BRÓDY SÁNDOR MINT FÖLOLVASÓ

A kedves emlékű Salamon Ödön hangversenyt rendezett a Margitszigeten, és fölkérte közreműködésre Bródy Sándort is, aki a szigeten nyaralt. Elkövetkezett a koncert ideje, a terem megtelt szépen előkelő közönséggel, amely türelmesen várt a programbeli műélvezetekre.

Salamon Ödön szétnézett hívei táborában, és megdöbbenve vette észre, hogy Bródy Sándor nincs sehol. Nosza fölszaladt érte a villába. Bródy egy kanapén heverészett ingujj

ban, belémerengve a szivarfüstjébe. Salamon kétségbeesve támadt rá:

— De Sándor! Az istenért! Már kezdődik a koncert!

— Igen?

Bródy tovább szivarozott, és látszott rajta, hogy nem törő‑

dik az egész koncertüggyel. Salamon a kezét tördelte.

— De Sándor! Öltözz hát!

— Minek öltözzem?

— Hát csak nem mégy így a pódiumra?

Bródy Sándor nagyot nézett, és megdöbbenve mondta: — Tán csak nem ígértem meg, hogy fölolvasok? No hiszen, akkor szépen vagyunk! Én bizony megfeledkeztem róla! Salamon Ödön a kezét tördelte kétségbeesésében.

— Olvass tán föl valamit a régi dolgaidból!

— Nincs itt egy makulányi sem. Nem vagyok én vigéc, hogy magammal hordjam a portékámat.

— Istenem, istenem! Akkor mit csináljunk?

Végre Bródy megsajnálta, és előállott a mentő gondolattal:

— Tudod mit? Olvasok majd a te dolgaidból valamit, és rögtönzök hozzá kommentárt.

— Jó! Van nekem egy könyvem, abba szoktam beleírni az aforizmáimat. Mindjárt elhozom neked. Addig te öltözz át.

Bródy hóna alá csapta az aforizmás könyvet, és kilépett a pódiumra. Előbb rövid rögtönzésben vezette be a felolvasást, aztán kinyitotta a könyvet, és elkezdte mindjárt az elsőnél:

— Kellemetlen, ha egy fiatal özvegyasszony szobájába épp

akkor nyitunk be, amikor... hm!

Bródy megcsóválta a fejét, és abbahagyta az olvasást.

— No, ezt nem lehet hangosan olvasni, de térjünk a másodikra — Nem mindig az a nő a legdrágább, aki... hm! ... Ezt sem lehet befejezni!

A publikum kacagni kezdett, Bródy pedig egy gyilkos pillantást vetett Salamon felé, aztán folytatta a harmadik aforizmát:

— Némelyik fiatalember azt hiszi, hogy szerelmes, pedig csak... Hm, ezt pláne nem lehet befejezni!

A derültség egyre nagyobb lett, és Bródy egyre nagyobb zavarral olvasott tovább. De, ó, balsors! Valamennyi aforizma olyan volt, hogy csak az első felét olvashatta el, a második felét abba kellett hagynia. Végre elérkezett egy olyan aforizmához, aminek már az elejét sem lehetett felolvasni. Itt becsapta a könyvet, és gyorsan elsietett a pódiumról. A publikum lelkesen tapsolt, Salamon Ödön pedig elragadtatva szorongatta a kezét:

— Gratulálok, Sándor! Óriási ötlet volt tőled azokkal a félbemaradt aforizmákkal. Olyan pompásul hagytad abba őket, hogy mindnyájan megértettük. Kitűnő volt!

Így jutott sikerhez Bródy Sándor — önhibáján kívül.

BRÓDY ÉS A „HÓLYAG"

Bródy Sándort fölkereste egy hosszú hajú, szikár fiatalember. Illendően bemutatkozott, azután előadta a látogatása célját: most megjelent novelláskötetét hozta el, és kéri a mestert, mondjon róla bírálatot. Ő még fiatal, ismeretlen ember, és hasznos útmutatás lenne számára a nagy író véleménye, bármilyen lesújtó legyen is. Az író készséggel vállalkozott a feladatra.

