AZ ÓVATOS NYARALÓ

A budakeszi omnibuszon döcögnek kifelé a nyaralók. Közbiztonságról folyik a beszéd, és mindenki előadja, milyen óvintézkedéseket tett. Egy úr elővesz valami pisztolyt.

- Ezt — mondja — mindig magamnál hordom, ha így omnibuszon megyek ki. Erdőn megyünk keresztül, nem lehessen tudni... Megtámadhatják az omnibuszt. Amerikában sokkal különb dolgok is történnek.

A szomszédja, Krúdy Gyula megnézi a kis pisztolyt.

- Ezzel akar védekezni?

- Ezzel.

- De hiszen ez játék! Ez öt lépésre se visz.

- Pardon — mondja a másik —, van nekem otthon egy gyönyörű, tizenhárom lövetű Browning pisztolyom is.

- Otthon? Hát mi az ördögnek tartja otthon?

- Na hallja — szól ez a világ legtermészetesebb hangján —, esetleges támadás esetén csak nem vétetem el magamtól azt 1 a drága pisztolyt!

HA CSAK EZ KELL...

Szini Gyulának, a kiváló írónak van két kis ikergyermeke, virgonc, okos fiúk, úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik arany karikagyűrű a másikra, s noha csak négyesztendősek, olyan svádájúak, mint más gyerekek hét-nyolc éves korukban.

...Ebéd után beállít az egyik kisfiú az íróhoz, és komoly, szinte aggódó arccal mondja:

- Papa, te mindig hajnalban jársz haza, folyton dolgozol, alig eszel, egyre soványodsz, olyan vagy már, mint az árnyék, ha így folytatod, nemsokára meghalsz!

Az író egy pillanatra elképedt, de azután mosolyogva válaszolta:

- Hát, ha én meghalok, fiacskám, akkor tied lesz az a szép képeslevelezőlap-album, amelyet annyira szeretnél. Jó lesz?

A gyerek elgondolkozott, és egy pillanatnyi habozás után kijelentette:

- Hát akkor csak halj meg bátran, papal...

AZ ÖNÉRZETES ROVATVEZETŐ

Egy szerkesztőségbe, mely nagy gondosságáról, ambíciójáról és lelkiismeretességéről ismeretes, bevitt egy ifjú író egy tárcát. A tárca szép volt, s mivel az ifjú író honorárium dolgában nem volt nagyon követelő, a szerkesztő elfogadottnak jelentette ki a művet.

Mikor aztán a tárca a nyomdába, s onnan kefelevonat alakjában újra a szerkesztőségbe került, a szerkesztőség néhány tagja olvasgatni kezdte. Egyszerre csak felharsant egy felháborodott hang:

- Ezt nem tűröm!

A napi hírek rovatának vezetője volt, a derék Londesz Elek.

- Mit nem tűrsz? — kérdezték tőle.

A rovatvezető dühösen mutatta a tárcát:

- Ide nézzetek! — kiáltotta. — A tárca így kezdődik: „Fel sem tűnt a napi hírek szürkeségében az az egyszerű eljegyzési hír, melynek szomorú történetét..." stb.

- Nos? — mondták.

- Nem tűröm — szólt a rovatvezető —, hogy az ifjú géniuszok így lesajnálják a rovatomat! A mi lapunk napi hírei nem szürkék, hanem élénkek, tarkák!

És a tárca másnap megjelent, de így:

„Fel sem tűnt a napi hírek élénk tarkaságában az az egyszerű..." stb.

CSALÁS...

Kosztolányi Dezső hároméves fia születése napjára fényes ezüstforintosokat kap a papájától, mégpedig öt darabot.

Egy ideig játszik a pénzekkel, aztán az egyiket hirtelen elhatározással a szájába dugja.

Az apja rákiált:

- Nem szabad a pénzt a szádba venni!

A kisfiú ijedten rejti a tenyerébe a pénzt, de néhány perc múlva ismét előveszi, gyanakodva vizsgálja, és a körmével kapargálja. Egyszerre felháborodva kiált fel:

- Nézd csak, apuka! Ez nem igazi, ez hamis pénz! Nem jön ki belőle a csokoládé!

