Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1917. június 1.

— Hogy miért nincs tej, édes lelkem, hogy miért adok neked feketekávét reggelire, édes lelkem, csak éppen azt szeretnéd tudni szerényen, édes lelkem, azt megmondhatom neked, ha tudni akarod: te is megmondhatod neki, azért édes lelkem, mert nem kapunk, mert most egy új rendelet van, hogy a tejet nem reggel kapja meg a központ, hanem este kapja meg: eddig reggel kapta, úgyhogy mindjárt szét lehetett hordani, de enynyiben persze nem maradhatott, mert ennek az volt a hátránya, hogy a tejet tényleg meg lehetett inni — ezen a bajon most úgy próbált segíteni a város, hogy este küldi a tejet a központnak, este: abend, le soir, amikor az est mesélni kezd és a lombok susognak és így a tejnek van ideje reggelig összemenni, össze is megy. Isten áldja meg, mint az egyszeri ember, úgy összemegy, hogy reggelire, mire kávéba önteném, nem gyün ki a kannából, mit csináljak? Ordítsak? Forradalmat csináljak? Lőjjem le a minisztert? a tej miatt? nem mehetek tejjel a falnak.

1917. június 7.

— Hát kérlek szépen, sikerült mégis beszerezni valamit, méghozzá nagyon olcsón, az egész egy kis utánjárás, ez se sok, mindent elintéztem a házban, hiába, egy ilyen bérkaszárnyában minden megvan, csak az ember jóban legyen a boltosokkal, hát kérlek szépen, tudod, a trafikos már régen ígérte azt a két kiló cukrot, ha szerzek neki öt kiló zsírt — ez most sikerült, beszéltem a papírkereskedővel, aki holnapra elküldi a zsírt, feltéve, hogy pár cipőt, amit a suszternek ígért, ha a trafikos a hentestől meg tudom kapni neki azt a három fűszeresnek átadja a fél kiló paprikát és megkapja tőle azt a kétszáz mirjamot, amit az én közvetítésemmel szerzett a szenestől a puceros két mázsa kokszért cserébe.

Zone de Texte: Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1917. június 16.

— De azért nem muszáj kétségbeesni, édes lelkem, majd kijövök valahogy nyáron is ezekkel, amiket még múlt évről eltettem, itt van például mindjárt a grenadin szoknyám, amiből egy olyan sikkes zefírblúzt csinálok, hogy magad sem fogsz ráismerni, vagy talán azt hiszed, az a kalap, amit tegnap este láttál rajtam, az egy új kalap? Fenét, egy régi kalapról levettem a rust, kifordítottam a fazont és azt a kék szőrmebordürt, ami a téli aljam seszlijén volt, feltettem tollnak, egy nagy gombbal, amit a tavalyi posztókosztümöm kapcsáról vettem le — tudod, emlékszel arra a kapocsra, a selyemcipőmön volt, tavasszal, amit átalakítottam átmeneti felöltőnek, de aztán színházi belépőt csináltam belőle, mikor a kék liberty moáré aljamat beadtam kifordítani és a grenadin harisnyakötővel felvarrtam rá azt a tuppot, hogy télen is lehessen hordani, mint átvetőt, a delaindenevérszárnyúhoz, tudod, amire te is mondtad, hogy hogy slankít, mikor először vettem fel a két év előtti bársonypapucsomból átalakított nyári kalaphoz, amit ahhoz a városi bundához csináltam, ami zöld serzopongyolámból maradt — ugyan, dehogy nem emlékszel, csak gondolkozzál!

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1917. június 30.

— Mondd édes fiam, olvasod te ezeket a dolgokat, amik mindennap vannak az újságban, hogy Oroszország is hajlandó volna esetleg, esetleg Németország is hajlandó volna, parlamentekben, meg diplomáciai nyilatkozatokban, meg kiáltványokban, meg pohárköszöntőkben — szóval, hogy mindenki hajlandó tisztességes békét kötni. Az a szó, hogy tisztességes, minden ilyen nyilatkozatban benne van, úgy, hogy eszembe jut, pár év előttről, az a rendelet, mely megcenzúrázta a szerelmi apróhirdetéseket, mivelhogy már nagyon elvadultak és megszemérmetlenedtek — megcenzúrázta és feltételül tűzte ki, hogy ennek a szónak, „tisztességes", elő kell fordulni mindenfajta apróhirdetésben. Azóta aztán jönnek ilyen apróhirdetések: „megismerkednék jóvérű, molett, perverz úrinővel, akivel Pesten átutaztomban július 31én egy éjszakát tisztességesen együtt tölthetnék." Úgy látszik, a mai békenyilatkozatok is szerelmi apróhirdetésszámba mennek, hogy ezt a rendeletet magunkra nézve kötelezőnek érzik.

Zone de Texte: 1917. július 3.

— Hogyne, édes lelkem, már hogyne főznék be, be is szereztem mindent, ami kell hozzá: persze, csak ahogy a viszonyaink megengedik, de azért meg leszel elégedve velem, ha sok nem is lesz, de legalább változatos — hát — kérlek, először is az üvegek megvannak már, igazi átlátszó üvegből vannak az üvegek, aztán vettem fél kiló cukorpótlót, azért fél kilót, mert ez eredeti, nyers cukorpótlót és így egy kicsit drága, állítólag valódi cukor is van benne: hanem a többit megcsinálom két kiló pótcukorpótló kockával és ezzel az új német gyártmánnyal, a Hindenburg-sabarin-emulzió-kivonattal, amit ha egy kis Mackesen sacharint szagolt műcukorsav tablettával vegyítek, egy, a valódi műcukor ízéhez nagyon hasonló ízt kapok — de meg különben is a meggypótló labdacsokat, amiket be akarok főzni, nem is cukorsavba, hanem ecetsóba, sócukorba és savlúgba rakom el, amiket most nagyon olcsón kapni és amik kitűnően pótolják a barackkivonatot, amit a természetes, eredeti barackkockából gyártanak mostanában, friss, pompás barack és cseresznyekockákból, úgy, ahogy a cseresznyekocka fáról leszedték — na és ha már a kocka el van vetve, legfeljebb leszedem a polcról a tavalyról megmaradt friss gyümölcskonzerveket és úgy befőzöm őket, hogy magam is megbánom — te aztán csak arról gondoskodj, hogy legyen télire emberkonzerv, aki megeszi.

