SZÍVESSÉGET TESZ AZ EMBER

Próbálok elrejtőzni, hogy ne vegyen észre a kávéház sarkában — de a dolog reménytelen, Andor magas ember, áttekintése van és jó erős szemüvege, perc múlva hangosan integet:

— Na, csakhogy, amilyen rendetlen, megbízhatatlan ember vagy, már attól tartottam, nem talállak bent a helyeden. — Parancsolj, Andorkám, foglalj helyet.

— Az nem úgy van, hogy foglalj helyet, rendelj nekem valamit, én nem szoktam potyázni a lokálban, mint némelyek.

A „némelyek", remélem, nem rám vonatkozik, bár az is

lehet mert Andor, mióta ismerjük egymást, szigorú hozzám, szigorú és igazságtalan.

— Feketét parancsolsz?

— Hogyne, délelőtt feketét... talán nálatok, bohémeknél, mi vidékiek, megbocsáss, még kényesek vagyu_nk a hasunkra. Egy kis harapnivalót, pincér — magyar ízelítőt, a bicská

ját neki, de legyen benne fiatal hagyma... ital?... ital nem kell, ürmöst hozzon.

Nyugtalanul figyelem, ahogy jóízűen falatozik. Sejtem, hogy mindjárt rátér a tárgyra — nem túl sűrűn találkozunk, de mikor találkozunk, mindig éppen valami kellemetlenség van, amit csak én intézhetek el, viszont nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne nagyon terheljem kérdésekkel, mert Andor érzékeny és büszke lélek, a maga sok bajával, nem szeret panaszkodni — félig ki kell mindig találnom, miről van szó.

— Hát hogy ityeg a fityeg? — kezdem most is kedélyesen.

— Hadd a marhaságot, — legyint — nem áll jól nektek, pestieknek a népieskedés, különösen most, hogy nem is vagyok rózsás hangulatban.

— Valami baj van?

— Baj az, ha valakinek lába törik. Egészség, az volna, hálistennek. Mert nem szoktam délelőtt feketézni. Henem a sógorom — tudod, a Zoltán, a Mándossy, de nem a szabolcsi Mándossy, hanem a zalai Mándossy...

— Hogyne, hogyne.

— Hogyne, hogyne, sejtelmed sincs, csak rávágod... Na, de hiszen mindegy, arról van szó, hogy mára vártam, oszt most jön a sürgöny, csak szerdán érkezik... Nekem pedig el kell intéznem a hivatalban, reggelre Szolnokon kell lennem, különben kitör a gyalázat.

— Nohát, tudtommal este is megy gyors... majd mindjárt idehozatom a menetrendet.

— Süsd meg a menetrendedet, attól nem leszek okosabb.

— Hát kérlek... ne haragudj... igazán nem tudom... én ugyanis azért ülök itt, mert félórán belül be kell fejeznem ezt a...

— Bánja a fene, tőlem befejezheted, engem nem érdekel. Hogy a csudába utazzam, mikor nincs egy vasam se?

— O, kérlek... nagyon szívesen állanék rendelkezésedre... csak sajnos... egész vagyonom öt...

— Ötven kell, pajtás.

— De mondom, hogy...

— Ide hallgass, ne ugrálj, ne légy ma megint szórakozott.

Hatkor indul a vonatom, fél hatra kihozhatod nekem a pályaudvarra.

— Csakhogy délután felolvasást tartok.

— Mikor kezdődik az a marhaság?

— Ötkor, a Gazdakörben.

— Rémes! Na jó, majd szakítok időt —, tíz perccel öt előtt

ott vagyok, de szólj a portásnak, hogy engedjen be. Aztán el ne késsél nekem...

— Hogy késnék el, ötkor kezdem.

— Jó, jó, veletek, bohémekkel, mindig baj van — ne haragudj, nem vagy híres az előzékenységről, látod, most is lusta voltál kijönni a pályaudvarra. Na, szervusz. El ne felejtsd — egy üveg barna söröm is volt. És tisztességes borravalót adj értem — engem gavallérnak ismernek a pincérek.

Honnan szedem délutánra az ötvenet? Majd elkérem, előre, a felolvasásért.

Csak legalább tudnám, honnan ismerem Andort?