A PECHES ÍRÓ
Egy librettóíróról szól ez a
történet, aki közismert arról, hogy az
operettszövegeket nagyobbára idegen eszme után írja.
Nincs nagy szerencséje a darabjaival, egyik a másik után
gyorsan letűnik a repertoárról.
—Nagy peched van, barátom!
— szólt egyszer hozzá Molnár Ferenc egy
sikertelen premier után.
— Bizony pechem van!
— sóhajtotta a szerző, aki mindjárt talált
mentséget a maga számára. — Ne adj isten, hogy egy
jó muzsikust tudjak találni!
—Dehogy, barátom,
tévedsz! — korrigálta a barátja. — Ne adj
isten, hogy egy jó szövegírót tudj
találni!
Tolnai Simon füzetes vállalatban adott ki egy képes
világtörténelmet, népszerű modorban
megírt nagy művet, főképp az ifjúság
és a nép számára. A vállalat több
fiatal történettudóst és írót foglalkoztatott,
mindegyikre rábízván egy-egy korszak
megírását.
Egy kiváló fiatal
tudós a régi Róma történetének
megírását vállalta el, és
elkészülvén munkájával, a kéziratot
megmutatta dr. Mikes Lajosnak. Mikes lapozgatott a
kéziratban, és először is a fejezetek
címeit böngészte végig. Egyszerre csak megakadt
a szeme az egyik fejezeten, mely a régi Róma ledér erkölcsű
nőiről és azok életmódjáról
szólott. A fejezetnek A régi
Róma hetérái volt a címe.
— Barátom — mondotta —, ez
a cím nem maradhat meg! Elvégre ez a mű az
ifjúság számára is készül. Meg kell ezt
a fejezetcímet változtatnod!
— Igazad van! — mondotta a fiatal
tudós. — Hogy el ne fe‑
lejtsem:
mindjárt meg is változtatom.
Vette a kéziratot, kitörölte a kérdéses
fejezet címét, és
helyébe
írta:
Családi élet a régi
Rómában.
ZENEIRODALMUNK
SZERENCSÉJE
Gróf Zichy Géza
szerencsétlen nemzeti operája, a IL Rákóczi Ferenc premierjén beszélgetett két zenekritikus:
—
Kétségtelen — mondja az egyik —, hogy gróf
Zichy beleszeretett a Rákóczi-témába. Ez a
második Rákóczi-operája, és tudvalevően
esedékes még egy...
— Pech, nagy pech — mondja a
másik —, de hát van ebben a dologban mégis valami
vigasztaló!
— Vigasztaló?
Micsoda?
— Az, hogy
zeneirodalmunk szerencséjére a
Rákóczi-család szereplése hazánk
történelmében csak olyan rövid életű volt.
Jól néznénk mi ki evvel a gróf Zichyvel, ha a Rákócziak olyan szaporák lettek volna,
mint például Franciaországban a Lajosok, és a
mi históriánkban is volna egy — XVI. Rákóczi
Ferenc!
AZ APJA FIA
A harcos magyar irodalom egyik
legtehetségesebb és legtemperamentumosabb
zászlóvivője Hatvany Lajos irodalmi felolvasást
tartott a Lipótvárosi Kaszinóban, nagyobbára kereskedőkből,
bankemberekből és börziánerekből
álló érdeklődő közönség
előtt.
Hatvany Lajos, aki
néhai báró Hatvany-Deutsch Sándor
főrendházi tagnak, a hatalmas koncepciójú
nagyiparosnak a
fia, ezúttal is feltűnést
keltő élességgel kritizálta a „hivatalos"
magyar irodalmat, az Akadémiát és a legismertebb magyar
esztétikusokról és kritikusokról ugyancsak leszedte
a keresztvizet.
A lipótvárosiak
eleinte álmélkodva, később aztán nagy
tetszés közepette hallgatták a szókimondó
írót, és amikor elkezdte név szerint is
aposztrofálni a hivatalos irodalmi nagyságokat, egy kopasz
öregúr elragadtatással szólt oda jó hangosan
a szomszédjához:
— Nagyszerű
fiú! Akárcsak az édesapja!
