ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

A vitatkozásról

ALADÁR idegesen. Hát kérlek, ne vitatkozzunk.

ALADIN. Ahogy parancsolod.

ALADÁR. Úgyse tudnánk meggyőzni egymást.

ALADIN. Azt gondolod, úgyse tudsz meggyőzni.

ALADÁR. Azt gondolom, te nem tudsz engem meggyőzni.

ALADIN. Mindegy, hiszen csak egy szót akartam kiigazítani. Eredményes vita elvben - gyakorlatban még így se - csak az lehet, ha egyiknek sikerül a másikat meggyőzni. "Egymást" meggyőzni, ez a legbolondabb nonszensz a sok bolond frázis között, amit lépten-nyomon használunk!

ALADÁR. Hogy frázis, elhiszem, de miért volna nonszensz?

ALADIN. Ha egy pillanatig gondolkodtál volna ennek az "egymást" szónak az értelmén, fölösleges volna magyaráznom. Sematikusan szólva minden vita valami kérdés körül forog, ugye, s vita azért lehetséges, mert az egyik igennel, a másik nemmel felel erre a kérdésre. Most képzeld el, hogy két egyformán eszes, érvekkel egyformán felszerelt fél vitázik, eszményi esetben ugyan mi lehet az "egymás" meggyőzésének eredménye? "Egymást" meggyőzni, ez azt jelenti, hogy mind a kettő meggyőzi a másikat a maga felfogásának helyességéről, aki igent mondott, most nemet mond és viceverza, vagyis megint csak különböző véleményen lesznek, kezdhetik elölről, nem történt egyéb, mint a középkori viadalokban, ahol szokásos volt verekedés közben kicserélni a kardokat.

ALADÁR. Rabulisztika.

ALADIN. Nem is hiszed, milyen gyakran történik meg a valóságban anélkül, hogy a vitatkozó felek észrevennék a cserét. Akik a vitát eredeti értelmében (vita, vívás, viadal) kedvelik, mulatságos mérkőzéseket produkáltak, mikor a haszontalan, de legalább lovagias szócsaták divatban voltak még. Ma már ez is kiment a divatból.

ALADÁR. Nem vitatkoznak eleget? Nézd meg azt a két fiatalembert ott, a sarokban... az egyik már paprikavörös, a másik gúnyosan mosolyog... ahogy elkaptam imént egy szavukat, a hitlerizmus forog szőnyegen...

ALADIN legyint. Tudom, észrevettem... A vita tárgyát is ismerem. Nagyon csúnya vége lesz a vitának. A gúnyosan mosolygó fiatalember, egy szabadgondolkodó hetilap különben igen elmés és művelt szerkesztője, nemtelen fegyverekkel él, s rá fogja vezetni ellenfelét, hogy a jövőben maga is hasonlókat használjon, a másik, bár hamis nyomon jár, legalábbis jóhiszemű, homályosan azt is érzi, hogy nem fair a játék, s olyan sebet visz magával, amiből egy életen át nem lehet kigyógyulni. Ezek ugyanis nem vitatkoznak, ezek személyeskednek.

ALADÁR. Hogy tudod?

ALADIN. A hangjukon hallom. Az úgynevezett agnosztikus szellemet, valamikor humanista volt a nevük, ma destruktívnak bélyegzik őket, vagy még illetlenebb szót vágnak a fejükhöz, a század eleje óta teljesen elrontotta, és minden szép vitára diszkvalifikálta az az elemző tendencia, ami a lélektanban embertársunk lelkének élveboncolásához, a művészetben pedig ama lelketlen, rideg leíró jellemzéshez vezetett, ami előre lehetetlenné tesz minden kölcsönös megértést, mikor a vitázók egyikét, vagy ami még cifrább, mind a kettőt a másik szemléletének tárgyává teszi: holott a szemlélet tárgya, mindkét fél számára, csak a vitatott kérdés lehet. Figyeld meg a legtöbb vitát: öt perc múlva azután, hogy a kérdés felmerült, egymásról beszélnek már, ha burkoltan is, nem a kérdésről.

ALADÁR. Személyeskednek.

