MEGÉLEK A LEVEGŐBŐL

— Mi van még? — mondotta a Gazdag Ember, láthatóan mulatva erőlködésemen. — Beszéljünk okosan. Üzlet, üzlet. Ezt nem lehet így elhamarkodni.

Elvörösödtem.

— Hát, kérem... itt volna ez a Kék Álom... tíz éve dolgozom rajta... méltóztassék megnézni, valódi agypárlat, idegeszencia... Bódító és üdítő... Különb a legfinomabb italoknál... Aki beszíja — szakértőktől tudom — százszorosan él... egy pillanat alatt napokat...

Legyintett.

— Csacsi beszéd! Hogy gondolja, hogy ezt megveszem?... Hisz ehhez ingyen juthatok hozzá!... Valami egyebet mutasson... Valami megfoghatóbbat...

Kivettem a májamat.

— Tessék... eleven máj... nem sokat mutat, de végre mégiscsak az én májam. Muzeális értéke tagadhatatlan, valamikor jól el lehet adni.

Mosolygott.

— Practium affectionis!... Ha akarom, érték, ha nem akarom, nem érték. Tudja, mennyit kínálnak nekem naponta? Lihegtem.

— Hát mi az érték — mi az érték a maga számára — mondja meg maga! Miből éljek — honnan vegyem a pénzt — a pénzt, a pénzt, ami még kell tíz évig, húsz évig — a pénzt, ami e pillanatban az ön zsebében van, az ön zsebében és a másokéban, ami nem az enyém még, amit elő kell csalogatni onnan — mondja meg, hogy csalogassam elő?!

Derülten, vidáman nézett rám. Aztán oktató hangon folytatta:

— No látja! Hát ez az: most maga is kimondta. Maga nem megszerezni, hanem előcsalogatni, kicsalni akarja azt a pénzt, ami egyelőre mások zsebében van. Maga nem tudja, fiam, mi a pénz, valami szentségnek, megközelíthetetlen bálványnak tekinti — mi tudjuk, hogy csereeszköz csak, kereslet és kínálat értékmérője, de pontos, mint a mérleg — a pénzt nem lehet megcsalni! A pénz mérlege ott áll egyenesen, csak akkor billen maga felé, ha megfogható értéket dob a serpenyőbe, megfogható érték ellenében. Maga mondta ki, én csak szaván fogom. Magának nem lesz, nem lehet pénze soha, mert fogalma sincs róla, mi az áru és mi az ár, mi a szükséglet s mi a cikk... Maga ötletekből és álmokból, egy nem létező világ árnyékából akarja kiszűrni azt a valamit, amiért valamit adnak... maga mondta, én csak ismétlem: előcsalni akarta a pénzt, de a pénz nem hagyja magát! Aki a szelet akarja összegyűjteni, azt szélhámosnak hívják magyarul; mindaz, amit felkínált nekem, megfoghatatlan köd, hasonlat, képlet, álom, semmi — levegő!... és ezért akarja cserébe azt, ami valóság... Maga, fiam a levegőből akar megélni, a levegőt akarja árulni — csakhogy nekem valami kell, nem levegő — ez a kereslet és kínálat törvénye.

— Nem kell levegő? — mondtam tétovázva.

— Nem — mondta ő gúnyosan.

A következő pillanatban nyakán volt a hurok.

Csodálkozva nézett rám: szólni akart. Aztán dühösen, kivörösödve, kidagadt szemekkel integetett, hogy vágjam el a madzagot azonnal.

— Várjunk csak — mondottam én higgadtan. — Üzlet, üzlet. Ezt nem lehet így elhamarkodni. Beszéljünk okosan, módjával. Önnek különben nem is kell beszélni, elég, ha int a fejével. Tehát: volna egy fél liter levegőm eladó. Ára, így egész

ben, nem is sok — a fele vagyonával kifizetheti. Esetleg deciszámra is átveheti, így olcsóbb. Nos?...

Vadul rázta a fejét, röhögött.

— Hát, kérem, határozzon. Mert van jobb ajánlatom — egy perc múlva csak a duplájáért adhatom már. Kérem, kereslet és kínálat, szükséglet és árucikk... ön mondta, hogy a dolgok árát a szükséglet szabja meg. Nos — mennyiért veszi meg tőlem ezt a fél liter levegőt?... Tessék... itt a csekkkönyv... itt a ceruza... ne fáradjon, majd kitöltöm én... önnek csak alá kell írni... de persze én nem kényszerítem, csak ha akarja... Nos?!

Bólintott, és mohón kapott a ceruza felé.