GUTHIÁDÁK

Guthi Soma, a mindig jókedvű humorista — szolid pikétezés közben leejtett egy koronát. A kis ezüstpénz odagurult az asztal alá, és Gutius magához intette az Otthon-kör egyik pincérét:

—Jöjjön csak! Akar egy koronát keresni?

—Már hogyne akarnék, `cságos uram!

—Akkor hát csak keresse. Ott van az asztal alatt, és ha megtalálta — adja vissza.

A New York kávéház legnépszerűbb délutáni vendége Guthi Soma és Fényes Samu, a két színműíró és ügyvéd.

Guthi és Fényes évek óta együtt, egy asztalnál isszák a kávéházban feketéjüket, és baráti viszonyukat csöppet sem alterálja a kölcsönös évődés, melyet napról napra folytatnak egymással.

Guthi folyton az álszakállú drámaírónak nevezi Fényest, akinek tudvalevőleg tekintélyes szakálla van.

Egyszer Fényes odalép az asztalhoz, és el akarja mesélni egy érdekes jogi ügyét.

Guthi rövid kézmozdulattal félbeszakítja szavait, és szigorú hangon szól:

— Elég! Ha velem beszélni akarsz, hát vedd le... a szakálladat!

Az Otthonban megjelent egy öregedő író, akinek novellái szoktak megjelenni napilapokban, olyan novellái, melyeket senki sem olvas.

Guthi nagy örömmel siet elébe, és hangosan szól neki: — Jó, hogy jön! nagyon fontos üzleti ügyem volna önnel. A megszólított kíváncsian nézett Guthira.

— Miféle üzlet?

— Nekem van egy találmányom, melyet szabadalmaztatni fogok. Minthogy szükségem van önre, be akarom venni cégtársnak.

Az író izgatott kezdett lenni. Guthi folytatta:

— Találmányom fölöslegessé teszi az étert... — Az étert?

— Igen, az étert. Hisz tudja, hogy operációknál éterrel altatják el a beteget.

— No és mi az ön találmánya?

— A pótéter — felelte Guthi —, az ön novellája, melyet a

betegnek felolvasnak, és attól elalszik.

Guthi Soma tudvalevőleg kopasz ember.

Egy szép napon nagy meglepetés érte barátait, akiknek társaságában szokta délutáni feketéjét meginni. A haja mintha megnőtt volna.

Megkérdezték tőle, mi ennek a csodának a titka.

Guthi kivett a zsebéből egy kis flaskát, melyből fényes sö‑

tét folyadék csillogott ki.

— Ennek az orvosságnak köszönhetem. Egy bécsi ismerősöm ajánlotta, s megnevezte a bécsi céget, melynél megrendelhetem. Meg is rendeltem. Az első flaskának semmi hatása nem volt, a másodiknak sem, még kevésbé a harmadiknak, a negyediknek, egész a hetedikig. A hetedik használt.

Mindenki bámulatát fejezte ki.

— És hogyan? Egyszerre megnőtt?

— Igen; egyszerre. Mert a cég minden hetedik megrendelés után egy parókát küld a vevőnek. Ez az!...

S ezzel udvariasan megemelte a parókát.

X. álhírlapírót a legtöbb banknál kitűnően ismerik.

Az ismeretség révén annyira megszedte magát, hogy egy közeli telepen villát építtetett magának.

Amikor elkészült, az álhírlapíró bement a New Yorkba, és ismerőseinek boldogan mesélte:

— Kész az új villám!

Aztán sorra kérdezett mindenkit, milyen nevet adjon a

kis háznak.

— A villa homlokzatára aranybetűkkel szeretném ráírni — mondta.

— Tudja mit? — szólt oda Guthi. — Én egy nagyon jó nevet tudnék.

— Na?

— Zsaroltalak.

*

Guthi Somához a kávéházban odaül egy nagyon kövér kereskedő.

Szót sem szól, csak ül, és mereven nézi Guthit, aki alig ismervén az illetőt, nem tudja megmagyarázni magának, minek köszönheti a szerencsét.

Gondolja magában, majd egy régi viccel elkergeti az asztaltól. Így szól hozzá:

— Nem szeretnék a maga bőrében lenni.

— Miért? — kérdi a kövér.

— Mert lötyögnék.

A kövér erre szó nélkül felkel, mereven meghajol, és így szól:

— Köszönöm.

A meglepetés sora Guthin van.

— Miért köszöni meg, uram? — kérdi.

— Mert nyertem öt szivart.

— ??

— Fogadtam ugyanis egy barátommal, hogy ha ideülök az asztalhoz, ön kiviccel engem. A fogadást megnyertem.

*

Dr. Guthi Soma lóverseny után belépett az Otthon Körbe. Néhányan körülfogták és megkérdezték tőle, mi történt a versenyen.

— Óriási szerencsém volt! — mondta Guthi.

Mindenki kíváncsi volt szerencséjére, annál is inkább, mert a kitűnő bohózatíró a versenytéren egyike a legpechesebb játékosoknak.

— Képzeljétek: száz koronával mentem ki a versenyre. Az első futamnál húsz koronát tettem a hetes számú lóra; vesztettem. Jött a második futam; megint húsz koronát tettem; ezt is elvesztettem. A harmadik futamnál a lovam helyezetlenül futott be; a negyediket is elvesztettem. Most még maradt húsz koronám. Ebből tíz koronát tettem a kettes lóra; elveszett; a hatodik futamnál elvesztettem az utolsó tíz koronát.