1917. július 12.

— Már megengedj kérlek, ez mégis egy kicsit különös, ez a legújabb cédula, amelyben befőzési célra cukrot ígérnek nekem — olvasom, aszongya, ígérjem meg becsületszavamra, becsületszavamat aláírásommal megpecsételve, hogy a cukrot nem fogom felhasználni más célra, hanem befőzésre. Ez eddig rendben is volna, illik is, hogy az ember ne csapja be a hatóságot, ha már egyszer adni akar valamit és nem venni, de sőt még van valami hízelgő is abban, hogy a becsületszavamat veszik, szóval felteszik rólam, hogy van becsületem, úgy, hogy mikor eddig olvastam, főzve, sőt befőzve voltam ettől az új hangtól. Csakhogy három sorral alább az áll a cédulán, hogy a hatóság házanként és családonként ellenőrzi, vajon igazán befőzteme a cukrot és ha nem tudom megmutatni a befőttes üveget, egyszerűen megvonják tőlem a következő hónapokban a cukorcédulát. Már most kérlek szépen, ez nem megy: vagy becsületszó, vagy ellenőrzés, én mind a kettőt nem vagyok hajlandó aláírni. Ha én most egy levelet kapnék és te tudni szeretnéd, vajon nem találkára hívnake benne, akkor vagy becsületszavamat veszed, hogy nem, vagy elolvasod a levelet — az egyik felesleges, mert ha úgy olvasod el, hogy előbb becsületszavamat vetted, akkor megsértettél, aminthogy becsületszavamra mondom, feltétlenül sértőnek találom a városnak ezt az eljárását. Hogy jön ő ahhoz, hogy a becsületszavamat kifigurázza és olyasvalaminek tüntesse fel, amit ellenőrizni kell, hogy jön ő ahhoz, hogy az én becsületemben gázoljon? Már engedj meg, elvárom, hogy ezért elégtételt fogsz kérni azoktól, akiktől ez az inszinuáció ered!

Karinthy Frigyes: A feleségen beszéli

1917. július 29.

Többektől hallottam, hogy te okos ember vagy, nem tudom, mi igaz a dologból, de most alkalmad van bebizonyítani: én háromnegyed éve gondolkodom ezen a dolgon, ma végre elhatároztam, hogy nem tudom magamtól kitalálni. Naponta, amikor a Dunapartról jövök, a négyes számú villamosra ülök fel, amelyik bekanyarodik a Lloyd előtt és az Árpád utcán keresztül lejön a Parlament elé. Azaz hogy jönne, de nem jön: éppen erről van szó. Az Árpád utcában a négyes, amibe már elhelyezkedtem az ablak mellett, kivettem a negyedik kötetet és elkezdtem olvasni a 322ik lapon, ahol abbahagytam — bejön a kalauzina és a tisztelettel felszólítja a közönséget, hogy szálljon le és szálljon fel egy másik négyesre, amelyik előttünk áll üresen. Már most azt kérdem tőled, mi ez, mit jelent ez — mert a kalauz, akit megkérdeztem, nem tudja: ő ezt így csinálta, az apja is, a nagyapja is így csinálta, ő is így csinálta, ő is így csinálja, nem kérdi, miért. Mi ez? Mi Ez? Mire jó ez? Ez egy szertartás, vagy szimbólum, vagy valami társasjáték, hogy le kell szállni mindenkinek és újra felszállni, ugyanannak a kocsinak az édes testvérére, aki ugyanarra megy, ugyanazon az úton? „Utolsó pár előre" című dolgot játszik velünk a társaság, hogy egy kicsit szórakozzunk — vagy mi az istencsodája? Legközelebb az Erzsébet körúton, a New York előtt, mielőtt továbbmegy a villamos, a közönségnek le kell szállni háromszor, körbefogózva, körül kell táncolni a villamost az „Erdő mellett nem jó lakni" dallamára.

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1917. augusztus 4.

— Már pedig nekem lehet ez az új divat, hogy a nők kézben hordják a kalapot, olyan új és előkelő és elkerülhetetlen, hogy a spanyol királyné a saját koronázásán a kezében viszi a koronáját — belőlem ugyan nem csinálnak maskarát, mert én nem vagyok hajlandó úgy menni végig az utcán, mintha szórakozottságomban férfinak gondolván magam köszöntem volna valakinek, aztán elfelejtettem volna visszatenni a fejemre a kalapot. Micsoda beszéd az, hát a tasakomat hol vigyem akkor, azt talán tegyem a fejemre? Mintha nem volna egészen mindegy, hiszen a kalapról eddig is csak azért tudták, hogy kalap, mert a fején látták az embernek, ahogy a szódavizet is arról ismerem meg, hogy szódavizes üvegben van: — egyébként pedig, hadd el, vannak nők, akiknek a fejéről is csak úgy lehetett tudni, hogy fej, mivel kalap volt rajta. Meglátod mi lesz ebből, lassanként elfelejtik majd a nők, hogy tulajdonképpen mire való volt eredetileg ez a micsoda — látunk még jövőre olyat is, hogy pórázon vonszolják maguk után a földön, mint egy kiskutyát, kerekeket raknak alája és beleülnek. A végén — azt hiszem, ezt nevezitek ti természetes kiválásnak meg mimikrinek — egészen átalakul a dolog, eleinte csak a kezükben fogják hordani, aztán, miután ezt is megunták, felhúzzák majd a lábukra cipőnek — és egy új Schwarcz Berchtoldnak kell megint jönnie, aki kitalálja, hogy a fején is kell valamit hordania a nőknek. Ezen gondolkozhatsz, ha kigondoltad, megírhatod, ha megírtad, eladhatod, ha eladtad, vehetsz nekem egy ilyen nappal kesztyű, éjjel kalapot — hogy igaza legyen annak a hogyhíjják franciának, aki megmondta, hogy a férjem gondolkodik, tehát vagyok.

