ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

Hogy kell köszönni?

ALADÁR. Láttad ezt a billentést?

ALADIN. Melyiket?

ALADÁR. Ahogy az az alak fogadta a köszönésem... Éppen hogy odaért a kalapjához... Mert nem tartozom egyikéhez se azoknak az érdekköröknek, amelyikhez dörgölődzik... én voltam bolond, hogy köszöntem neki! Látnád fölfelé köszönni... alázatos szolgája, kegyelmes uram... hétrét görbedve, messzire lobogtatva a kalapját, mint egy ünnepi zászlót, a Nagy Ember érdemei előtt... Utálatos.

ALADIN. Szóval azt szeretnéd, ha neked is így köszönne.

ALADÁR. Köszönjön a hóhérnak! Én éppen úgy utálom az átlátszó célzatú alázatosságot, ha felém hajbókol, mint mikor más előtt tekereg... Tisztességes, nyílt fogadj istent várok az adjonistenre, megkülönböztetés és rangosztogatás nélkül, ennyi az egész.

ALADIN. Ez az elv alkalmas kiindulópont a köszönés illemtanához. Csakugyan, a legjobb zsinórmérték, ha nekünk köszönnek: átvenni a köszönő hangját, még a hangsúlyt is, a visszaköszönésben mintegy jelezve, hogy elfogadtam a kettőnk közötti viszony intimitásának azt a mértékét, amit ő ajánl fel - aki előre köszön nekünk, úgy kell tekinteni, mint párbajban a sértett felet, kinek jogában áll fegyvert választani. Mert egyébként nincs ám igazad, ha a minden irányban egyformán alázatos, vagy egyformán önérzetes demokratikus üdvözlés mellett kardoskodol. Van egy ismerősöm, aki a fennálló világrendre neheztelve azt szokta csinálni, hogy a nagyuraknak szigorúan, csaknem fenyegetően köszön, a levélhordó és a viceházmester köszönését ellenben túláradó rajongással fogadja, majdhogy megöleli őket. Ettől persze mindenki fél, zavarba jön - a gazdag azt hiszi, valami személyes hibát követett el, a szegény úgy érzi, csúfolni akarják. Mindkettő kiesik a szerepéből, s a nagy Színjáték, amit a Társadalom játszik, egy pillanatra megzökken. A lázadozó természet szereti az ilyen zökkenőket, katasztrófát remél, talán összedől ez a komisz világ, ha a nagy komédiának ezt az alrendjét megbolygatjuk - nem akarja megérteni, hogy a világ nem fog összedőlni, csak még nagyobb, még igaztalanabb zűrzavar lesz belőle, ha a tökéletlen emberi törvény helyét a tökéletes természeti törvény foglalja el: nyílt leszámolás erősek és gyöngék között. Ehelyett sokkal jobb volna tudomásul venni, hogy igenis drámát játszunk mindannyian, egy, a művészinél is magasabb cél érdekében, hogy szerepet vállaltunk, s hogy ezt a szerepet a nagy többség nemcsak vállalta, de lelkesen és szívesen és bizonyos becsvággyal óhajtja végigjátszani, s ami a legérdekesebb: korántsem olyan kényszeredetten, mint ahogy a szerepükkel elégedetlenkedők hiszik. Igenis, ó ti egyenlőséghirdetők, van, aki a lakáj szerepben érzi magát tökéletesnek, tökéletesebbnek, titokban, mint amilyennek tulajdon gazdáját az úr szerepében, s nem is szívesen cserélne vele - bizonyos lehetsz benne, hogy megsérted, ha köszönésedben nem ismered el a szerephez való tehetségét. A krisztusi szavak, "add meg a császárnak, ami a császáré" elsősorban, s talán különlegesen épp a köszönésre vonatkoznak s ne felejtsük el, sok olyan kivételes rang és tiszteletbeli állás akad e gazdasági zavarban, amelynek szinte egyetlen tiszteletdíja maga a tisztelet - egyetlen köszönete a köszönés: hogy ne a közismert zsidó viccet idézzem a "rasekol"-ról és a "követ"-ről, idézem inkább Arany mélabús bökversét:

A kalapom cilinder,
Nem holmi csekélység:
Ha felteszem: magasság.
Ha leveszem: mélység.

ALADÁR pózban. Mondd hát, ó, mester, kinek hogyan köszönjek?

ALADIN. Közvetlenül és igaz barátsággal, de soha nem úgy, hogy zavarba hozd, akit meg akarsz tisztelni. A kalapot emeld meg, de ne csak azt tiszteld meg vele, aki előtt megemeled, tiszteld magát a kalapot is. Az egyetlen koronázási aktuson, amit láttam, az uralkodó afölötti igyekezetében, hogy nyájas szeretetét mutassa hódoló népének, megfeledkezett a fején ragyogó koronáról, s úgy bólogatott jobbra és balra, mosolyogva, hogy szinte leesett a fejéről - ebben a kivételes esetben egyenesen kellett volna tartania a nyakát, nem önmagára, a jelképre büszkén, amit képviselt. Mások meg úgy dobják oda a kezüket kézfogásnál, olyan hanyagul és szórakozottan, hogy az ember azt hiszi, egyszer s mindenkorra neked adják, tépd le, vágd zsebre, vidd el emlékül - egy ilyent egyszer megtréfáltam, kezem helyett kitömött kesztyűt nyújtottam neki oda a kabátujjból, s miközben szorongatta, otthagytam a markában és odébbálltam: csaknem elájult rémületében. Vigyázz az "adjon Isten" szövegére is, amennyire lehetséges - ha azt jöttél közölni valakivel, hogy megtetted ellene a bűnvádi feljelentést, aminek következtében órák kérdése, hogy letartóztassák: az adott helyzetben nem stílszerű egy gőgös "jó napot"-tal búcsúzni, tekintettel arra, hogy éppen a te jóvoltodból számíthat meglehetősen rossz napra aznap, a boldogtalan. Némi szabadosság különben se árt - vagy mondok valamit a cselekvés helyett vagy csinálom, különben Richtig bácsival gyűlik meg a bajom - bizonyos vagyok benne, hogy nemcsak rám, a nőkre is komikusan hat az az általános szokás, hogy a férfi kezet csókol nekik, s azonkívül még mondja is, hogy "kezét csókolom" - mint fölösleges megállapítását egy ténynek, amit úgyis mindenki lát.

ALADÁR. Nem ugyanolyan komikus, ha csak mondja, és nem teszi meg?

ALADIN. Egyáltalán nem. Ebben az esetben a különben is jelképes cselekvést teljes joggal pótoljuk egy jelképes utalással, olyanformán, mint a rituális szertartásokban. Ugyanis tisztában kell lennünk a legfontosabbal, hogy tudniillik...

ALADÁR. Jaj, ne haragudj, egy percre... itt jön a... muszáj vele beszélnem... mingyárt visszajövök... Kezét csókolom, drága Margit...

ALADIN megnézte a nőt, súgva. Jó, jó... majd máskor befejezem, csak menj... és kivételesen megengedem, hogy valóban kezet csókolj... látod, látod, nem szabadott volna elhamarkodni: mennyivel hatásosabb lett volna, ha nem mondod, hanem csinálod!

Pesti Napló, 1933. április 2.