!" Tisztítótűzbe vele — a gondolat tisztítótüzébe, ahol önmagunknak kell ítélni önmagunk felett.

Az Est, 1926. május 21.