A KINYOMOZOTT DETEKTÍV

Néhány évi távollét után megint találkoztam Ödönnel. Szegény Ödön osztálytársam volt valamikor, jól ismerem gyerekkora óta. Mindig ideges volt, pedig alapjában jó gyerek lett volna. Már az iskolában kiderült, hogy idegbetegségének jellemző tünete (vannak ilyen kihagyásos tünetek) a magántulajdon hovatartozását illető állandó félreértésekben gyökerezik. A megértő igazgatóság, saját érdekében (és egy egész kicsikét a többiek érdekében is) el is távolította emiatt

az intézetből.

Betegsége azonban nem gyógyult meg. A társadalom is megértő volt, s ezért időközönkint gyógykezelésre, egykét hónap, később egykét év tartamáig vidéki intézetekben helyezte el. Ez már hozzátartozott Odön életéhez, hol kint szaladgált, ideiglenes szabadságát élvezve, hol valamelyik fent emutett intézetben folytatott ülő foglalkozást. Azt lehet mondani, jól megértették egymást Ödön és a társadalom, tisztában voltak egymás természetével s bizonyos mértékben tisztelték egymás homlokegyenest ellenkező világfelfogását. Ha Ödön tévedett a magántulajdon értelmezésében, a társadalom igyekezett meggyőzni Ödönt tévedéséről, Ödön pedig soha nem panaszkodott, levonta betyárbecsülettel a vitának rá nézve kedvezőtlen következményeit. Saját állítása szerint mindig kvittek voltak ők ketten, ő meg a fennálló törvények — ami nem mondható el mindenkiről.

Most, hogy találkoztam vele, rögtön eszembe jutott, hiszen olvastam az újságban, miért nem lehetett látni két és fél esztendeig.

Mint rendesen, most is kiegyensúlyozott lelkiállapotban volt, mint olyan ember, akinél előnyök és hátrányok, örömök és bánatok, bűn és bűnhődés mérlege egyenesen áll. Ő szólított meg az utcán, minden álszemérem és elfogultság nélkül. Én sokkal elfogultabb voltam, de közvetlensége, amivel nem szokta lenézni a hozzám hasonló szerencsétlen alakot se, aki nem bűnhődvén bűneiért, mindig zavart és bűntudatos kicsit (nem úgy, mint ő), csakhamar lefegyverzett.

— Hát hogy vagy? — kezdte rögtön a csevegést. — Nyavalyogsz mi? Meghiszem, rémes lehet egy írónak folyton új témát kitalálni. A levegőből élsz vagy az ujjadból, amiből a meséidet szopogatod. Na, de ez legalább nem veszélyes. Magamfajta ember nagyobb rizikóval dolgozik. Hát képzeld el, most például mért ültem két és fél mázsát? Igazán restellném magam a szakmabeliek előtt, ha szokásom volna szégyenkezni. Tudode, hogy ezúttal egész könnyen buktam le, ahogy mi mondjuk? Ide hallgass, ha a különleges pechek érdekelnek. Külföldön jártam éppen, amiatt a dolog miatt... Na kérlek, kifogytam kicsit a lóvéból, gondolom, egykét lepedő jól jönne... De nem akartam zrít csinálni... egy kis zsugira szántam magam. Hetekig kerestem egy jó palit, ott lógtam esténkint a jobb klubokban, kávéházakban... Mint emberismerő, végre megtaláltam a nekem való áldozatot. Kövér, rosszul öltözött, vidéki bácsi, első percre látni, hogy gazdag és ostoba. De nem csaptam le rá rögtön; ez már a művészethez tartozik.

Óvatosan jártam utána egyik kávéházból a másikba, észrevétlenül. Végre elkövetkezett a pszichológiai pillanat. Ott találom, egy nagy parti előtt kibicelt, hülyén és szórakozottan. Mögéje osonok, állok mellette félóráig, végre óvatosan megszólítom.

— Érdekes parti — mondom könnyedén.

— Igen — feleli bizalmatlanul.

— Ismeri ezt a játékot!

— Ismerem.

Hallgattunk, aztán megnéztem az órám.

Volna másfél óra szabadidőm... Ha van kedve, rendelkezésére állok... elüthetjük az időt, pár játszmával. Habozik. Végre rászánja magát.

— Hát...

Élénken vitézkedni kezdek.

— Pincér... egy pakli pikékártyát... talán a mellékszobában

nagyobb a csend ... — fordulok feléje előzékenyen. Bizalmatlanul, nemakaródzva indul. Nehéz pasi. Meg kell főzni. Mielőtt leülünk világfias eleganciával hajtom

meg magam, hogy lássa, úrral van dolga.

— G. Odön... mutatkozom be.

Nagy hatás. Az arca felragyog. Nekem esik, átölel, megcsókol.

G. Ödön! — kiabál ujjongva. — Édes öcsém! Ez aztán a szerencse... Tudode, hogy két hete téged kereslek, már lemondtam rólad, éppen haza akartam utazni... H. S. államrendőrségi detektív vagyok... Na de ilyet! Na, ennek örömére játszunk két partit — aztán megyünk a rendőrségre!

Gyorsan elbúcsúztam Ödöntől, és nem mondtam meg neki, hogy ezt a témát érdemes volna megírni, ha már megszenvedett érte, kereshetne vele pár pengőt mint jogos magántulajdonával. Bejöttem ide a kávéházba és megírtam.

Már viszem is eladni.