NEM KELL
BELEBESZÉLNI
A villamosra vártam,
tocsogó esőben. Lejjebb, egy kapu előtt két úr
beszélgetett — egy magas, bőrkabátos, zsebre dugott kezekkel
— a másik alacsony, felhajtott gallérral,
keménykalapban, vézna, ügyetlen kis ember. Eleinte nem
figyeltem oda. Aztán megütötte a fülemet a
bőrkabátos emelkedő hangja.
— Igenis, pimaszság,
tudja??! — mondta a bőrkabátos fenyegetően.
— Hehe...
nagyon érdekes... — mondta a
keménykalapos határozatlanul.
— A legnagyobb pimaszság,
megértette? — folytatta a bőrkabátos egyre
izgatottabban. — És nekem hiába röhög szemtelenül
a pofámba! Csibész!
—
Ccc... ccc... nagyszerű... — mondta a
keménykalapos, és
hitetlenkedve
csóválta a fejét.
Ejnye, de furcsa emberek!
— Csak addig röhög a
pofámba, neveletlen fráter, amíg egyszer meg nem
táncoltatom. Maga csak addig szemtelenkedik, amíg egyszer
nem akad az emberére. De velem megjárhatja — én
nem ijedek meg az ilyentől — és ha kell, a botránytól
sem félek — ha sokat pimaszkodik, itt a nyílt utcán
törülöm képen, megértette?!
— Nagyon
érdekes. No és?
Teringette, itt
készül valami. Jó lesz odafigyelni, hogy a kellő
pillanatban közbeléphessek. Nem szeretem a botrányt, nem
szívesen avatkozom bele éretlen, rossz modorú emberek
civakodásába, akik az utcán intézik el lovagiatlan afférjüket — de ez az eset
kivételesnek látszik. A bőrkabátos nagyon fel van
háborodva, úgy látszik, nem politikai ügy, mert akkor
már szóba került volna
az egyházatyák nézeteltérésének bizonyos
hagyományos részletkérdése. Talán
nőügy vagy üzleti dolog. Mindenesetre érdekes a
keménykalapos viselkedése. Tűri a sértéseket,
de úgy látszik, nem gyávaságból, mert nem
szalad el, hanem fölényeskedni próbál. Jó
gyomra lehet. Nem szeretem az ilyen álfölényt,
alapjában halvérű ember lehet, akit „nem lehet
megsérteni", de a másik se rokonszenves a szellemtelen
és férfiatlan durvaságával, ahogy
ígéri a pofonokat, ahelyett hogy lekenne.
— Csak azért nem nyakalom
föl, mert nem akarom bepiszkítani a kezemet. De nyugodt lehet,
nem viszi el szárazon. Fogok rá módot találni, hogy
kipöndörítsem az úri társaságból
— addig megelégszem vele, hogy nyílt utcán, mindenki
füle hallatára mondjam meg a véleményemet, hogy
aztán le ne tagadhassa, mint ahogy le szokta tagadni a pofonokat is. Ha
még egyszer meglátom, szemtelen fráter,
kutyakorbáccsal kergetem el — most pedig hordja el magát,
disznó! Mars!
A keménykalapos nem mozdul. Áll,
és fölényesen mosolyog.
— Helyes. Így kell
beszélni! És ha nem?
A bőrkabátos pulykavörös lett.
— Ha nem? Akkor egyszerűen
leverem a kalapot a fejéről. Kétszer belecsapok a
pofájába, de úgy, hogy kettős rendekbe repülnek
ki a fogai a fülein keresztül! Aztán mehet a sóhivatalba!
Pimasz! Paraszt! Disznó!
— Nagyszerű
lesz!
A keménykalapos nem
mozdul: szembenéz ellenfelével. Úgy látszik, most
jön a pofon. De ezt már nem várhatom be: elvégre
én is felelős vagyok a pesti utca jó
hírnevéért: külföldiek is
láthatják az ilyet. Határozott léptekkel odamegyek.
— Pardon,
uraim — mondom udvariasan, de határozottan. —
Talán méltóztassanak az ilyen kényes ügyet
a kapu alatt vagy
magánlakásban
elvégezni. Az utca nem erre való hely.
Rám
merednek. A keménykalaposhoz fordulok.
—
Ha parancsolja, mint tanú, szívesen
állok rendelkezésére, amennyiben — mert úgy látom, nem
barátja a lovagiaseljárásnak — bíróság elé
akarja vinni a dolgot. Hallottam, miket
mondott önnek az úr.
A keménykalapos riadtan néz
körül.
— Nekem?!
— Persze. Hát kinek?
—
Pardon — dadogja a keménykalapos — egy kis
tévedés lesz a dologban. Ez az úr az én
Kovács barátom, éppen most adja elő, hogy mit fog
csinálni, ha találkozik Schurek
Alajossal, aki beárulta őt a főnökénél.
Nem kell belebeszélni, különösen ha az ember nem hallotta az
elejét.