A ROSSZ NOVELLA

Egy kis erdélyi városka egyetlen helyi lapjának szerkesztőségébe beállított a környék leggazdagabb földbirtokosának a fia, és átnyújtotta a szerkesztőnek saját szerzeményű novelláját, hogy közölje azt a lapban tárcának.

A novella érzékeny szerelmi történet volt, és nagyon rossz, sőt helyesírási hibák is sűrűn tarkították. A szerkesztő azonban mégis átolvasta, és udvariasan kijelentette, hogy nagyon sajnálja, de nem közölheti.

A gazdag földbirtokos fiának nagy érdeke lehetett, hogy a rossz novella megjelenjék, mert a szerkesztő visszautasító szavaira meglepő ajánlattal állott elő:

- Még ha száz koronát fizetek érte, akkor se közölheti? — kérdezte.

A szerkesztő egy pillanatig gondolkozott. Elvégre az üzlet nem volt megvetendő. Bele is ment.

- Rendben van. Ha száz koronát fizet az úr a közlésért, úgy átjavítom a tárcát, hogy közölhető lesz.

A vagyonos székely ifjú leszámolt öt darab húszkoronást. De volt még egy kívánsága:

- Szeretném — kérte —, ha a tárca címe alá, amint a „Pesti Napló"-ban szokott lenni, odanyomtatná „utánnyomás tilos". Ez érdekesebbé tenné a tárcámat, ez olyan pesties volna...

- Meglesz! — ígérte a szerkesztő.

Vasárnap, a legközelebbi számban, megjelent a tárca. Csakhogy a szerkesztő egy kis tréfát engedett meg magának. A szerző kívánságának egy kis változással tett eleget. A tárca ugyanis így kezdődött:

„A gróf szerelme. Írta G. S. — Utánnyomás nem díjaztatik."

ÜNNEPI KÉRDÉS

Szomaházy István egyszer a lapja ünnepi számának élénkítésére körkérdéssel fordult a budapesti színházigazgatókhoz. Pikáns kérdéssel lepte meg őket, azt óhajtván megtudni, hogy mit gondolnak: van-e szükség Budapesten még egy új színházra?

Faludi Miklós, a Vígszínház igazgatója röviden válaszolt a kérdésre. Ezt írta Szomaházynak:

- Tisztelt barátom! Kérdésedre készséggel adok érdemleges választ, de te előbb válaszolsz nekem erre a kérdésre: Van-e szükség Budapesten még egy új hétfői lapra?

A LEGJOBB HELY

Soha ebben az országban annyi verseskönyv nem jelent meg, mint a nyugatisták föllendülése idején. Jóformán mindenki költő lett, még az az egészen fiatal úr is, akiről itt szó van, és aki egy pesti nagykereskedő leányának udvarolt.

Egyik párbeszédüket mondjuk el itt:

- Megkapta a levelemet? — kérdi suttogva az ifjú.

- Meg.

- Elégette?

- Nem, eltettem.

- Az istenért! Szülei még megtalálják valahol.

- Ne féljen! Olyan helyen van, ahol senki sem keresi.

- Milyen helyen?

- A maga verseskötetében.

A KÜLMUNKATÁRS

Egy kisebb alföldi városban új lap indult meg.

A városka egyik fiatal fiskálisa, akit felkértek arra, hogy dolgozataival támogassa a lapot, nagy cikket küldött be a szerkesztőségbe.

Munkáját „Hafi Zetnekir" álnévvel jelezte.

A lap azonban nem közölte a cikket. Ellenben szerkesztői üzenetet küldött neki. Ezt:

„Haj Zetnekir" cikkét azért nem közöltük, mert írói álneve lapunk elveivel nem fér össze. Változtassa meg „Hafi Zetirhat"-ra.

A FINN TOASZT

Budapesten járt egyszer a híres finn festő, Axel Galien, és a Fészek-klub vacsorát rendezett tiszteletére.

A bankett során fölmerült az eszme, hogy jó volna, ha valaki a finn vendéget néhány szóval hazája nyelvén üdvözölné.