Zone de Texte: A feleségem beszéli Karinthy Frigyes:

1917. augusztus 9.

— Mondd csak kérlek, te értesz ehhez a külpolitikához, nem magyaráznád meg nekem, hogy van ez a dolog, amit a villamoson olvastam ezen a darab újságpapíroson itten, amiben az uborkát hoztam — tudod mibe kerül az uborka? fogózz meg jól a székben: — na de nem erről akartam beszélni, hanem arról az izéről, itt az újságpapíron, tulajdonképpen csak az elejét olvastam, a vége le van tépve, de ez is elég nekem, tudniillik a francia miniszterelnök, valami Ribot, ezen azt nyilatkozza a kamerában: hogy Michaelis, a német kancellár hazudott: Már most azt akartam kérdezni tőled, hogy mi lesz ebből, az a német kancellár, felteszem úriember, de meg különben is exponált állása van — lehet az, hogy egy ilyen kifejezést magán hagyjon száradni? Nem úgy értem, hanem azt gondoltam, miért nem provokáltatja a Ribott? Ugyan ne nézz olyan bután, hát ahogy Tisza provokáltatta Andrássyt meg Pallavicinit és meg is verekedett velük — dehogy nem, szintén politikai ügyből kifolyó sértés miatt? Mit röhögsz olyan bután? Hogy az más eset? Miért volna az más eset? Hogy mondod? mert a Ribot az egy ellenséges ország politikusa? Hja úgy — szóval a politikusok csak akkor intézhetik el a dolgukat verekedéssel, ha egy országhoz tartoznak, aha, értem már, szóval az ellenséggel nem lehet verekedni. Ugye ezt hívjátok ti ultima rációnak?

Karinthy Frigyes: Én beszélem a feleségemnek*

* Karinthy Frigyes megpróbálkozott az „ellenhumoreszkek" megírásával is ezen a címen, de egyértelműen felesége (fiktív) személyisége nyomta rá bélyegét erre a ciklusra. Ezért a címváltozatról egyszeri próbálkozás után lemondott.

1917. augusztus 16.

Ugyan ne mondd, már négy óra volna, lehetetlen — hogy eljár az idő!... ja, hogy megőrülteme, ilyenkor hazajönni — kérlek alássan, a kaszinóban roppant érdekes újdonságot mutattak be, hiszen te is olvashattál róla, az új kártyák, kérlek alássan, amiket Kober Leó csinált, nem olvastad? új kártyák kerülnek forgalomba, a Hadsegélyző Hivatal terjeszti, hát ezt megnézem, mondok, a négy király az a négy szövetséges uralkodó, az alsók meg a felsők hadvezérek, csupa dicsőséges hadvezér, az egyik a... ugyan ne beszélj, ez nem érdekel téged? Hát akkor mi érdekel, az Isten áldjon meg, ha még dicsöséges hadvezéreink sem érdekelnek, akik ádáz csaták dühében... na jól van, várj egy percre, hadd fejezzem be előbb amit mondani akartam — szóval azt kérdezed, hogy a négy ász az milyen ezen az új kártyán, hogy nem azt kérdezted? dehogy nem, kérlek, pontosan emlékszem, hogy azt kérdezted és ha nem kérdezted, hát kérdezned kellett volna — tehát értesítelek, hogy a négy ász, az négy gyönyörű, allegorikus csoportozat... bűbájos mezőkön idilli pár... na, de ne légy már olyan türelmetlen, hiszen csak azt akarom mondani, hogy ezek az új kártyák — jól van no, nem vagyok süket! — hát nincs na! honnan? miből?... ja, hogy mikor elmentem, akkor még volt nálam... igaz... emlékszem, volt nálam valami kevés, száz... vagy százötven... jól van ná, csak skandalumot ne csinálj világos nappal... nem lehet ezt csendesen megbeszélni? tudniillik éppen azt akarom magyarázni neked,

Zone de Texte: 1917. augusztus 23.

