MEGVÉDEM A LÉGET

Hazafelé, a gyakorlat után, a csendes mellékutcából finom, halk kis fuvallat legyintett meg — azt hittem, véletlen, de a szellőcske nem maradt el, velem tartott, s ahogy jobban odafigyeltem, meghallottam diszkrét, duruzsoló suttogását.

— Nem ismersz meg, nem szép tőled, mert mostanában kicsit náthás vagyok és sokat sírok, azt hiszed, megöregedtem. Bezzeg tavasszal, mikor akácfaparfümöt használtam a kedvedért — jöttél udvarolni, habzsoltál, mint a mézet.

— Jaj, bocsánat — mentegetőztem —, ne haragudjék, nagyságos asszonyom, de izé... látja, úgy megváltoztam, már nem ismerem meg kegyedet...

— Nem tesz semmit. Klima vagyok, a Budapesti Lég.

— Ó... boldog vagyok... és gratulálok! Hiszen ma a kegyed napját ünnepeltük! Az események központjába került, a pillanat hősnője, akiért talpraállt a város, mint egy ember, ahogy csak császárokért és királyokért szoktunk különben — életünket és vérünket ajánlottuk fel!

Hüvösen arcul lelgyintett.

— Jó, jó, köszönöm... elhiszem a jószándékot. Szabadjon azonban megjegyeznem, furcsán képzelik önök a dolgot. Azt mondják: légvédelem. Józan ésszel ez a szó annyit jelent, ugyebár, hogy védjük meg a levegőt. Mint ahogy védeni és istápolni szoktunk közös tulajdonokat, amiket a hatóság a nagyérdemű közönség védelmébe ajánl. Így védjük a kerteket, nyilvános parkot, füvet, amire lépni tilos, hogy le ne gázolják. Bocsánat a hasonlatért, de ilyenféle figyelem és tapintat az is, mely azt írja a ketrecekre, odakünt a ligetben: „Ne tessék az állatokat és növényeket bántalmazni!" Én legalább így képzeltem egy olyan gyöngéd és finom valaminek a védelmét, mint amilyen én vagyok, mikor a plakátokat olvastam. Ezzel szemben mi történt? Egy perccel azután, hogy a riadó elhangzott, elkezdtek fecskendezni belém, de nem ám húsvéti locsolóval, hanem mindenféle sárga és fekete füsttel lövöldöztek, lángot vetettek, piszkospacsmagokat vágtak hozzám — ha nem tartaná ellentmondásnak, a levegő létemre majd megfulladtam. Ezt nevezik légvédelemnek?

Zavarba jöttem.

— Bocsánat, talán nem jól értette a gyakorlat célját, nagyságos asszonyom — ugyanis arról volt szó, hogy egy esetleges légitámadás...

Megint legyintett, élesebben.

— Hát igen, helyben vagyunk. Erról volt szó. De akkor miért nem őszinték, miért nem beszélnek magyarul? Magukat védik Önök, a maguk bőrét, nem engem — magukat az

én rovásomra. Fütyülnek rám, semmibe vesznek, egyszerűen levegő vagyok maguknak!

— Igazan... a magam részéről... Harmadszor is legyintett.

— Maga, maga... éppen maga, akinek, ha másnak nem,

kutyakötelessége lett volna megvédeni... maga, aki legalább húsz éve belőlem él...

Megsértődtem.

Bocsánat, nagyságos asszonyom, de ez az állítás... engedelmet... alkalmas rá, hogy érzékeny férfibecsületem... és tiszta szerelmem...

— Ugyan hagyja, a maga szerelme... az is csak füst, mint

a többi... csak köhögök tőle... komisz, önző fráter...

— Én, aki a légnek se vétek?

— Nem, csak úgy védi meg, hogy belebetegszik... Dobja el az a büdös cigarettát...

Megsuhogtatta ruháját, megvetően füttyentett és odébbillent.