— Hogyhogy? —
kérdezte csodálkozva a szomszéd.
— Ő is, mint az
édesapja, mindig kontreminben*
dolgozik!...
Egy huszadrangú pesti színházi
vállalkozás vezetősége, mely télen is,
nyáron is egy-egy úgynevezett műintézetben folytatja
az üzemet, mint a nagy színházak
igazgatóságai, kommünikéket szokott küldeni
a lapok szerkesztőségeibe.
Ezek a
kommünikék tudvalevően nagyobbára
reklámcélokat szolgálnak, de sokszor a
közönséget érdeklő híradások is
vannak bennük, és ha komoly színházról
szólnak, a szerkesztőségek fel is
használják a közleményeket. A szóban
forgó és a művészetet egyáltalában nem
szolgáló vállalat kommünikéit a nagyobb
lapok természetesen nem közlik. De a vállalat —
konok következetességgel — majdnem minden nap szétküld
a szerkesztőségeknek egy-egy reklám közleményt.
Évek óta, télen-nyáron, mindig ugyanazzal az
öreg szolgával, akit már úgy ismernek a
redakciókban, mint a rossz pénzt.
Az egyik
pesti lap szerkesztőségében Erényi Nándor,
akinek íróasztalára évek óta leteszi
háromszor-négyszer hetenként az öreg szolga a
kommünikét, anélkül hogy beletekintene a
litografált írásba, szó nélkül
és az öreg szolga szemeláttára bedobja azt a
papírkosárba. Évek óta, télen-nyáron,
mindig ugyanazzal a mozdulattal.
Az öreg szolga évekig nem szólt
ezért semmit. Bizonyosan a gazdájának sem mondotta el
soha, hogy mi történik abban a szerkesztőségben a
kommünikékkel, mert hiszen ha elmondta volna, abba a
redakcióba nem küldték volna többet.
Ellenben három év
után elunhatta a minden másodnap ismétlődő
jelenetet, mert egy hónap óta — azt lehet mondani —
taktikát változtatott. Bekopogtat, illedelmesen köszön,
odamegy a munkatárs íróasztala mellé, kiveszi
a belső zsebéből a kommünikét tartalmazó
levélborítékot és — önmaga dobja be a
papírkosárba.
ASSZONYI LOGIKA
Szomaházy István
lakásán, amikor hazatért a nyaralásból, felesége
— amint gondos háziasszonyhoz illik —
nagytakarítást rendezett, és a többi közt
alaposan felhánytorgatta az ura könyvszekrényét.
A könyveket kéziratok közé keverte, a kéziratok
mellé kefelevonatokat tett, novella, újságcikk, humor
és komolyabb dolgok mind összekeverődtek. Szomaházy másnap rémülten
veszi észre az asszonyi rendcsinálást, és
szelíd szemrehányást tesz a
feleségének.
— Látja, látja — mondja —, mindent
összevissza dobálta szekrényben.
— Az lehet — felelt az asszony —,
de nem baj, hisz minden a szekrényben van.
Szomaházy egy szót sem
felelt, megvárta, míg a felesége elmegy
hazulról. Akkor kinyitotta a felesége fehérneműs
szekrényét, és abban mindent összevissza dobott,
akárcsak a felesége az ő könyves
szekrényében. Szomaházyné
másnap rémülten veszi észre a
pusztítást. Éles asszonyi logikával nyomban eltalálta,
hogy ez az ura bosszúműve. Azért is fölkereste a
férjét, és nem éppen olyan szelíden, mint az
tette, panaszkodni kezdett:
— Mit csinált?
Micsoda rendetlenség ez! A drága csipkéimet
összevissza dobta. A selymet összegyűrte. Bársonykalapomat
tönkretette.
Szomaházy mosolyogva
válaszolt:
— Azért ne
haragudjék, édesem. Hisz minden a szekrényben van.