— Nem látsz a szemedtől, mit kérded, hogy micsinálok — láthatod, bemaszkírozom magamat: inkább add ide azt a tégelyt, hogy a parókát leszedjem a fejemről. Ugyan ne beszélj őrültségeket, dehogy szerződtem le, dehogy — van eszembe színésznőnek menni, legföljebb annyiban volna érdemes, hogy akkor mindig kéznél volnának ezek a kellékek és parókák és nem kellene drága pénzen beszerezni, mint így, ha egy fél kiló teához akarok jutni. — Ugyan hadd el, nem kell borogatás a fejemre, nincs semmi bajom, nem akarok lefeküdni, ne telefonálj sehová, ne akarj engem egy kicsit sétálni vinni, Budára, az Angyalföld felé — nem őrültem meg ismétlem, minderre egy fél kiló tea miatt van szükségem — és ha nem volnál műveletlen és indolens, mindjárt meg is értenéd, miről van szó. Arról van szó, hogy egy ember egyszerre csak két deka teát kap, ha bemegy a teakereskedésbe — nincs más hátra, át kell alakulni több emberré, ha többet akarok összegyűjteni. Elöször a Böskét küldtem be, aztán bementem én, aztán beküldtem a Böske sógornőjét, aztán megint a Böskét, az én régi kalapomban és felkötött állal, de hiába, ráismertek, hogy ő volt itt az imént és kidobták. Erre megint én mentem be, szőke parókával, balerinának öltözve — míg a két dekámat megkaptam, ezalatt a Böske átöltözött öreg, süket tábornoknak, az ajtóban találkoztunk, de még én sem ismertem rá, olyan jól volt maszkírozva, csak mikor a teát kérte. Ezután megint a Böske ment be, messenger boynak öltözve, azután megint én parasztasszonynak öltözve — a legutolsó alakításom egy fogatlan öreg, züllött napszámos volt, amit az „Éjjeli menedékhely" kosztümterveiből néztem ki egy színházi lapból. Annyi baj legyen, fő, hogy a fél kiló együtt van, meghívhatjuk Beöthy Lászlót teára — azt akarom megkérni, hogy protegáljon be a színiiskolába, ki akarom tanulni a dolgot most már egészen, mert jövő héten egy kiló kávéra lesz szükségem.

Major karikatúrája Karinthyról
(Színházi Élet, 1912. 22. sz.)

Zone de Texte: 1917. augusztus 26.

— Elhiszem, hogy a legjobb akarattal és indulattal teszitek, amit tesztek, hogy teleirkáljátok a lapokat a drágasággal. Naponta egyebet sem olvasok, mint ezeket a riportokat, hogy mit van pofájuk elkérni ezért, meg ezért a kofáknak — ami igaz is, aztán ti, a hatás kedvéért, még egy kicsit túlozzátok esetleg, illetve a legszembetűnőbb eseteket írjátok meg. Már most mi értelme ennek? Három éve harminc lap naponta ontja a mérges jeremiádákat, persze eredménytelenül, mert senki nem intézkedik, akinek intézkedni kellene — ami újságírónak mindegy is, ő megtette a kötelességét, úgy érzi, mikor megírta az igazat és kifejezést adott a közönség felháborodásának. Azt azonban nem veszitek észre, hogy amikor lelkesen és nemes rajongással leplezitek a gaz árdrágítót: egyúttal felvilágosítjátok a naivabb és még tudatlan árusokat, hogy a főuzsorások mit mernek kérni büntetlenül: — a vidéki, még romlatlan kofa a lapokból tudja meg, hogy az a kétszáz százalék, amit ő nyerni akar, milyen kevés ahhoz képest, amit Pesten nyerni lehet. Úgy tesztek, mint az utazó zsidó, aki eltalálni nem találja ugyan el, hogy milyen üzletet akar csinálni az útitársa, de találgatás közben jó ideákat ad neki: — az uzsorát és árdrágítást napirenden tartjátok, hozzászoktatjátok az embereket és természetessé teszitek. Inkább, ha tudjátok, írjátok azt, hogy a gyümölcs ilyen és ilyen olcsó, hogy a kofák angyalok — akkor a közönség nem fogja majd eltűrni, hogy nagyobb árakat kérjenek, mint amekkorát az újságban olvasott. Hazudjatok, hogy az igazság kijöhessen — én a kisfiammal jöttem rá erre a módszerre. Azelőtt, ha bömbölt és toporzékolt, szidtam őt, csúnya, rossz fiú vagy, mondtam — amire csak még komiszabb lett és még jobban ordított. Mostanában egészen másképpen csinálom. Ha elkezdi a komiszkodást, egyszerre mosolyogni kezdek és azt mondom neki, hogy ő egy aranyos, szelíd, jó kis fiú, egy drága. Nézd meg, hogy zavarba jön ettől, hogy elcsodálkozik és hogy hagyja abba a bömbölést tágra meresztett szemekkel. Az emberekkel el kell hitetni, hogy jók, ha azt akarjuk, hogy azok legyenek.

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1917. szeptember 8.

— Valamit azért mégsem értek, pedig számtanból mindig egyesem volt. Mikor azt olvastam, hogy nálunk behozzák a szénjegyet, azt mondtam magamban, hát persze, nincs szén, mivel körülostromolt központi hatalmak vagyunk, kiéheztetve, kiszomjaztatnak és kifázatnak bennünket ententeék, és nem küldenek szenet, ami pedig nekünk van, az kevés. De aztán azt is olvastam, hogy Angliában is behozzák a szénjegyet és Franciaországban is és Olaszországban is és Oroszországban is és Amerikában is behozzák. Szóval mindenütt, szóval egyszerre csak az egész világon nincs szén, mivel az országok nem küldenek egymásnak. A rémes drágaságot, ami most az egész világot sanyargatja, mindegyik állam úgy magyarázza népének, hogy azért van, mert az ellenséges országoktól nem lehet kapni semmit, amit eddig lehetett. Franciaországnak azért nincs szene, mivel Németország nem küld neki és Németországnak azért, mert Franciaország nem küld. Te, ez egészen különös és rejtelmes dolog, nem? Nem jutott még eszébe ennek a két országnak, talán úgy lehetne segíteni a dolgon, hogy azt, amit Németország nem küld el, ezt használja fel Németország és Franciaország is tegyen ugyanúgy. Különben is hihetetlen szamárságnak tartom az egész gazdasági harcot, aminek az volna a célja, hogy az egyik ország meggyengítse a másikat és aztán leverje — az eredménye pedig az, hogy mind a kettő meggyöngül, tehát megint csak egyenlő erősek és nem bírnak egymással. Mintha két birkózó a mérkőzés előtt előbb kölcsönösen pofon vágná egymást — vagy mintha két versenylovat úgy eresztenének el, hogy előbb mindkettőnek összekötnék a két hátulsó lábát. Nem egyszerűbb volna, ha inkább táplálnák, erősítenék egymást az ellenségek gazdaságilag, mindkettő abban a reményben, hogy mint erős, a másik erősnél egy fokkal erősebb lehet talán, mint amennyivel a másik gyengébb lenne nála, mint gyenge, ha ő is gyenge lenne. Érted? Akkor magyarázd meg nekem, mert én nem értem.

