NEM KELL BELEBESZÉLNI

A villamosra vártam, tocsogó esőben. Lejjebb, egy kapu előtt két úr beszélgetett — egy magas, bőrkabátos, zsebre dugott kezekkel — a másik alacsony, felhajtott gallérral, keménykalapban, vézna, ügyetlen kis ember. Eleinte nem figyeltem oda. Aztán megütötte a fülemet a bőrkabátos emelkedő hangja.

— Igenis, pimaszság, tudja??! — mondta a bőrkabátos fenyegetően.

— Hehe... nagyon érdekes... — mondta a keménykalapos határozatlanul.

— A legnagyobb pimaszság, megértette? — folytatta a bőrkabátos egyre izgatottabban. — És nekem hiába röhög szemtelenül a pofámba! Csibész!

— Ccc... ccc... nagyszerű... — mondta a keménykalapos, és

hitetlenkedve csóválta a fejét.

Ejnye, de furcsa emberek!

— Csak addig röhög a pofámba, neveletlen fráter, amíg egyszer meg nem táncoltatom. Maga csak addig szemtelenkedik, amíg egyszer nem akad az emberére. De velem megjárhatja — én nem ijedek meg az ilyentől — és ha kell, a botránytól sem félek — ha sokat pimaszkodik, itt a nyílt utcán törülöm képen, megértette?!

— Nagyon érdekes. No és?

Teringette, itt készül valami. Jó lesz odafigyelni, hogy a kellő pillanatban közbeléphessek. Nem szeretem a botrányt, nem szívesen avatkozom bele éretlen, rossz modorú emberek civakodásába, akik az utcán intézik el lovagiatlan afférjüket — de ez az eset kivételesnek látszik. A bőrkabátos nagyon fel van háborodva, úgy látszik, nem politikai ügy, mert akkor

már szóba került volna az egyházatyák nézeteltérésének bizonyos hagyományos részletkérdése. Talán nőügy vagy üzleti dolog. Mindenesetre érdekes a keménykalapos viselkedése. Tűri a sértéseket, de úgy látszik, nem gyávaságból, mert nem szalad el, hanem fölényeskedni próbál. Jó gyomra lehet. Nem szeretem az ilyen álfölényt, alapjában halvérű ember lehet, akit „nem lehet megsérteni", de a másik se rokonszenves a szellemtelen és férfiatlan durvaságával, ahogy ígéri a pofonokat, ahelyett hogy lekenne.

— Csak azért nem nyakalom föl, mert nem akarom bepiszkítani a kezemet. De nyugodt lehet, nem viszi el szárazon. Fogok rá módot találni, hogy kipöndörítsem az úri társaságból — addig megelégszem vele, hogy nyílt utcán, mindenki füle hallatára mondjam meg a véleményemet, hogy aztán le ne tagadhassa, mint ahogy le szokta tagadni a pofonokat is. Ha még egyszer meglátom, szemtelen fráter, kutyakorbáccsal kergetem el — most pedig hordja el magát, disznó! Mars!

A keménykalapos nem mozdul. Áll, és fölényesen mosolyog.

— Helyes. Így kell beszélni! És ha nem?
A bőrkabátos pulykavörös lett.

— Ha nem? Akkor egyszerűen leverem a kalapot a fejéről. Kétszer belecsapok a pofájába, de úgy, hogy kettős rendekbe repülnek ki a fogai a fülein keresztül! Aztán mehet a sóhivatalba! Pimasz! Paraszt! Disznó!

— Nagyszerű lesz!

A keménykalapos nem mozdul: szembenéz ellenfelével. Úgy látszik, most jön a pofon. De ezt már nem várhatom be: elvégre én is felelős vagyok a pesti utca jó hírnevéért: külföldiek is láthatják az ilyet. Határozott léptekkel odamegyek.

— Pardon, uraim — mondom udvariasan, de határozottan. —

Talán méltóztassanak az ilyen kényes ügyet a kapu alatt vagy

magánlakásban elvégezni. Az utca nem erre való hely.

Rám merednek. A keménykalaposhoz fordulok.

— Ha parancsolja, mint tanú, szívesen állok rendelkezésére, amennyiben — mert úgy látom, nem barátja a lovagiaseljárásnak — bíróság elé akarja vinni a dolgot. Hallottam, miket mondott önnek az úr.

A keménykalapos riadtan néz körül.

— Nekem?!

— Persze. Hát kinek?

— Pardon — dadogja a keménykalapos — egy kis tévedés lesz a dologban. Ez az úr az én Kovács barátom, éppen most adja elő, hogy mit fog csinálni, ha találkozik Schurek Alajossal, aki beárulta őt a főnökénél.

Nem kell belebeszélni, különösen ha az ember nem hallotta az elejét.