SZÍNHÁZI TIMES
A Világegyetem Kabaré bemutatója
Hónapok óta tartó
kilencvenfokos láz emésztette az egész ország közönségét lihegő
bizonytalanságban, vajon a külsőrigómező
utcai Világegyetem Kabaré bemutatóját nem halasztjae
el az a legmélyebb idegrostjainkat megremegtető elképzelhetetlen siker,
ami a múlt műsor estéit tombolta keresztül a tapsviharba gomolygó
közönség eszeveszett tetszésrikoltozásában.
Remegő kézzel és boldogságtól kábult szívvel
ragadjuk kezünkbe a tollat, hogy a nyugtalan közönséget értesítsük: a
Világegyetem Kabaré kitűzte a bemutatót, mely a legközelebbi napokban le
is zajlik már. Immár ott tartunk, hogy el is árulhatjuk olvasóinknak
ennek a színházi eseménynek néhány részletét.
Mit mondjunk?' A
szó itt halvány és semmitmondó, itt már igazán csak a tények beszélhetnek!!
Annyit
előre megsúghatunk, hogy olyan siker, amilyennek ez a bemutató ígérkezik,
még nem toporzékolt magyar kabaré deszkáin! Előre figyelmeztetünk
mindenkit, hogy az az elképzelhetetlenül példátlan művészet, amivel ezt a
kis színházat sikerült a népszerűség vakító díszkörébe hajhászni, olyan
példát fog statuálni a színház világtörténetében, amihez csak egy
halálsikolyban fetrengő, kacagástól megőrült szörnyeteg vérben forgó
szemei hasonlíthatók.
Sikerült
beszélgetést folytatnunk Murok Géza, a kabaré művezető
államtitkárával, akit a bemutatót előkészítő munka lázas
lihegéséből ragadtunk ki egy röpke percre, hogy nyilatkozzék, mit
mondjunk a közönségnek.
— Jöjjön be és nézze meg maga — ennyit mondott csak, de
kellett nekünk több?
Megnéztük az egyik próbát. Mit mondjunk?
Kelle többet mondani, mint hogy az első kis jelenetet, aminek „Pifta, ifole muftot?"
a címe, maga Kampós Alajos írta, a kabaréhumor
csillogó elmésségű és mélyszívű világfejedelme? Ez a csodálatos író,
aki eszményi módon egyesíti magában mindazt, ami benne hiányzik, már régen ott
csillog a magyar kupléirodalom géniuszának elérhetetlen jeges hócsúcsán, ahonnan a nagynagy
kupléírók tekintenek le reánk, kicsiny emberkékre. De mit szóljunk Mafla
Sándorról, amit ez a színész csinál a legújabb Kampósdarabban, az már nem
egyszerű színjátszás és humor többé, az mindennek a tetézett teteje, amit
ez a század művészetben, irodalomban, külpolitikában és numizmatikában
produkált. Azt már nem lehet nézni többé, hogy ő a Pifta
ifole muftot címszerepét
adja — azt tapintani és szagolni és harapni muszáj, attól tüdővérzést és
agydaganatot és Basedowkórt lehet kapni. Na de nézzék
meg maguk.
Nincsenek
szavak, amivel a műsor második slágerszámát, a „Svábbogár a tejben"
című kis blüettet ecseteljük. Ha azt mondjuk
róla, hogy méltán fölibehelyezhetjük mindannak, amit
valaha a világirodalom legnagyobbjai e nemben alkottak, igazán olyan keveset
mondtunk, hogy a föld alá kellene bújnunk szégyenletünkben, amiért jobb
hasonlatot nem találunk. Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy ezt a darabot
jellemezzük: megelégszünk vele, hogy egy nevet írjunk le, a szerző nevét:
Klagenfurt Boldizsárt. És még csak egyet: amit Krucifix Félix, a kis jelenet főhőse csinál a
darabban — hát azt már mégse lehet, ez már sok, ez képtelenség, ilyen jól
játszani, azt már nem is szabad, ez már piszok disznóság, a keservit az ilyen színésznek,
nem szólna az ember, ha éppen csak olyan jól játszana, ahogy még soha a világon
színész nem játszott, hát az ember azt mondaná, na, na,
jól van — de ilyen istentől rugaszkodott fertelmesen képhetetlen
őrületes mértékben jól játszani, ez már arcátlan pimaszság és intendatura! Igen, a legnagyobb intendatura,
sőt indemniti! Nekünk igazán csak nem érdekünk,
hogy a Világegyetem Kabaré előadását dicsérjük, de hát
ami ott végbemegy, az már irtózatos őrülete a viharzó művészi tökély
kiámulhatatlan vészes meredélyének, amit csak a siker legkáprázatosabb
naprendszerének tüzes istencsodája szempontjából kiokádhat magából a világ.
— Tessék, szerkesztő
úr, a Világegyetem kommüniké.
— Mutassa csak, fiam...
Hát jó, jó, fiacskám, de tudja, egy kicsit
melegebben, melegebben...
Nem ilyen szárazon, egy kicsit több dicséret... Nehogy
megint telefonáljon nekem az igazgató, hogy leszállítják a pausálét.