ALADIN. Úgy van, személyeskednek, mégpedig a legellenszenvesebb formában, nem általában a vitára, hanem a szóban forgó tárgyra való alkalmasság szempontjából, "ön, mint ilyen és ilyen gondolkodású ember, ezt persze nem fogja elismerni." "ön, amennyire ismerem, természetesen azt fogja gondolni, hogy én ezt csak azért mondom, mert én ön szerint ilyen és ilyen irányban vagyok elfogult." Nem tudok elképzelni az efféle hangnál neveletlenebbet és modortalanabbat, mint tárgyalásvezető azonnal lecsöngetném, arról a másikfajta érvelésről, amit az úgynevezett világszemléleti harcok divatja óta hallani egyre gyakrabban, s amely így szokott kezdődni: "ön burzsuj, ezt nem is értheti", vagy "ön, mint kommunista, soha nem foghatja fel", vagy ahogy nők szokták: "olyan ember, aki mint ön, selyemharisnyát ajándékoz bizonyos nőcskéknek", illemtanilag nem is tudok véleményt mondani, ez már a kriminalitás körébe vág. Ezek a letorkolók és emberismerők és fiziognomikusok és grafológusok és vesébenézők (utálatos emberfajta) elfelejtik a lélek relativitásának törvényét, s hogy a vitát minden érzékeny lélek folytatni szokta magában, miután a dialógus megszakadt (van egy ismerősöm, aki halálosan összeveszett barátjával, provokáltatta, és csaknem lelőtte, egy otthon, az ágyban, egymagában folytatott vita kapcsán). Nem is képzeled, mekkora szerepet játszik a korszellem és közhangulat kialakulásában az ilyen erőszakosan elvágott viták utóíze: emlékszem politikai áramlatokra, amiket ezzel a szóval jellemeztem: "a sértődött arcok kora". Vezetőhelyeken, hivatalokban, közéleti piacokon rég ismert, jelentéktelen figurák tűntek fel, valami dacos, megsértett önérzetes kifejezéssel, mintegy hirdetve "és velem bántak így! engem torkoltak le egy legyintéssel! most láthatják az illetők, ki vagyok!" Bizonyos mértékben igazuk is volt, amikor közölték a Coriolanus-komplexumot, a modortalan vitatkozó akkor is megérdemelte a büntetést, ha véletlenül igaza volt.

ALADÁR. Ez talán túlzás.

ALADIN. Egyáltalán nem. Hiszen a vita célja éppen valaminek a tisztázása lévén, amíg végére nem értünk, fontosabb a módszer (a magasabb értelemben vett modor), mint hogy a végső konklúzióra, amihez helyes módszerrel úgyis eljutunk, ráhibázzak, előre kitaláljam. Esztétikai értelemben azért marad örökszép a szókratészi viták formanyelve.

ALADÁR. Én túlságosan kereknek és csiszoltnak találom.

ALADIN. Akkor rosszul emlékszel rá. A görög rétorokhoz képest Szókratész pongyola, csaknem dadogó, de mennyivel különb ez a vállalt és önzetlen dadogása, mint a Démoszthenész ékesszólása, amihez a dadogásról való keserves, gépies leszokás révén jutott!

ALADÁR. Ennyire becsülöd a pongyolaságot?

ALADIN. Aki dadog, keresi a szavakat, kifejezéseket, annak elhiszem, hogy most akarja megérteni, megtudni az igazságot arról, amiről szó van, a másik kedvéért, mintha először nézne szembe a kérdéssel, a becsületes megoldást keresi. Dadogása azt a természetes ütemet fejezi ki, ami minden értelmes, termékeny gondolkodás módszere: hallok valamit, aztán elgondolkodom róla, összehasonlítom tapasztalatommal, vajon igazolja-e, s aztán mondok csak véleményt. Az úgynevezett schlagfertig vitatkozó, aki gyorsan és ügyesen riposztoz, a gramofonra és papagájra emlékeztet; tartalékot használ fel, nem alkot. Soha el nem jut az eszményi vitatkozó színvonaláig, aki meg tud feledkezni magáról a tárgy kedvéért, amivel foglalkozik, mert nem a maga igazát, hanem minden eszmélet és gondolat és öntudat végső célpontját: az igazságot keresi.

Pesti Napló, 1933. április 23.