A hallgatóság nem érti a dolgot.

— Hol az óriási szerencse? — kérdik.

— Találtam a földön egy négylevelű lóherét.

*

Guthi Soma úgyis mint kopasz ember, úgyis mint lapszerkesztő, levelet kapott, melynek írója tanácsot kér tőle a kopaszság ellen. Hogy ajánljon neki valamit.

Guthi erre hétfői újságjában a következőket üzente neki:

„Figyelmébe ajánljuk a Medizinische Blátter egyik érdekes cikkét, mely azt fejtegeti, hogy a kopaszság ellen legjobb a tejkúra. A cikkíró számos példával bizonyítja, hogy vannak csecsemők, akik egész kopaszon jönnek a világra, és az anyatejtől néhány hónapi szorgalmas és lelkiismeretes használat után megjön a hajuk."

*

Egy vidéki barátja megbízta Guthi Somát, hogy keressen neki valami szép és olcsó kis lakást a fővárosban. A jeles bohózatíró tehát nekivágott ennek az unalmas munkának, és eljutott az Erzsébet körútra, ahol talált is egy csinos, harmadik emeleti lakást.

— Hogy ez a lakás?

— Hétszáz forint.
Olcsó volt, szép volt.

— Kiveszem — mondta Guthi —, mégpedig azonnal le is te‑

szem a foglalót. Mennyi kell?

— Hetven forint.

A zsebébe nyúl, elő akarja venni a pénzt, amikor egyszerre csak észreveszi, hogy a lakásban most lakó úriember kétségbeesetten integet a házmester háta mögött. A falakra mutat, az ágyra mutat, és a száját úgy csücsöríti, mint aki ezt mondja:

— Pol... pol... pol...

Guthi rögtön tisztában volt a helyzettel, értette, hogy a lakás poloskás. De egy humoristához illő módon oldotta meg a helyzetet. Mielőtt a pénzt átadta volna a házmesternek, az ablakhoz ment. Kinézett. Meglepetést színlelt:

— Házmester! — kiáltotta rémülten —, micsoda épület az ott szemközt?

— Az, kérem? A szabadalmi hivatal.

Guthi zsebre dugja a pénzt:

— Mit — mondja dühösen —, a szabadalmi hivatal? És maguk azt akarják, hogy én a szabadalmi hivatallal szemben lakjam? Maguk ki mernek adni egy lakást, amelynek ablakai a szabadalmi hivatalra néznek? Micsoda vakmerőség ez? Nem veszem ki a lakást! Alászolgája!

És elrohant.

Nagy társaság rándult ki a környékre, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy hosszas gyaloglással kifárasztja magát, aztán leül uzsonnázni egy úgynevezett kis kocsmában, ahol jó és olcsó az eledel.

Kifáradnak, le is ülnek, vajat rendelnek. Köztük van Guthi Soma, aki gyanakvó szemmel néz a vajra.

— Mit nézel? — kérdik tőle.

Felelet helyett Guthi a vajba nyúl, és egy hosszú hajszálat húz ki belőle.

— Pincér! — hangzik kórusban —, vigye vissza a vajat.

Más vaj érkezik. Most már minden szem kutatótag fordul a vaj felé, de a Guthi szeme a legjobb, mert megint csak ő az, aki az új vajban új hajszálat fedez fel. Odahívják a pincért.

— Küldje a korcsmárost!
Jön a korcsmáros.

Kérem — förmed rá Guthi —, én nem bánom, ha minden vaj tele van hajszálakkal, de akkor mondják meg az embernek, hogy itt kifejezetten kopasz vajat kell kérni... Ezt is Guthi mesélte „a pontos emberről".

Egyik budapesti nagykereskedő nyári szezonra egy egészen kezdő ifjút alkalmazott vidéki utazónak, és a szerződés megkötésekor a következő épületes és atyai szónoklatot intézte a meghatott ifjúhoz:

— Nézze, barátocskám, én adok magának hatvan forint havi fizetést. Ez nem sok, de kezdő embernek elég. Mert adok magának ezenkívül egy vasúti bérletjegyet és — ami a legfőbb — külön öt forint napidíjat. Ez már sok! Ebből már csinos összeget meg is takaríthat. Miért, mert azért, hogy magának mint fiatal, kezdő embernek a legolcsóbb, legszerényebb hotelben kell megszállnia. Maga mint szerény ifjú, olcsó kávémérésekben szerényen megreggelizhet, kisvendéglőben nagyon olcsón ebédelhet, vacsorára pedig mindennap vesz magának debrecenit. Semmi költségesebbet, csak debrecenit. Meglátja, ember lesz magából! Indulhat is. Még egyet. Azt talán mondanom sem kell, hogy minden utasításom legpontosabb betartását föltétlenül megkövetelem!

— Igenis! — mondá az ifjú, és útnak indult.

Tíz napig pontosan, szó szerint betartott minden utasítást, a tizenegyedik napon azonban a nagykereskedő a következő sürgönyt kapta:

Pentelén vagyok, debreceni egész városban nem kapható, kérek sürgönyválaszt, mit cselekedjek.