KIÖLTÖZKÖDÖM

Úgy van, mondtam magamban lelkesen, igaza van a Palinak... Öltözködni kell, rendesen, úriember módjára... Nagyon is elha­nyagoltam magam, nem törődtem a külsőmmel... Pedig a csinos, tetszetős öltözködés nemcsak jogom, hanem kötelességem is — meg aztán, ne felejtsük el, száz százalékkal többet adnak az em­berre, ha az ember is ad magára valamit... Végre pedig a nők — erről ne is beszéljünk —, náluk nemhogy ott kezdődik: ott vég­ződik az ember.

És ami a fő: olcsó húsnak híg a leve. Az vásárol olcsón, aki jót vásárol, ha első pillanatra drágábbnak látszik is az eset. Tipptopp legyen egy rendes ember. Jó anyag, finom ki­vitel, tetszetős forma. Nem elég egy gúnyos mosollyal intéz­ni el az aszfalt könnyelmű hőseit — tanulni is lehet tőlük.

Tehát — izé. Az ember tetőtől talpig legyen kifogástalan. Egyszer életemben szeretnék elegáns leni.

Gyerünk a Váci utcába.

Remek kalap — galambszín borzalino. Hm. Egy kicsit drága. Hiszen van nálam annyi... annyi éppen van nálam... éppen annyi van nálam... eh, nem lehet okoskodni sokat! ide azzal a kalappal!

A kalap megvolna. Most fél tucat finom puplining kellene, nyárra... csakhogy... na, majd holnap. A fő az, hogy elegáns akarok lenni.

Másnap nagyobb akció, harmadnapra megvan a puplining. Remekül áll — a kalaphoz van stimmelve, mellény nélkül.

Persze, ehhez kell egy szép nyakkendő. Diszkrét, nem feltűnő, mégis apart, ízléses, legújabb divat. Az embernek íz­lése is van. Ez a kék gyönyörű... egy kicsit persze...

Sebaj, szombatra megkapom a pénzt azért a dologért... hétfőre megveszem.

Meg is veszem. Az ember legyen egyszer életében tipp­topp. Ilyen nyakkendőhöz könnyű nyári ruha való. Mi lenne, ha egy börberit engednék meg magamnak?... Az idén nagyon hordják...

De csak a legjobb szabónál. Úgy van, hadd látom, mit tud csinálni belőlem. Az ára, az ára... hát istenem, felveszem még­is azt a kölcsönt. Az árn, de csak elsején esedékes. Hát akkor elsején. Két hét ide vagy oda...

Elsején megvan a pénz, kész a ruha. Csodásan áll. Végre egy komoly darab. Most még csak cipő kellene.

Ha cipő, legyen cipő. Egyszer életemben egy külön csi­náltatott cipő — ha kétszer annyiba kerül is.

Na, ez is elkészült... remek, igazán! Milyen különbség! Izé... küldje fel csütörtökön (akkor ki tudom fizetni, az utol­só pénzemből).

Felhúzom a cipőt — végre, tipptopp! tetőtől talpig fel va­gyok öltözve elegánsan!

Kimegyek az utcára!

— Szervusz! Szervusz! Na, hogy tetszem?

—Hm... elég csinos vagy... csak kérlek, ne haragudj... mint régi jó barátod... figyelmeztetlek... hogy aki ilyen elsőrangú cipőt húz a lábaira... az nem járhat ilyen ütöttkopott, pisz­kos, zsíros, tönkrement kalapban.

—Micsodal... A kalapom?! Az én galambszín borzalinóm?!...

—Lehet, hogy valamikor borzalino volt, de most egy darab rongy. Mikor vetted?

—Mikor? Izé... hát három hónappal ezelőtt... mikor elha­tároztam, hogy egyszer mégiscsak felöltözöm rendesen tető­től talpig...

Egy kicsit soká tartott, míg sikerült befejezni... Úgy lát­szik, kezdhetem elölről.