A KÉMÉNYSEPRŐ

Nagyon meleg volt. Rosszkedvem volt, egyedül voltam, boszszankodtam, hogy miért nem maradtam inkább Pesten. Ez az unalmas, előkelősködő kis fürdőhelyecske, így, az elősze­zonban, nem sok változatosságot ígért. Kilenc óra elmúlt, a strandvendéglőben alig lézeng valaki — mehetek haza a szál­lásomra, olvasni az ágyban, ha tűrhetően akarom befejezni a napot.

A kivilágított allé felé kerültem, hogy meghosszabbítsam az utamat. Szórakozottan, borongós gondolatokkal küszködve ballagtam a villasor árnyékában, azon tűnődve, miért van ne­kem mindenben ilyen pechem. Más ember ilyenkor találkozik valakivel, kedves régi ismerőssel, vagy újat szerez. Valami könnyű kis nyári kaland, esetleg... Más ember! Persze, ez az. Ha az ember tudná, milyennek kell lenni, hogy más legyen. Egyrészt nem akarunk hasonlítani senkihez, eredetiek, külö­nösek akarunk lenni, amiből csak egyetlen példány van a vilá­gon, ezt követeli a hiúság — másrészt csodálkozunk, ha elmarad az életünkből valami azokból a közönséges, mindennapi javak­ból, amiket természet és társadalom az átlagos, közönséges, mindennapi lelkek számára tartogat.

Hja, barátom, ha közönséges, apró kis örömökre vágysz, akkor viselkedj úgy az élettel szemben, mint a közönséges, kisigényű emberek. Tessék. Rosszkedved van, próbálj kitalál­ni valami egyszerű mulatságot. Csakhogy ehhez egyszerű lé­lek kell. Például. Például odanézz, éppen egy kéményseprő jön veled szembe. A rendes ember ilyenkor azt mondja, ni, mi­lyen jó, kéményseprővel találkoztam, ma szerencsém lesz. És már ettől a gondolattól vidámabb és vállalkozóbb lesz, és a végén csakugyan jobban jár, mintha magába savanyodva, kitérne az élet harca elől. Aki mer, az nyer.

Ezen az alapon még valami tudományos igazolása is van a babonáknak. Lám, már én is élénkebb vagyok, már attól is, hogy ezt így elgondoltam.

Szóval ma még szerencsém lesz. Na jó.'Kíváncsi vagyok rá. Milyen butákat összegondol az ember így unalmában.

Tulajdonképpen hol vagyok? Ez a főutcája ennek a kis für­dőnek. Egész csinosak a villák. Hát ez mi? Ahá, az Úri Ka­szinó! Hallottam hírét, a Mányoki még mondotta is Pesten, hogy jó kis hely, aszongya, kifosztják a vendéget, rémes cheminezés folyik fent, az igazgatóság adja a bankot.

Kifosztják? Hm. Vagy az ember fosztja ki őket, ha egy ki­csit megy a lap. Nem szeretem a játékot, de félni éppen nem félek tőle... Persze ha előre lehetne tudni... Előre?... Nicsak, hiszen én... hiszen nekem... ha akarom, mondhatnám, hogy jelet, utalást is kaptam... Ugyan mit jelentene egyebet, hogy . kéményseprővel találkoztam?... Hiszen a kártyás számára ez nagyszerű kabala, sokszor hallottam... Én ugyan nem vagyok kártyás, és a kabalákban se hiszek... de vajon eddigi pechem­nek nem éppen ez volt az oka, hogy nem tudtam hinni, merni, kockáztatni?

Visszafordultam. Aztán megálltam. Aztán megint meg­indultam. Aztán megint megálltam.

Két perc múlva fent voltam a kaszinóban. További két perc múlva a játékteremben álldogáltam, az izzadó poentőrök háta mögött, előkelően és fesztelenül, mint aki csak nézelődni jött be, előkelő idegen, aki mindjárt odébbáll, lent várja az autója.

A többi már nem ilyen érdekes, gyorsabban elmondhatom.

Hajnali öt órakor a kiürült kaszinó társalgójában üldögél­tem, hátrasüppedve a bőr karszékben, és azon gondolkodtam,

hogy most főbe lőjem magam, vagy sürgönyözzek mégis Baumgartennek, hogy azt a kölcsönt felveszem, ha sürgönyileg fel tudja adni, és nem kell hazautazni miatta.

Nesztelenül jött be valaki. Ismerős. Ő is leült, kurtán kö­szöntöttük egymást. Sokáig hallgatva üldögéltünk. Végre, mi­után gyorsan rám nézett, ő szólalt meg, rekedten:

—   Mennyit?

—   Nem sokat. Mindent.

—   Bólintott. Perc múlva a fejéhez kapott, és dühösen felkiáltott:

—   Az az átkozott kéményseprő az oka mindennek! Mintha kígyó csípett volna meg.

— Kéményseprő?

— Hát persze, az ördög vigye el! Eszem ágában se volt fel­jönni, haza akartam menni. De idejövet, a kaszinó előtt há­rom lépéssel találkoztam egy kéményseprővel. Gondoltam, kéményseprő, az szerencsét jelent, feljövök kártyázni. Lead­tam az ingemet is.

Bennem már ekkor, ahogy ezt elmondta, valami rémes gyanú borzongott fel, zavarosan, félig öntudatlanul.

Mikor lefelé menet a portás fülkéje előtt haladtunk el, a félig nyitott ajtón keresztül halk, de erélyes vita hangjaira lettem figyelmes. Megállítottam a barátomat, füleltünk.

— Ez nem úgy van — mondta egy hang —, az én átalányom tizenkettőig való járkálásra szól. Ha kettőig kell járkálni, ak­kor nekem különóradíj jár.

— Tessék, ezt beszélje meg az igazgatóval, én nem adhatok többet — mondta egy ismerős hang, mint később kiderült, a játékmesteré, aki egész éjjel a bakkasztal mellett ült.

A fülke ajtaja kinyílt, és egy sápadt, de elég jól öltözött fiatalember lépett ki. Fehér nadrág, kék zakó. Annál furcsáb

ban hatott, hogy a hóna alatt egy kis létrát és egy fekete sep­rőt szorongatott.

Összenéztünk. Nem fért hozzá kétség — a kéményseprő volt.

A kéményseprő, egy foglalkozás nélküli fiatalember, akit a fürdőigazgatóság alkalmazott, hogy esténként a kaszinó előtt járkáljon, csaléteknek, beszédíteni a hozzám hasonló naiv balekokat, akik elhiszik, hogy szerencséjük lesz, ha kémény­seprővel találkoznak.