CSODAGYEREK

Igen, határozottan volt benne valami!

A szülei ismerték fel, nagyon hamar ismerték fel, lehet, hogy a csodát először, csak azután a gyereket.

De az bizonyos, hogy felismerték: végre, ez is valami: a lappangó erők megérzéséhez, amik közönséges módon árulják el magukat, nyilván kell valami hetedik érzék, ami már a zsenialitással rokon. Ezen az alapon bátran nevezhetjük őket csodaszülőknek, hiszen megérezték a gyermek zsenialitását, minden közvetítő jelenség nélkül, még mielőtt az megnyilatkozhatott volna.

Ki ne ismerné a szadagorai csodarabbi ezoterikus zamatú, sejtelmes történetét? A szadagorai csodarabbi egy éjszaka felült ágyában, s kitárván karjait, túlvilági fényben tündöklő szemekkel így kiáltott fel:

— Krakkó lángokban á11!

Az egész falu talpra állt, mindenki a rabbi házába sietett. És a rabbi ott ült az ágyban, kiterjesztett karokkal, arcán a sok száz mérföldnyi távolságban történő katasztrofális esemény visszfényével, és folyton ezt ismételte:

— Krakkó lángokban áll!

Borzongás futott végig az embereken: máris gyűjtést indítottak a tűzkárosultak felsegélyezésére, és hajnalban pénzzel, ágyneművel, élelemmel felcsomagolva, lovasok indultak útnak Krakkó felé.

Ilyenféle megérzés, időben való távollátás víziója súghatta meg ezeknek a csodaszülőknek is, hogy a gyermekből csodálatos művész lesz, akit bámulni fognak álmélkodó szemek.

Úgy sejtették, a zene isteni birodalma lesz az, mely Napóleonját várja az ő gyermekükben.

— Füle van neki! — mondogatták.

A tehetségnek ugyan nem kell iskola, de azért az iskola nem árt — hatéves korában zongoratanárt vettek hát hozzá, mivel a művészetnek megvan a maga gyakorlati része is. A fület fejleszteni kell — mondogatták a szakértők, és a zongoratanár munkához látott.

És a gyermek füle szépen fejlődött. Ami természetes is, mivel a zsenialitással együtt járó szórakozottság következtében a gyermek nem vólt képes figyelmét koncentrálnia a zongoraórák alatt — csak intenzív és huzamos fülráncigálással lehetett rábírni, hogy legalább azt hallgassa meg, amit a tanár zongorázik.

A fülfejlesztésnek ez a módja azonban nem kerülte el a szülők figyelmét, kiadták az útját a zongoratanárnak, bölcsen megértvén, hogy a szabad, természetes fejlődés sokkal biztosabb út a megálmodott cél felé, mintha erőltetjük a dolgok bekövetkezését — ép testben ép lélek —, s az egész fejlődése magával vonja a részek fejlődését is.

És a gyermek, dédelgetett kedvence a múzsáknak s a múzsákat megértő szülőknek, szépen fejlődött, valóban — nyolcéves korában negyven kilót nyomott ruha nélkül, a nagy léleknek megfelelő porhüvely.

Tízéves korában ötvenhat kiló volt.

Közben a lovasok megérkeztek Krakkóba, ahol csodálkozva fogadták őket.

Krakkó ugyanis nem állott lángokban; hála istennek.

És mikor a lovasok visszatértek az örvendetes hírrel Szadagorába, mindenki fellélegzett. Később, ha idegenek emlegették az esetet, a csodarabbi hívei, emlékezve a látomásos éjszakára, sokat jelentőn felelték: „Krakkó ugyan nem égett — de az talán semmi, hogy a rabbi ellátott Krakkóig?"

Az talán semmi, hogy a csodaszülők megérezték, hogy csodagyerek lesz belőle?

Mert az lett: tegnap láttam őt a Városligetben. Bódéban mutogatták: „A világ legkövérebb gyermeke" címen.

Végre is nem a gyerek a fontos, hanem a csoda.