Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1917. augusztus 4.

— Már pedig nekem lehet ez az új divat, hogy a nők kézben hordják a kalapot, olyan új és előkelő és elkerülhetetlen, hogy a spanyol királyné a saját koronázásán a kezében viszi a koronáját — belőlem ugyan nem csinálnak maskarát, mert én nem vagyok hajlandó úgy menni végig az utcán, mintha szórakozottságomban férfinak gondolván magam köszöntem volna valakinek, aztán elfelejtettem volna visszatenni a fejemre a kalapot. Micsoda beszéd az, hát a tasakomat hol vigyem akkor, azt talán tegyem a fejemre? Mintha nem volna egészen mindegy, hiszen a kalapról eddig is csak azért tudták, hogy kalap, mert a fején látták az embernek, ahogy a szódavizet is arról ismerem meg, hogy szódavizes üvegben van: — egyébként pedig, hadd el, vannak nők, akiknek a fejéről is csak úgy lehetett tudni, hogy fej, mivel kalap volt rajta. Meglátod mi lesz ebből, lassanként elfelejtik majd a nők, hogy tulajdonképpen mire való volt eredetileg ez a micsoda — látunk még jövőre olyat is, hogy pórázon vonszolják maguk után a földön, mint egy kiskutyát, kerekeket raknak alája és beleülnek. A végén — azt hiszem, ezt nevezitek ti természetes kiválásnak meg mimikrinek — egészen átalakul a dolog, eleinte csak a kezükben fogják hordani, aztán, miután ezt is megunták, felhúzzák majd a lábukra cipőnek — és egy új Schwarcz Berchtoldnak kell megint jönnie, aki kitalálja, hogy a fején is kell valamit hordania a nőknek. Ezen gondolkozhatsz, ha kigondoltad, megírhatod, ha megírtad, eladhatod, ha eladtad, vehetsz nekem egy ilyen nappal kesztyű, éjjel kalapot — hogy igaza legyen annak a hogyhíjják franciának, aki megmondta, hogy a férjem gondolkodik, tehát vagyok.