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1917. szeptember 15.

— Most már aztán magyarázd meg nekem, hogy áll a dolog ezzel az Oroszországgal, mégis csak röstellem újságírófeleség létemre, hogy tegnap kiröhögtek, mikor azt mondtam, na most már biztosan nyernek a németek, ha ennek a Kornilovnak sikerült Hindenburggal találkozni, hogy aztán együtt másszanak rá Pétervárra. Hát aztán, tudom én, hogy ez a Kornilov orosz, de ha egyszer ő is Pétervár ellen megy, mégis csak találkozniuk kell valahol, na és akkor mihez fognak egymással? megverik egymást? csak nem bolondok, hiszen ezen a Kerenszki csak röhögne, megvárná, míg az egyik nyert, aztán kupán vágná, mikor jól ki van már fáradva az illető. Vagy mondjuk, hogy Hindenburg előbb érkezik, mint Kornilov — micsináljon a Kerenszki? Kiálljon vele? — hogy aztán a Kornilov egyszerre csak ott teremjen és hátbakapja? nem, ezt a Kerenszkit én nem így ismerem. Az sokkal okosabb ember, ilyet ő nem csinál. Mi van tehát még hátra, mondjuk Kornilov érkezik először Pétervárra — már bocsáss meg, hogy ütközzenek ezek össze? Hiszen Hindenburg minden percben megérkezhetik, mégpedig nyilván nem azzal a szándékkal, hogy a Kerenszkit megvédje a Kornilovtól, vagy a Kornilovot megvédje a Kerenszkitől. Erről tehát szó sem lehet — ez olyan volna, mintha mi, most ketten hajbakapnánk azon, hogy ki verje meg közülünk a Pistikét, büntetésből, amiért tányérokat hajigált felénk, aminthogy a Kornilov meg a Kerenszki, ahogy olvasom, tényleg azon kaptak össze, hogy melyikük verje meg a Hindenburgot? Azt hiszem, napnál világosabban bebizonyítottam neked, hogy ebből csak béke lehet, mert mindhárman be fogják látni, hogy egy ember verekedhet egy ellen, sőt kettő is egy ellen — de három ember
egymás ellen anélkül, hogy ketten összetartsanak, nem verekedhet. Na, érted most már, hogy áll a dolog Oroszországgal? Ha mindenáron tudni akarod. Mi, hogy én kérdeztem ezt tőled? ugyan, ne hazudj, na ez már mégis hallatlan! Hát nézd meg az elején ennek a cikknek, ha megjelenik nyomtatásban, hogy te kérdezted tőlem.

Hogy mi ez itt rajtam, hát nem látod? nem ismered meg? nem te csináltál murit, hogy milyen sokba kerül, mikor megvettük? Igen, igen jól látsz, nem csalnak szemeid, ez az a RipplRónaivázlat, pasztellbe, amit múltkor beszereztünk — jól van no, hát persze, hogy arról van szó, hogy bent felakasztjuk a trumeau fölé, de amint látod meggondoltam a dolgot, csináltattam hozzá egy finom keretet és az egészből bross lett, gyönyörű bross, nyugodt lehetsz, máris nagy sikereim voltak vele: RipplRónaibross senkinek sincsen, mert RipplRónai direkt brossokat nem csinál, mint Gara, tehát ez mostan nem unikum, aminek mindenki csodájára fog járni. Ugyan már, hát vak vagy te, hát nem látod, hogy most mindenki ilyen művészi brossokat hord, miniatűr festménykét, porcelánba gravírozva, bekeretezve — azaz, hogy csak eleinte voltak ezek olyan miniatűrök, most már nagyobbacskákat is hordanak, mivel a művészet fejlődik, ugye, és a témák is gazdagabbak. Eleinte csak egy fej, vagy valami virág volt a brosson, aztán teljes alakok, aktok — aktok nem akták, meztelen nők, kutyával, később interieurök s tájképek — egyik barátnőm most alkuszik Verescsaginnak egy nagyobb háborús triptichonjára, amiből majd brossot csináltat magának. Hogy a Fesztykörkép? még azt is megérhetjük, de azt már inkább kövérebb nőknek ajánlhatnám, nekem elég lesz egy Munkácsy. Hogy nem restellek ilyen meztelen dolgokat hordani a mellemen — ugyan kérlek, először ezen nem lehet ma már megütközni, ma már mindenki tudja, hogy a nők Ineztelenek a ruhájuk alatt — másodszor pedig hiszen én nem vagyok köteles látni és pirulni miatta, háttal van nekem a bross — harmadszor hát ez egy meztelen nő ezen a brosson? bizonyisten, azt hittem, egy virágcserép fülekkel.

