Régi húsvéti szokások

Kiollózva a Hírnők 2232. évi március 31-iki számából

Őseink húsvéti mulatságairól és szokásairól, melyekkel a nap szimbolikus jelentőségét fejezték ki tréfás kedveskedéssel, igen sok adatunk maradt fönn, részben följegyzések, részben kevésbé megbízható szájhagyományok alapján.

A tizenkilencedik század homályos éveit derűs fényekkel ragyogják be ezek a szokások. Európa-szerte örömünnep volt már akkor is a húsvét: jelképe a fehér nyulacska és a piros tojás. A bécsi múzeumban ma is látható néhány ásatag, megkövült példány. Húsvét hétfőjén szagos vízzel locsolták meg egymást az emberek, a tavaszi termékenységet ábrázolva — a locsoló ajándékot kapott, és vidám mulatozással töltötték el a délutánt.

A huszadik század hatalmas ipari és technikai lendülete, úgy látszik, e kedves szokások eszközeinek fejlődésében is éreztette hatását. Ha e pontban az egykori hírlapokat áttanulmányozzuk, meglepő adatokat és utalásokat kapunk: szinte hihetetlen, hogy ezekben az években mekkora fontosságot tulajdonítottak a húsvéti mulatozások és kedveskedések kultuszának, és milyen apparátussal hajtották végre.

Ha például az 1918-ik év hírlappéldányainak március 3o-i számába belepillantunk, kiderül, hogy egész Európa valóságos lázában élt az örömünnepnek, és egyébre se gondoltak az emberek, mint hogy külön-külön és csoportosan emlékeztessék egymást a Feltámadás nagyszerű gondolatára.

A tizenkilencedik század szerény és igénytelen húsvéti piros-tojása ez évben óriási, Úgy látszik, acélból készült, hosszúkás tekék formájában jelentkezik, amit hatalmas emelőgépek és e célra készült hajítószerkezetek segítségével dobáltak át egymásnak németek, franciák, angolok, olaszok s mindama emberfajták, akik akkor még, mint tudjuk, külön, Úgynevezett állami közösségben éltek. Az óriási tekék Úgy voltak szerkesztve, hogy a levegőben szétpukkantak, s ezer apró húsvéti tojást szórtak szerte.

Az egyik őspéldány feljegyzi, hogy Párizsra, az akkori fővárosra, húsvét napján legalább száz ilyen tárgy esett — pazarul és nagylelkűen hajigálták őket, jutott belőle mindenkinek, aki akart.

A locsolás kultusza is óriási módon fejlődött technikailag: egyik húsvéti jelentésből kiderül, hogy gépekből, Úgynevezett gépfegyverekből (a szó eredeti jelentését ma már nem ismerjük) locsolták egymást az emberek — a régi szagos víz helyébe tüzes folyadék és szagos gázok lépnek.

Ezen a napon tisztálkodtak, és mindent simára, tisztára mostak őseink, hogy ájtatos érzéseiket s a lélek tisztaságát jelképezzék — így azt olvassuk egy másik jelentésben, hogy március 31-én még a földet is megmosták: „a Scarpe mindkét oldalát megtisztítottuk az ellenségtől" (utóbbi avult szó jelentését nem ismerjük, úgy látszik, férgeket vagy rozsdát jelent).

Áldozatokat is mutattak be: úgynevezett csapatokat vagy seregrészeket, ami francia jelentésekből derül ki — ezek nyilván afféle csecsebecsék vagy élelmiszerek voltak.

Voltak ezenkívül szokások, amik ma már szinte érthetetlenek, de jellemzőek naiv és kedves formáik révén — ilyen volt például a vonaláttörés, amit, úgy látszik, óriási köteleken végeztek; ilyen volt az olló és a spanyol lovas, nemkülönben a gőzhenger. De a legmeghatóbb s a húsvéti kedélyre és arra a tömegérzésére az emberszeretetnek, ami minden szívet elfogott, legjellemzőbb talán az volt, hogy ezen a napon tömegestől dőltek egymás keblére, és ölelték át egymást az emberek — legalább erre mutat a nagy átkarolás kifejezés, ami minduntalan felbukkan a húsvéti jelentésekben, s ahogy a leírásokból ki lehet venni, abból állott, hogy egy népfajta polgárai tömegesen felkeresték egy másik népfajta polgárait, és mindegyik csoport azon versengett, hogy előbb karolhassa át a másikat.

Kedélyes, szép idők voltak ezek!

őr