- Tud-e valaki a társaságban finn nyelven? — kérdezte a bankett rendezője, de maga se remélte, hogy akad a finn nyelvű tósztra vállalkozó.

Nagy meglepetésére a klub egyik tagja, Gergely István kollégánk jelentkezett:

- Én felköszöntöm a mestert finn nyelven. Erre az alkalomra megtanultam egy finn pohárköszöntőt.

Örvendezve fogadták ezt a kijelentést, és két perc múlva vidám kollégánk pezsgőspohárral és egy kemény kartonlappal a kezében elkezdte a finn nyelvű tósztot, amely nem volt egyéb, mint a lakomára szóló magyar meghívó szövege, csakhogy — visszafelé olvasva!

A bankett magyar résztvevői ámulva hallgatták a folyékony „finn" beszédet, maga az ünnepelt, Axel Gallen pedig egyre hajlongott a tósztoló úr felé, mert ő maga azt hitte, hogy a szónok — magyar nyelven beszél és köszönti őt.

...A turpisság csak akkor sült ki, amikor ravasz kollégánkkal személyesen is meg akart ismerkedni a finn művész. A személyes érintkezés és komoly finn nyelvű társalgás elől tudniillik amaz sietve elmenekült.

A SZOLÍD ÍRÓ

Egy fiatal írónk, Csáth Géza, aki nagyon büszke arra, hogy a legkifogástalanabb európai életet éli, és rajongó híve a zsentl-mén formáknak, egy este rossz társaságba került. A bohém kollégák magukkal csalták, és vígan pezsgőztek egy kávéházban.

A zsentlmén író késő éjszaka az órájához kapott, és ijedten mondta:

- Tyüh, de késő van már! No én megyek haza. Még sohasem maradtam el hazulról ilyen sokáig!

- Eh, maradj, már nem érdemes úgyse hazamenni. Majd reggel elmegyünk a gőzfürdőbe, és ott kialusszuk magunkat!

Ebben ő is megnyugodott, és reggel vígan bandukolt a gőzfürdő felé a többivel együtt. De mikor a kapuban a békés polgárokkal találkozott, akik jól kialudva, rendezett ruhákban mentek a fürdőbe, egyszerre visszahökkent.

- Fiúk, én szégyellek bemenni! Fúj, be utálom magamat! Olyan lompos vagyok, mint egy megrögzött korhely.

- Ugyan ne bolondozz, hozzá vannak itt már szokva az ilyen alakokhoz.

- Nem, nem! A szemem kisülne, ha így látnának a szolgák. Fúj!

Elszaladt, de az utcasarkon megállott. Mégiscsak nagyon szeretett volna megfürödni. Ekkor fényes ötlete támadt.

Egy boltban vásárolt Csáth egy kis kézi utazótáskát, beült egy konflisba, azután odahajtatott a fürdő elé. Előkelő álmossággal ment a pénztárhoz, és így szólott a pénztáros hölgyhöz:

- Kérek egy fürdőjegyet... Egész éjszaka utaztam, tele vagyok korommal!

KI MELYIKET...

Két idősebb magyar író találkozik egymással. Mind a kettő ismert, tisztelt nevet vívott ki magának a magyar irodalomban, és mind a kettő nagy sikereket aratott már a színpadon is.

De a színpadi sikereik nem voltak egyformák. Az egyik sok pénzt is keresett a színdarabjával, a másiknak azonban mindig meg kellett elégednie az úgynevezett erkölcsi sikerrel, a premier-tapsokkal meg a sajtó elismerő kritikáival.

Beszélgetnek a Hauptmann új darabjáról, megegyeznek abban, hogy szép, értékes darab, de nem kecsegtet nagy színpadi sikerrel.

- Szeretnéd, ha te írtad volna ezt a darabot? — kérdezi tréfásan az erkölcsi sikerekben gazdag író a sok pénzt kereső szerzőtől.

- Ezt nem.

- Hát a világirodalomnak melyik darabját szeretted volna leginkább megírni?

- Én? A vadkacsát Ibsentől... Hát te melyiket?

- Én A víg özvegyet Lehártól...