KEDVES BICSÉRDY

 

elolvastam könyvét.

Elolvastam, és sietek előrebocsátani, hogy mindenben igaza van. Nem is kell kipróbálni az ön éhezési és mértékle­tességi teóriáját — még csak adatokat se kellett gyűjteni azok részéről, akik már kipróbálták és boldogultak vele. Még arról az olcsó ellenvetésről is lemondok, hogy hiszen elvégre az ön elmélete, mely szerint az ön előírásainak betartása esetén száz évig lehet élni, mindössze ötéves, tehát legjobb esetben ki­lencvenöt év múlva igazolódhatik. Minderre a gyakorlati el­lenpróbára nincsen szükségem, mert mint elméletekben já­ratos ember, magából az elméletből megállapítom, hogy nem lehet másképpen, mint ahogy ön mondja.

Igenis, szó nélkül aláírom. Igaza van önnek, ha az ember tizenöt napig nem eszik semmit, akkor először is átalakul és re­generálódik a szervezete — ez a legjobb előkészítés arra az élet­rendre, aminek ezután következnie kell az emberi kor leg­végsőbb határáig, ahogy Erdélyben mondják; bis hundert, ahogy Pesten mondják. Az is valószínű, hogy ha az ember nem eszik húst, nem iszik szeszt, nem dohányzik, nem kicsapong, akkor nem izgul fel az idegrendszere, ha nem izgul fel az idegrend­szere, nem esik indulatba, ha nem esik indulatba, nincs szük­sége narkotikumokra, nem mérgezi meg ezekkel a testét és lelkét, és minden káros és romboló bajt, betegséget elkerül.

 Nemcsak valószínű, hanem csaknem nyilvánvaló, hogy lyen módon el lehet élni száz évig. Meg vagyok győződve róla, hogy ilyen módon magam is elélnék száz évig — az ön könyve tehát, amit közvetve elkül­dött nekem, tulajdonképpen nem is könyv, hanem biztosítólevél, ajándékirat, utalvány további hatvanhárom esztendőre, amit ön, a feltételek betartása esetén, majdnem további illet­mény nélkül hajlandó folyósítani a számomra.

Nagylelkű ajándékát köszönettel tudomásul eszem — és ezennel van szerencsém visszaszármaztatni az egészet, azzal a tiszteletteljes megjegyzéssel, hogy nekem az ön száz éve nem kell, mivel a feltételeket nem vagyok hajlandó betartani.

Félre ne értsen. Nem a húshoz ragaszkodom én, és nem is a szeszes italhoz — a kicsapongásokról is lemondanék. És le­mondok a dohányról, és lemondok a szerelemről is — és lemon­dok az izgalmakról, amik szerelemmel, itallal, vágyakkal, mér­téktelen bűnökkel és mértéktelen erényekkel járnak —, de mind­ezekről akkor mondok csak le, hogyha ön valami egyebet tud ajánlani cserébe mindezekért. Csak nem gondolja talán, hogy a száz év, amit ön ígér, ellenérték lehet ezekért? Drága, Bicsérdym, önnek sejtelme sincs ez esetben a matematika legelemibb törvényeiről, a különbségről, ami tartam és tartalom, menynyiség és minőség közt fennáll. A tartalmat nem lehet tartam­mal pótolni, kedvesem. Ön abból a felületes meghatározásból indul ki, hogy az ember az életét szereti, az életéhez ragaszko­dik. Szó sincs róla. Kérdezze meg az öngyilkost, miért nem ra­gaszkodik hozzá — azt fogja felelni, mert az élet tartalmát vesz­tette el — s tartalom nélkül az élet fölösleges teherré válik szá­munkra. De ezt a tartalmat nem lehet nagyban kimérni, adagol­va, mint az ebédet és vacsorát — a tartamot talán igen, de a tartam csak keret, üres edény, amit eldobunk, ha nincs mivel megtölteni.

Ki mondta önnek, kitől hallotta ön, hogy száz évig sze­retne élni? A boldogtalantól bajosan — boldog ember szájából vette ön a szót, de nem vette észre, hogy ő boldogságára ér­tette — százévi boldogságot akart, nem százévi életet. A holló száz évig, a teknősbéka kétszáz évig él — de kitől hallotta ön,

hogy teknősbéka szeretne lenni? Ön száz évet ígér nekem, ha lemondok életem eddigi tartalmáról — de mit ajánl ön nekem, többet, különb tartalmat az eddiginél — mert hiszen többnek, különbnek kell lennie e tartalomnak, aminek kedvéért az ed­digiről lemondok ahhoz, hogy hosszabb időre tudjon kötni az élethez — az élethez, a puszta kerethez, amihez nemcsak hogy nem ragaszkodunk, amiért nemcsak hogy áldozatot hoz­ni nem akarunk, sőt inkább tőle várjuk az áldozatot, ajándékot és fizetést és kárpótlást, amiért hajlandók vagyunk elviselni. Ön merészel feltételeket szabni, ön engedi meg nekem nagy kegyesen, hogy száz évet éljek, ön közvetíti nekem a Termé­szet feltételeit, melyeknek alapján kiutalja nekem a száz esz­tendőt? Nos tehát azt üzenem a gazdájának, Természet őfen­ségének, a kegyes nagyúrnak — eb ura fakó! majd én mondom meg a feltételeimet, amiknek betartása esetén hajlandó va­gyok vállalni azt a száz esztendőt, a puszta életet, az életemet, amire nyilván neki van szüksége, nem nekem, hiszen nem én kértem tőle: ő akarta, hogy legyen.

Nem, kedves Bicsérdy, így nem alkuszunk. Elhiszem, hogy ön szívesen él száz esztendőt, hiszen az ön életének van tar­talma — boldogsága a lángoló hitnek és meggyőződésnek, hogy ön egy apostol, akinek hivatása van e Földön: ez a tar­talom önnek éppen elég öröm és kedvforrás száz esztendő­re. Az, hogy valaki Bicsérdy, az önmaga számára, elismerem, elég szórakoztató program, elütni ennyi sok üres idő unal­mát — de azzal, hogy valaki bicsérdysta, már bajosabb egy életet betölteni. Nekem legalább nem volna elég. Nekem vagy egy boldog percet ajánljon ön, vagy pedig halhatatlanságot — miután az utóbbiról nem lehet szó, az előbbit elfogadom el­lenértéknek. De huszonhárom méter szegélyben és tíz kiló sem­miben és száz esztendő életben nem egyezem ki.