A titokzatos levél

Az az úr, aki nekem ezt a titokzatos dolgot el­mondta, ír származású angol, s mivel magyarul nem ír, megkért, írjam meg helyette a dolgot én. Minden felelősséget elhárítva magamról, egysze­rűen reprodukálom azt és annyit, amit és amennyit tőle hallottam.

Abban az időben, mikor az eset történt, bará­tom Párizsban tartózkodott, ahol atyja évek óta egy előkelő bank igazgatói állását töltötte be, s fiát, ki a Sorbonne-t látogatta, meghívta magához néhány hónapra.

Barátunk, hogy atyját ne zavarja, egy előkelő szállodában lakott, melynek tulajdonosát, atyja révén, véletlenül személyesen is ismerte.

Egy este egyedül maradva, a Grand Operába ment. A darab azonban nem nagyon érdekelte, unalmában a páholyok közönségét kezdte gukkerezni. Az egyik páholyban feltűnően szép parisienne ült egyedül — legnagyobb meglepetésére és örömére a szép nő visszanézett rá, és el is mosolyodott. Természetesen rögtön odakoncentrálta minden figyelmét, heves szem-beszéd indult meg, aminek az lett a vége, hogy a nő letépte a kezében lévő műsor üres felét, s sebtében néhány sort írt rá, össze­gyűrte, és észrevétlenül, közben a színpad felé for­dulva, kiejtette a páholyból.

Barátunknak se kellett több. Azonnal felállt, kifurakodott a páholy-sorig, felvette az írást, és zsákmányával a foyer-be menekülve, előre örült a váratlan kalandnak.

A foyer-ben egy kis meglepetés várt rá. A pa­pírszeletre írt néhány sor franciául volt ugyan, de valami olyan különös, telivér párizsi argot-ban, hogy barátunk, aki nem tökéletes francia, néhány ismerős szó ellenére semmit sem értett az egészből.

No, sebaj, gondolta, majd lefordíttatom hama­rosan valakivel. Nem ment vissza a nézőtérre, hanem kocsit fogadott, és hazahajtatott a szállodába.

A szálloda halljában véletlenül beleütközött a tulajdonosba, aki örömmel üdvözölte. Beszél­getés közben barátunk elmondja furcsa kalandját, amit a tulajdonos mosolyogva és előzékenyen hall­gatott végig. A levélre kerülve a sor, mint igazi párizsi, szívesen vállalkozott rá, hogy lefordítja.

Barátunk átadja a kis papírszeletkét, a tulaj­donos átveszi, elolvassa — aztán összehajtogatja, és visszanyújtja barátunknak, igen udvarias, de jéghideg határozottsággal ennyit mond csak:

     Uram, lesz szíves azonnal összecsomagolni

holmiját, és távozni szállodámból.

Barátunk nem érti a dolgot.

     Mi ez? — kérdi elhűlve.

— Sajnálom, nem bocsátkozhatok további magyarázatokba.

S hogy éppen egy szolga ment arra:

     Ez az úr egy óra múlva utazik — folytatta a szolga felé fordulva —, azonnal csomagoljon neki össze.

Barátommal fordult egyet a világ. De még mie­lőtt magához térhetett volna, már kint állt a sötét utcán, csomagjai közepett.

Nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjék. De mivel itt nem maradhatott, a legközelebbi szállo­dába vitette magát.

Kéri a tulajdonost, elmondja neki az esetet. A tulajdonos hüledezik. Nem értem, mondja, pedig annak a szállodának a gazdáját ismerem, és úri­embernek tartom. Tessék csak mutatni azt a dolgot.

Barátunk megmutatja az írást. A tulajdonos el­olvassa — aztán összehajtogatja, visszaadja, és udvariasan, de határozottan igy szól:

— Bocsásson meg, uram, e percben nincsen szobám az ön számára. Többet nem mondhatok. És már ott is hagyja a faképnél.

Képzelhető barátunk állapota. Most már iga­zán szédülni kezdett. Szerencsére eszébe jutott egy barátja, aki a közelben lakott, s akivel sokat mulattak együtt. Holmiját a kocsiban hagyva, felszaladt ehhez a barátjához.

Éppen vacsoránál találja. Elmondja neki a dol­got, lihegve és felháborodva. Barátja, egy fidélis fickó, nagyot röhög a dolgon. Téged ugratnak, valami kolosszális tréfa központjába kerültél, csa­csiság az egész, majd megadjuk ezeknek a csirke­fogóknak, bízd csak rám magad. Hoci, ide azzal a levéllel.

Odaadja a levelet. A fiú megtörli száját, elol­vassa, megdörgöli a szemét — visszaadja a levelet és — még mindig mosolyogva, de már kínosan — igy szól:

— Hát... kedves barátom... tudod, én nem vagyok nagyképű fráter... ennek dacára arra kérnélek barátságosan... a jövőben ne köszönj nekem, ha véletlenül találkozunk az utcán...

Leült, újságot vett elő, és hátat fordított, mint aki egyedül óhajt lenni.

Barátunk most már sírni szeretett volna leg­jobban. Későre jár már az idő — lakás nélkül, ta­nácstalanul, félig őrülten ténfergett az utcán.

Ilyen állapotban került fel apjához. Az öreg oda volt, mikor elmondta a dolgot. Azonnal telefonálni akart a rendőrségre, hogy feljelentse a szállodást. Az ő fiával ilyet csinálni! Fel volt háborodva.

— Add csak ide azt a levelet — mondta —, szükség lesz rá a bizonyításnál...

Barátunk odaadja a levelet. Apja elolvassa —összehajtogatja és visszaadja. Könnyek szöknek a szemébe.

— Fiam! — szól zokogva — tudod, hogy sze­rettem anyádat, és téged is szerettelek —, de az én házam küszöbét többet át nem léped!

És zokogva kiment a szobából.

Én pedig sajnálattal közlöm az olvasóval, hogy többet magam sem tudok az esetről. Azt az urat, aki a dolgot elmondta nekem, mikor itt tartott az elbeszélésben, telefonhoz szólították, ó azt mondta, pardon, mindjárt folytatom—elment, és többet nem jött, vissza. Érdeklődtem utána, és azt a felvilágo­sítást kaptam, hogy visszautazott Írországba, azzal, hogy csak a háború után jön megint vissza. Ameny-nyiben a külügyminiszterurat, ki jelen soraimat olvassa, érdekli a szóban forgó levél tartalma, legyen rajta, hogy hamar vége legyen a háborúnak.