PÉNZHAMISÍTÁS

Nagy bajban vagyok — mit tegyek most? Feljelentsem? A saját kisfiamat?

Meg kell lennie. A polgár és hazafi erősebb bennem az apánál.

Nos tehát, tisztelt rendőrség, van szerencsém az önök figyelmét felhívni, hogy nagyarányú pénzhamisítás tervét lepleztem le.

A kisfiam, kiről esett már szó néhányszor (fog is még esni, míg meg nem tanul olvasni), nem akarta megenni a spenótot (megjegyzem, privát véleményem szerint igaza van neki, de hát az apám, aki szintén utálta a spenótot, mint ahogy én is utálom, annyit kínozott vele négyéves koromban, hogy muszáj valakinek visszaadni).

— Te komisz kölyök, eszed meg rögtön?! Hogy akarsz

nagy és erős lenni?

— Én nem akarok nagy és erős leni.

— Micsoda...a?

— Acsoda. Én nem akarok nagy és erős lenni. Aki nagy és erős, annak csak mindig dolgozni kell, és nem lehet játszani, és az anyukák mindig csak verekesznek vele.

Hallatlan, ez a komisz kölyök — igaza van neki! Lássuk csak mégis!

— De hát akkor hogy fogsz majd sok pénzt keresni a kistadnak, ha nagy leszel?

— Hát kérek.

— De ha nem adnak?

— Akkor majd csinálok.

Ejha! A dolog kezd érdekes lenni. volt rendes lakása Ajaccióban, az öregúr még rendes, komoly ember volt, nem hitte volna, mikor meghalt, hogy a fia úgy elzüllik, hogy még lakása se lesz. Napóleon azonban nagyon korán elkerült hazulról, a katonaiskolába járt, pár napra látogatott csak haza, aztán mikor kitört a forradalom, életének éppen abban a korában találta, amikor fiatalemberek kezdenek megkomolyodni, állás után nézni. Szerencsétlenségére ehelyett belesodródott a mozgalmakba; Robespierre öccse hitegette; felült neki. Hónapos szobákban volt ágyrajáró, kávéházi törzsvendég a vidéken, aztán Párizsba került, ott is szállást fogadott, csak nem volt pénze berendezkedni. Később, mikor már elég szép fizetése volt, inkább a mulatságon járt az esze, beköltözött Beauharnais tábornokékhoz albérlőnek — az igaz, hogy utóbb elvette az asszonyt feleségül, miután kompromittálta, de a lakás akkor is az asszony nevére volt írva, és az asszony, úgy látszik, vissza is élt a helyzettel. Elannyira, hogy Napóleon jobbnak látta elutazni Olaszországba, ahol megint csak sátrakban, alkalmi szállásokon élt. Nem tagadható, hogy ezek az alkalmi szállások egyre díszesebbek, lakályosabbak, kényelmesebbek, sőt fényűzőbbek lettek, előbb Egyiptomban, aztán megint Párizsban, így például csaknem két évig, miután császári állást panamázott ki magának, a Tuileriákban is lakott, de innen is ki kellett hurcolkodni. Néhány hét Schönbrunnban, pár nap Pozsonyban, aztán Moszkvában, ahonnan egyenesen kifüstölik, mint kellemetlen lakót, így csavarogja be a világot lakás után lótva egész életében, miközben Európa lángban áll érette és miatta. Ő maga sejtette, édesanyja, Laetitia pedig, úgy látszik, határozottan tudta közben, hogy mindez nem ér semmit, a meghódított világ, a császári korona, még a királyleány, akit utóbb elvett feleségül a jó összeköttetések miatt, hogy ez se ér semmit, ha egyszer nincs rendes, bejelentett lakása. Laetitia tudta, fel van jegyezve róla, hogy fukar volt, pénzt gyűjtött azzal a megokolással, hogy nem megy majd mindig ilyen jól.

Nem is ment. Amit Napóleon sejtett, Laetitia tudott — arra végre Európa is rájött. Hogy van itt egy csavargó, egy foglalkozás nélküli, aki mindenütt a legnagyobb zavarokat csinálja, mert nem tudott letelepedni valahol. És a végén, mikor különféle vádak súlya alatt letartóztatták, mint valami közönséges gonosztevőt, a sok vád közül, amiket nem lehetett fenntartani, mert az akkori kivételes törvények értelmében követte el bűneit, egyetlenegynek alapján, azon az alapon, hogy nincs foglalkozása és lakása, egyszerűen kitoloncolták Európából, mint alkalmatlan idegent.