A HALÁSZ ÉS AZ Ő NÉZŐJE

Mindjárt megírom ezt a humoros vázlatot, ezt a vázlatos humoreszket itten, könnyedén és kedvesen, tele sziporkázó elmésséggel, ahogy tőlem megszokta a nyájas olvasó — mindjárt, kérem, mindjárt megírom, csak megvárom, míg ez a fiatalember elmegy az ablaktól, a kávéház ablakától, ahol ülök az ablak mellett, s melynek túlsó oldalán, az ut­cán, ott áll ez a fiatalember, nem megy el, makacsul ott áll, és néz befelé, nézi, amit írok, most éppen zsebre dugta a kezét, és kényelmesen nekidőlt az ablaknak, mintegy tartó­sabb időre berendezkedve, látván az elővett kutyanyelvek­ből, hogy legalább két flekket készülök teleírni. Nem mon­dom, egy kicsit idegesít, illetve szeretném, ha mégis elmen­ne inkább, csak aztán fognék hozzá a tréfás élcelődéshez, amit írni akarok, ugyanis némely ember azt nem szereti, ha a szájába néznek, mikor eszik, magam meg azt bírom elég rosszul, ha a papirosba néznek, mikor írok, az agyvelőmbe néznek, mikor alkotok — egyszer néztek az agyvelőmbe ténylegesen, azt se szerettem, így közvetve se szeretem, te­hát, kedves fiatalember, szíveskedjék továbbmenni, hogy hozzáfoghassak — ne éljen vissza vele, hogy délelőtt nem lehet leereszteni a kávéházi ablak függönyét, és más asztal­hoz se mehetek, mert csak itt van megfelelő világosság.

Nyilvánvaló, hogy nem tiszteletből vagy nagyrabecsülés­ből áll ön itten, személyem egy csöppet se érdekli, mint lá­tom, egy pillantást se vetett rám, s a papírra is, amin a tol­lam szalad, meglehetős közönnyel néz, tartózkodóan, sőt némi undorral, de azért csak áll és nézi, megfoghatatlan, mit akar, miért nem megy odébb, miért nem hagy dolgoz­ni, pedig láthatná, hogy így nem tudok.

A csodálatos ugyanis az, hogy undorral bár, de figyelme­sen nézi, amit írok, tehát már eddig is észre kellett volna vennie, hogy nem komolyan dolgozom, őróla beszélek, tu­lajdonképpen neki írok, őt próbálom meggyőzni, hogy szí­veskedjék kicsit elsétálni innen — na, ergye, ergye, nem tet­szik magyarul érteni? Itt nem terem babér az ön számára, fiatalember, itt nem fogja megtudni, amire nyilván kíván­csi, hogy ugyan már, hogy is csinálják ezek a fránya újság­csináló urak, honnan veszik azt a sok bolondságot.

Persze óvakodok felnézni a papírról, de azért az ablak visszfényén jól látom, eszébe sincs elmozdulni, az se hat rá, hogy így közvetlenül aposztrofálom — legalább elmosolyod­na vagy egy kicsit hízelegne neki, hogy foglalkozom vele, külön vele foglalkozom, írok neki, levelet írok neki, esedez­ve, hogy szíveskedjék a sárgába eltávozni — egyáltalán nem hat rá ez az érdekes és elmés fordulat. Nem veszi észre? Vagy egyáltalán nem tartja elmésnek? Közönyösen és unat­kozva néz, mint aki tudomásul veszi ugyan, hogy róla van szó, de ezt egy csöppet se tartja érdekesnek.

Hé, hó, izé, nyetenye, Riska, hé — nem hallja?! Nem tet­szik érteni? Menjen innen, ne állja el a napot — mi a dolga? Az egész ország megfeszített erővel dolgozik, még a mun­kanélküliek is — maga mit rontja itt a levegőt, öcsém — na, gyerünk, gyerünk, mars!

Most legyintett, köpött egyet, és anélkül, hogy egy pil­lantást vetett volna rám, nyugodtan elballagott.

Meg vagyok sértve.

Már nem is írom meg ezt a humoreszket.

Mi az — talán nem tetszett, amit írtam?

Vagy lehet, hogy ő az az ember, aki estefelé megszólal a merengő halász háta mögött: „Nézze, barátom, most már kénytelen vagyok szólni, és megmondani az igazat — én ilyen rest, munkakerülő, pernahajder naplopót életemben nem láttam: reggel óta figyelem, egy halat se fog, csak itt

ül és bámulja a vizet!"

Úgy látszik, egy keszeg kis halat mégis fogtam.