FELVESZNEK A CSECSEMŐKLINIKÁRA

(Ábránd)

Ez nem megy így tovább, ezek mind félmegoldások, amiket próbálgatok, így nem gyógyulok meg soha.

Így nem is lehet ember belőlem. Az egész dolog elejétől el van hibázva, hiába toldom-foldom, nem is jöhet ki belőle semmi.

A különféle vizsgálatok, szerveim külső-belső térképe, ahogy különféle bizonyítványok, megállapítások, röntgenleletek, általános és különleges következtetések bizonyítják, nyilvánvalóan meggyőztek róla, hogy a legnagyobb bajok vannak velem. Tele vagyok mésszel, kiválasztómirigyeim részben szárazon, részben zsírosan elfajultak — ördög viszi az egészet, ennek nem jó vége lesz, ha így folytatom.

Ezen nem segít semmiféle átültetés, nincs panacea, az életelixírt még nem találták ki. Azt mondják, kérem, ez fiziológiás dolog, ennek így kell lenni, nincs benne semmi különös, az ön korában minden normális ember úgy van vele, kérem, az olyan, mint ahogy egészséges, normális öreg embernek fehér a haja, az volna abnormális, ha nem volna fehér.

Köszönöm szépen. Értem, kérem. Nagyon is jól értem. Tudom, mit akarnak ezzel mondani, ne is folytassák. Hogy én is, amint mindenki, a papám és mamám, meg a főszerkesztő úr, meg maga a doktor úr is, aki mondja, szép lassan megöregszik, és előbb-utóbb...

Köszönöm. Elég.

Az ember udvariasan bólogat ilyenkor. Hát persze, persze, tudom én azt kérem, az ember nem akarja megsérteni a doktor urat.

De a lelkem mélyén nem hiteti el velem senki.

Hogy ez normális dolog, hogy én... izé... a végén szintén...

Micsoda beszéd az! A doktor úrnak legyen mondva! Majd megkérdem a doktor urat, annak idején, mikor éppen aktuális lesz a dolog, olyan nagyon normálisnak találja-e, hogy most pedig meg kell halnia.

Ostobaság. Nyelvtani abszurdum, méghozzá. Ennek a kellemetlen, mondhatnám, tapintatlan igének nincs első személyes alakja a jelen időben — rossz stiliszta volnék, nem tudnék magyarul, ha ilyet kimondanék, vagy csak el is képzelnék.

Nem, nem, köszönöm az ilyen „exakt" tudományt. Én megyek a nyelvtan és szép stílus után, én ilyet nem veszek be, hogy izé... hogy én me... Ha csak ennyit tud az exakt tudomány, tartsa meg magának.

Akkor már inkább a jó öreg lélekelemzés.

Az igen. Az nem kellemetlenkedik, nem jön ilyen tolakodó kérdésekkel, hogy hát kérem, hány évesnek is tetszik lenni? Csak azért, ugye, mert már illenék...

A léleknek nincs kora, és kész.

A lelkem, legalábbis ami belőle számít a lélekelemzőnek, az Öntudatlan Világa — na ugye! az nem öregedett semmit. Csak a hitvány Überbau, az a pár értéktelen réteg, az úgynevezett Tudat vagy Ész, vagy nem tudom mi az, amit a lélekelemző bonckése úgy lehánt róla, mint a krumplihéjat. Az igazi, a Lényeg, az, ami fontos, nem öregedett. Áll egy helyben.

Tessék eljönni egy ilyen analitikusóráról, ahol egy kicsit megelemezték a lelked — ez már igen! Hogy én öreg vagyok? Vagy csak felnőtt? Nagykorú? Kamasz? Szó sincs róla! Két hónapos vagyok, és kész! Puszta tévedés, hogy cigaretta van a szájamban — ez csak az anyaemlő jelképe, jobb híján —, és minden, amit tudok, érzek, álmodok: perverzálódott kivetítése csak egy aranyos, dundi, legfeljebb két hónapos csecsemő egyszerű vágyainak és igényeinek.

Két hónapos csecsemő vagyok, és punktum!

Ez már igen! Ez tudomány!

Ezzel a megismeréssel érdemes élni. Akkor nincs semmi baj. Akkor még lehet kezdeni valamit.

Kedves Géza barátom, úgy is mint a csecsemőklinika igazgató tanára, kérlek szépen, légy szíves, tarts fenn nekem holnap estére egy ágyat az osztályodon. Délután még felmegyek egyszer házi analitikusomhoz, hogy végleg kianalizálja belőlem azt az átkozott rögeszmét, a fiziológiát, aztán jövök hozzátok egyenest.

Kérlek szépen, ne haragudj, apátlan-anyátlan árva vagyok, kitett gyerek, nem mehetek máshová.

Egy szerény kis ágyacskát, lehetőleg az emeleten, tudod, ott jobbra, ahol a múltkor azt a két hónapra született kis társamat vártuk együtt.

Aj, de jó lesz!

De kipihenem magam!

Ígérem, hogy jó leszek, keveset fogok nyafogni, s a tiszta fehérneművel is kíméletesen bánok.

Délutánonként, a szünórában, mikor nincs vizit, és te szobádban olvasgatsz, esetleg beguríthatom magam hozzád, frissen húzott pólyámban, hogy egy-két sakkpartit eljátszogassunk.

Ja, igen, még valamit, hogy el ne felejtsem — tudod, hogy le akartam szokni erről az utálatos cigarettázásról, amiről a lélekelemzés szerint úgyis csak lepleztem és jelképeztem eddig az anyamellet. Egyszóval, ami a cigarettajelkép eredetének a jelképezettel való be-, illetve visszahelyettesítését il

leti... a negyedik osztályon — ott nálatok —, az a dajka, tudod, az a csinos fekete, azt hiszem, meg fog felelni, légy szíves intézkedni, hogy oda osszanak be.

Tolnai Világlapja, 1929. 43. szám