REPÜLŐTÉR AVATÁS PESTEN

Ahogy a sorompók közt nyomakodott várakozva, hogy a jegyét megválthassa a helyiérdekű kis vonatra (legalább húszan álltak előtte), még észre is vette önmagán, hogy ma szokatlanul nyugodt. Máskor idegeskedni szokott, türelmetlen, szidja a közlekedést, hogy miért nem járatnak több kocsit legalább ilyenkor, nagy tömegekről lévén szó.

Rögtön rá is jött viszonylagos jó hangulatának okára. Kicsit elrestellte magát (jószívű és szociális gondolkodású ember létére), hogy van benne, ha nem is káröröm vagy kajánság, egy kevés egészséges önzés.

Hát igen — mondta szinte félhangosan — ami biztos, az biztos.

Még ott kóválygott belső tekintete előtt a látvány, iménti — a pompás, új repülőtér és a megnyitóünnepség — nyaktörő és izgalmas produkciója ezeknek a hetyke embermadaraknak. A nyaka is zsibongott még, ahogy órákig fölfelé fordította, mert ez a mai látványosság odafönt zajlott le; zajlott bizony, mennydörgött és berregett — tizenkét repülőgép egyszerre, meredeken tódulnak neki az égnek, aztán adott jelre lebuknak abban a nagy kék akváriumban, mint a vadkacsák. Hát még a másik produkció — ezer méter magasban vagy harminc gép szélén egy kis pontocska jelenik meg, elválik a géptől, szállingózik lefelé, csak úgy zuhan: pár pillanat múlva, a fekete pontocska kibomlik, széttárja szirmait, mint napfelkeltekor a hajnalka, s most már egyenletesen, ringatózva folytatja útját, lebeg a mező fölött, sodorja a szél, játszik vele, könnyedén engedi le játékos tenyerén, óvatosan, mint mikor bogarat teszünk vissza a földre. Ejtőernyősök.

Az ám, ejtőernyősök...

Hát igen, ez az, ami már mégis egy kicsit sok. Sok évvel ezelőtt, mikor az első nehéz tárgy elzakatolt feje fölött a Tattersallban, érezte, hogy ez nem természetes, hogy ennek nem lehet jó vége — mázsás malomkő, a haragvó nehézségi erővel dacolva —, nem, nem, az ember nagyon szemtelen lett ezen a világon! De ehhez mégis hozzászokott — egyszer Bécsben is volt repülőn, igaz, megesküdött, soha nem megy többé, szeles volt az idő... nem, nem, ezt a furcsa érzést nem lehet megszokni. Aztán jöttek ezek a vitorlások meg bukfencezők, motor nélkül, egyensúly nélkül — hát neki elég volt belőle! Kipróbálta, igen, kipróbálta egyszer, hogy megmutassa, nem gyáva — de soha többé! Mondta is G.nek tegnap este, mikor megállapodtak, hogy a repülőtéren találkoznak — mondta is, barátom, a magam részéről, ami hátravan, idelent szeretném tölteni a földön, végre is nem lehet az egész emberiséget rákényszeríteni, hogy légtornász, artista legyen... ami kivétel, maradjon kivétel, ami

szabály, maradjon szabály...

Brrr... milyen rémes volt ... az a négy fordulat... és az ejtőernyősök... micsoda érzés lehet... kiugorni... azzal az érzéssel, hogy most vagy kinyílik, vagy nem nyílik ki...

Hát nem, nem... az életből mégse lehet lutrit csinálni... meg is mondja B.nek, ha találkozna.

Mert hiszen tiszta véletlen, hogy ma a harminc közül, véletlenül mindegyik kinyílt. Több mint véletlen — tiszta csoda, hogy mind földet ért, hiszen minden ilyenféle tömegprodukciónak szokott lenni egykét...

Igen, igen, egykét halálos áldozata... és eszébe jutott,

hogy még fogadott is B.vel (persze, azért sietett előre, mert

ezúttal B. nyert)... Hát fogadok, legalább egy halálos áldozat ma is lesz!

Ejnye, de sebesen lódult neki ez a rozoga helyiérdekű...

izé... miről is volt szó? Hja igen, azt mondtam B.nek... meglátod, hogy egy halálos áldo... no mi a...

Es a következő pillanatban átszaladt mellén az összeütköző kocsi oldalának hegyes vasrúdja.