Már régen elhatároztam, hogy nem olvasok többé újságot, mert nem érdemes, de ezek a napok végleg meggyőznek róla, hogy kár minden érdeklődésért, amit rátok fecsérel az ember. Kezembe veszek egy ilyen tizenkét oldalas ünnepi számot, hogy mondjuk, ha legalább nem töltöm az időt, ha kicsi az újság, nyilván tömören és velősen közölnek majd benne mindent, amit máskor hosszú lére szoktak ereszteni — hát az első cikk arról kesereg, hogy milyen rettenetes papírhiány van, aszongya, bocsánatot kérünk olvasóinktól, hogy ezentúl csak tizenkét oldalon jelenünk meg és így bizony nem felelhetünk meg azoknak a várakozásoknak, amelyek... szóval a megrövidített újságnak egy jelentékeny része arról szól, hogy milyen disznóság az, hogy meg vagyunk rövidítve és nem írhatunk eleget és így tovább, mintha azt, hogy kisebb lett az újság, nem látnám magamtól is, mintha azt be kellene jelenteni, hogy még azzal is rövidebb legyen — olyan ez kérlek alássan, mintha valaki arról provedálna nekem egy fél óráig, hogy neki lakatot tettek a szájára és így nincs módjában kifejezni magát. Ha igazán olyan sok mondanivalót fojt vissza belétek a papírhiány, mi ért pocsékoltok abból a kevés helyből is, ami marad, annak a kimutatására, hogy nincs hely? nem tudtok egyszerűek, rövidek, férfiasak, tömörek lenni? Muszáj nektek folyton panaszkodni, sápítozni, mint a vénaszszony? Ezt az eljárást egészen helytelennek és hibásnak tartom és kérlek, hogy véleményemnek a holnapi számban feltétlenül szoríts helyet, ha még marad valami a papírhiányról szóló cikkek után, mert azt akarom, hogy a közönség tudja meg, hogy elítélendő dolog, hogy a komoly és érdekes hírek helyett arról beszéltek, amit úgyis lát és amiről úgyis megvan a véleménye és hogy azzal töltsék tele a drága helyet, hogy nincs hely és folyton beszéltek és jár a szájatok és... szóval ezt feltétlenül írd meg holnapra, mi? hogy fontos tudósítások volnának? ugyan ne járjon a szájad, azok várhatnak — ez fontosabb!

Karinthy rajza Kosztolányiról
(Színházi Élet, 1918. 21. sz.)

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1917. október 24.

Nem tudom észrevettede a drágaságnak egyetlen előnyös oldalát: azt tudniillik, hogy az élelmiszereket meghamisítják. Várd, hadd fejezzem be, ne szólj közbe, én nagyon jól tudom, hogy ez nem az erkölcsök nemesedését jelenti — ez egyszerűen attól van, hogy az az anyag, amivel valami anyagot hamisítani szoktak, közben drágább lett, mint... ugyan, ne beszélj, hát persze hogy drágább, mert most egyik anyag drágább, mint a másik és ebből egyáltalán nem az következik, hogy viszont a másik olcsóbb, mint az egyik. Na hallod, hát persze, ha én két nőre azt mondom, hogy az egyik szebb, mint a másik, attól még lehet mindkettő elég randa, csak az egyik nem annyira. Ez éppen olyan... ez éppen olyan, mintha én például elmegyek a Műcsarnokba és mikor odaérek, kiderül, hogy az nem a Műcsarnok, hanem a keleti pályaudvar... Nem? Hogy ez nem éppen olyan? Hát nem éppen olyan. Mit csavarod el a dolgot, én arról beszéltem, hogy a kávét nem lehet többé firnisszel hamisítani, mert a firnisz drágább lett, mint a kávé és a firniszt nem lehet radírgumival és a radírgumit nem lehet tehénbőrrel hamisítani és a tehénbőrt nem lehet tehénborral és a tehénbort nem lehet suviksszal és a suvikszot nem lehet macskamézzel és a macskamézet nem lehet lőgyapottal és a lőgyapotot nem lehet kutyaharapással és a kutyaharapást nem lehet többé kutyaszőrrel gyógyítani, akarom mondani hamisítani, mert a kávé annál is drágább — úgy van, ez egy kör, de egy olyan kör, aminek minden pontja különböző távolságban van a tisztesség központjától, de egyik sincsen közelebb a másiknál. Ennek köszönhetjük, amit bizonyítani óhajtottam, hogy már semmit nem hamisítanak többé, kivéve persze a pénzt, amihez nem kell semmiféle anyag, csak az az állítás, hogy a húszkoronás húsz koronát ér, vagyis egy hazugság kell csak hozzá: — abból pedig van bőven és ingyen, amennyi kell.

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

Pusztay karikatúrája Karinthyról
(Gondolat, 1919. október 16.)

1917. november 21.

— Ugyan, hagyj békén, hogy én mit mondtam a bárónénak, hogy nekünk autónk van? én azt egy szóval sem mondtam neki, az hazugság és méghozzá nem is igaz és nem azt mondtam és nem úgy mondtam és nem neki mondtam, csak úgy általában — miket fognak az emberre! hiszen többen voltak ott, hallhatta mindenki és én nem is szóltam volna bele a dologba, de aztán mégis bosszantott már az új báróné a sopánkodásával, hogy milyen nehéz benzinhez jutni és mennyi benzinbe kerül mostan egy autó — na tudod kérlek, nem szeretem az ilyen Sárikat, mikor panaszkodnak és végre nekem is beszélni kellett valamit, hát igen, azt mondtam, hogy bizony. Miért nem mondhatnám én azt, hogy bizony? Jól van na, hát azt is mondtam, hogy bizony sokba kerül a benzin az autóhoz, meg hogy nekünk is mennyi bajunk van ezzel... hogy ebből ők mit gondolnak, mit ne... arról én nem tehetek, én ezzel nem azt akartam mondani, hogy nekünk autónk van —...na és ha azt mondtam? hát akkor se hazudtam, véletlenül, mert a Pistikének véletlenül van autója és a Pistike a mienk, hát az autó is a mienk, ha csak játékautó is — mit mondasz? hogy ahhoz nem kell benzin? nahát akkor nagyon tévedsz, mert igenis kell hozzá benzin, mert a Pistike abba beleül a fehér nadrágjába és összekeni magát, mivel veszed ki a foltokat, ha nem benzinnel? Teljes joggal mondhattam tehát, hogy van autónk és hogy milyen nehéz hozzá benzint szerezni.