Aztán két hét telt el. A fiatalember — a „hólyag" — újból megjelent Bródy lakásán, nyilván a válaszért. Sándor bá' egy pillanatra elkomorodott, mikor a látogató beállított hozzá, de aztán szíves mosollyal mondta:

— Hát, fiatal barátom, nagyon szép a könyve... vannak mondanivalói és érdekes ötletei... sok jó dolog van benne, tagadhatatlan az érdekeltsége... legközelebb el is fogom olvasni...

GOROMBASÁGOK

Ez a kis história nagyon is kegyetlen volna, ha nem két olyan ember volna a hőse, akiknél ki van zárva, hogy kegyetlenkednének egymással. Az egyik egy keménybeszédű, de vajszívű öregúr volt, Gyulai Pál, a másik Rákosi Viktor, akinek örök kedélye bearanyozta a legnagyobb gorombaságot is. Akkor történt, amikor Gyulai Pál kitörte a kezét.

Felkötött karral sétál az öregúr, és egyszerre szembetalálkozik Rákosival. Mérgesen kiált rá:

—Még mer a szemem elé kerülni?

—Ugyan miért?

—Merje tagadni, hogy azért törtem ki a kezemet, mert ma‑

ga kívánta nekem!

Rákosi megrökönyödve szól:

— Dehogy kívántam! Hogy tehet fel ilyesmit rólam, méltóságos uram?

— Hiába beszél — erősködik Gyulai —, ezt maga kívánta nekem!

—Nem és százszor nem!

—Hát tudja mit? Bizonyítsa be, hogy nem maga kívánta! De erre már Rákosit is elhagyta a türelme.

— Még ezt is megteszem — mondta —, ha éppen kívánja! Hát... már csak azért sem lehet, hogy én kívántam, mert ha én egyáltalán valamit kívántam volna méltóságodnak, akkor méltóságod — nem a kezét törte volna ki!

— Brávó! — mondta Gyulai. — Szeretem az őszinte beszédet. És megszorongatta Rákosi kezét.

A SIKER UTÁN

Dr. Huszár Vilmossal esett meg, hogy a Tudományos Akadémiában föl akarta olvastatni egy nagy tanulmányát. Ezt a munkát az alapos akadémikusok átadták fölülbírálás céljából Becker Fülöp Ágostonnak, hogy megüti-e a mértéket. Becker áttanulmányozta a kéziratot, aztán beterjesztette véleményét, mely szerint ez a tanulmány semmiképp sem olvasható föl, tudományos szint nélkül való, felületes csevegés, de egyébként könnyedén, olvashatóan íródott.

Huszár Vilmos azért nem csüggedt el, lefordította ő maga franciára a könyvét, és kiadta Párizsban. Ennek pedig az lett a következése, hogy a hírneves Brunetière olyan bírálatot írt a könyvről a Revue des deux Mondes-ban, hogy — úgyszólván — arrivés sé tette a tanár nevét. A magasztalások végére pedig odarakta, hogy az elsorolt erényeken felül e mű könnyedén, olvashatóan íródott.

Ezek után néhány nappal találkozott Huszár Vilmos Becker-rel az utcán. A derék professzor szörnyen zavarba jött a láttára, előbb át próbált térni a túlsó oldalra, de aztán hirtelen mézédes mosolyra nyújtotta az arcát, és áradozva mondta:

—Gratulálok! Szívből gratulálok! Micsoda succès!

—Ó, köszönöm!

—Engem különösen büszkévé tett az ön sikere.

Huszár Vilmos csodálkozva bámult rá, nyilván azt hitte, hogy tréfál. De Becker komolyan mondta:

—Ugye, én is épp azt mondtam az ön munkájáról, mint Brunetière: hogy könnyedén, lvashatóan van írva!