1917. december 27.

— Na látod, ugye megmondtam neked, hogy a végén mi nők fogjuk megcsinálni a békét, hát kinek volt igaza? Mit meresztgeted a szemed, mintha nem olvastad volna a bresztlitovszki béketárgyalás első napját, amin a német kancellár — hogy hívják? Kühlmann? — azon kezdte, hogy „fenségek, nagyságos asszonyom, uraim!" ...hát kinek volt igaza? Mit dadogsz, hogy ebből mi következik, hogy ebből nem következik az, hogy egy nő csinálta meg a dolgot? hogy az egy szocialista agitátor, az a — hogy hívják? Bizenkó? — ugyan kérlek, ne nevettesd ki magad! nekem akarjátok beadni, jól ki volt az csinálva, mondhatom, értik a módját azok az oroszok! Nekem ne nagyképűsködj, csak nem akarod elhitetni velem, hogy ez a nő először látta ott azt a kancellárt? vagy hogy ez a kancellár belement volna a tárgyalásba, meg hogy ilyen hidegbe lemenjen BresztLitovszkba, ha nem beszélik meg előre, hogy hol fognak találkozni — ugyan menj! mi az, hogy ez egy komoly politikus, az a Kühlmann — ahogy az egy Külhmann, inkább warenmann, fenermann — van az olyan kancellár, amilyen nősténycellár a Bizenkó „nagyságos" asszony! Nekem ne vágj ártatlan arcot, te is nagyon jól tudod, hogy ez nem mehetett másképpen. Ejnye, de véded! nagyon belejöttél, hát csak erigy fiam, miattam akár pakolhatsz is, mehetsz BresztLitovszkba, akár összevissza csókolhatod, örömödben, hogy megcsinálta a békét az a perszóna, ha anynyira tetszik neked — de aztán ide be ne tedd a lábadat többé, értetted? alászolgája, nincs több szavam hozzád, szaladj a Bizenkóhoz, békülni — nekem az olyan béke nem kell, amibe asszonyok is részt vesznek, semmi bizenkóm nincs az efféléhez — megmondtam neked, hogyha nőktől függne, pláne ilyen nőktől, aki direkt az én férjemre pályázik, mint ahogy ebben a percben bevallottad, ezer évig tartana a háború és sohase lenne vége.

Karinthy Frigyes: A_.feleségein beszéli

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1918. január 18.

— Hát most mondd kérlek, mert kezdem nem érteni ezt a dolgot, a pacifistákról meg kikelltartanistákról, akiket ez a Tisza miniszterelnök — ja, már nem miniszterelnök? mindegy —, szóval akiket megkülönböztetett a beszédében, ahogy itt ezen a darab újságpapíron olvasom, amibe a hajsütővasam volt csavarva. Azt mondja a Tisza, hogy a békét csak a felmentett újságírók meg felmentett hadimunkások meg felmentett politikusok akarják olyan nagyon, meg még esetleg a katonák is, szóval általában az emberek, de ezenkívül aztán igazán senki, csak ezek a bujkálók, akik kivonják magukat a háború alól és nem akarnak harcolni...

Tisza ezt nagyon gúnyosan és lelkesen mondta és azt olvasom, hogy a munkapárt erre hevesen éljenzett és gúnyos derültség is volt, hogy aszongya, úgyvan, úgyvan — hát most magyarázd meg nekem, hogy mi ebben a vicc? mert én nem értem, mi van azon különös, hogy aki békepárti, az nem akar harcolni? hát hiszen éppen azért békepárti — vagy csak annak van joga azt állítani, hogy a béke jobb a háborúnál, aki szeret verekedni? ellenben, aki itthon ül és szerkeszt vagy ír, szóval a felmentett lógós, az legalább legyen háborúpárti az istenit neki és dicsőítse a hősi halált, ha már őneki nem lehet része benne? Érdekes, ezekre a szegény felmentettekre ugyan rájár a rúd, mindenki ezekre mászik, ezek legjobb, ha ki se nyitják a szájukat — mert ha a háborút dicsérik, rögtön jönnek a pacifisták, hogy persze, a disznó, neki könnyű itthon ülni, lenne csak kint a lövészárokban, majd nem kellene neki háború: — ha meg a békét sóvárogják, akkor jön a Tisza és megállapítja róluk — na, mit is? mégse értem a dolgot, mivel gyanúsítja Tisza a felmentett pacifistákat — talán azzal, hogy irigylik tőle a hősi halált? vagy mivel? mert más okuk igazán nem lehet arra, hogy a háború végét kívánják.

1918. február 2.

— Mégis! hogy van ez a dolog a vízzel? Ugyan hadd el, nem viccelek, azzal, ami a vízvezetékben benne van. Jó, azt már megmagyarázták nekem, hogy spórolni kellett, azért zárják el egész nap, úgy hogy este nyílik csak meg, másfél órára. Csak azt szeretném tudni, mi ebben a spórolás és általában, hogy gondolják azt, hogy spórolni a vízzel? Hogy kevesebbet igyam, mint amilyen szomjas vagyok, vagy kevesebb vízbe fürödjek, vagy hogy? Vagy azt hiszik, hogy addig amíg nem figyelmeztettek rá, direkt fényűzésből több vizet ittam, mint amennyi jól esett? Vagy szökőkutat csináltam otthon vagy vízipuskával lődöztem, csakhogy pocsékoljam a vizet? Fenét. Ittam, ha szomjas voltam és kész. Most azonban az a helyzet, hogy este, amikor másfél órára megindul a víz, ijedtében mindenki teletölti valamennyi edényét, meg a kádat, meg a kredencet, a vázákat, régi kalapokat, cipőket, esernyőtartót, kiöntik a tintát a tintatartóból és abba is vizet öntenek. Ennyi vízre persze nincsen szükség egy nap alatt, másnapra hát, amikor megindult megint a víz, az emberek kiöntik az állott maradékot, kezdik elölről. Határozottan állítom, hogy négyszer annyi vizet fogyasztanak ma, mint azelőtt. Vedd ehhez, hogy a fürdőszoba kályhája üres lévén, meleg vízben nem lehet fürdeni, csak hidegben — pedig a meleg vízből kevesebb kellene. De hát beszélj nekik! Ők spórolnak, ők nem hajlandók használni azt az izét, azt az anyagot — ugyan ne viccelj, nem a vízvezetékről beszélek, hanem a fejükről...

— Mondd, fiacskám, de egészen őszintén — rólam beszélt Vázsonyi a demokratapártban? Én vagyok az a hölgy, akinek a magyar bolsevikiek be akarnak mutatni egy kis forradalmat, mivel olyant még nem láttam és mivel petyhüdt és perverz idegeimnek már csak egy kis forradalom volna izgató? Én vagyok az, akinek a teájához egy kis vért akarnak szervírozni ezek a vérengző békeuszítók? Mert ha én vagyok, akkor nagyon kérnélek, mondd meg annak a Vázsonyinak, hogy ami engem illet, én inkább egy kis teát szeretnék már kapni a vérhez, mivel vért azt éppen eleget kaptam már, annyit, hogy Marquis de Sade, akit szintén felemlít Vázsonyi, is megsokallná — ellenben teát, azt nem lehet kapni a sok piszok uzsora és árdrágítás és lánckereskedelem és egyéb dolgai miatt a nagy időknek, amikről Vázsonyi azt mondta, hogy nemcsak nagyok, hanem veszedelmesek is — apropó, ezt nem Vázsonyi találta ám ki, hiába dicsekszik, hogy ezek az idők nemcsak nagyok, hanem veszedelmesek is, a Jóska ugyanezt mondta a múltkor, mikor a Csernovitznál kapott sebe megint gennyedni kezdett nekije, szegénynek. Azért mondom: engem ne féltsen Vázsonyi, nekem ugyan nem kell se vér, se forradalom, ellenben tea, az komolyan kell, el is várom tőle, hogy küldjön, legalább ígérje meg, hogy küld, hiszen neki biztosan van — mármint ígérete, hiszen — saját bevallása szerint — a magyar nemzet még soha olyan nagy ígéretet nem kapott, mint most, amekkorát ez a kormány hozott. Te, mondd csak, hol lehet ezt az ígéretet megnézni? Tényleg olyan nagy, mint ahogy beszélik? Kinél van jelenleg? Vázsonyi tartja a lakásán? Azt mondják, szép?

Te, a végén nem is lesz olyan vicc, amit még a békében hallottam a cigányról, aki ütközet előtt megkéri a kapitányát, mutassa meg neki az ő ellenségét, mert ő ki szeretne békülni vele. Ahogy ezek az újfajta diplomáciai aktusok alakulnak, nemsokára számolni kell majd vele, hogy erre kerül a sor: amiről nem is álmodtunk tizennégyben, a különbékék mindenféle komplikált lehetőségei merülnek fel és a békék egyre különösebbek lesznek, hogy így fejezzem ki magam. Először milyen nagy dolog volt, hogy Oroszországgal esetleg külön is békét lehetne kötni — erre kiderült, hogy békéhez nem kell egész Oroszország, lehet Ukrániával külön különbékét kötni és ma már arról beszélnek, hogy ha nem is egész Ukrániával, de a radával külön fogunk egy külön különbékét kötni. A fronton, hallom, külön kötik a békét az ezredek egymással — és nincs messze az idő (mondd, hogy én mondtam), mikor majd ilyen apróhirdetések jelennek meg a lapokban, persze magasabb engedéllyel: „Tartalékos főhadnagy tisztességes különbékét kötne megfelelő állású orosz tiszttel, jutányos feltételek mellett. Annexió és kárpótlás kizárva, határigazítás megegyezés szerint. Szíves megkeresések »Ügyvéd« jeligére 228. tábori posta." — Azonkívül egy új rovat jelenik majd meg a lapokban, a „házasságot kötöttek" — mintájára, „békét kötöttek" címmel, ilyenféleképp: „X. Y. tart. szakaszvezető és N. N. orosz szanitéc tegnap Kovnó mellett békét kötöttek. (Minden külön értesítés helyett)" Azért mondom, jó lesz gondolni a jövőre — a kisfiunk idővel felnö, legyen hová beházasodni, valami jó orosz családba — esetleges békekötés nincs kizárva, kölcsönös szimpátia esetén.

1918. március 1.

— Hogy min nevetek itt magamban, mint egy bolond? kezemben az újsággal? nyugodt lehetsz, nem a te humoreszkedet olvastam. Ezt a táviratot olvasom itt, hogy gróf Czernin külügyminiszter találkozott a román királlyal, összejöttek a román front mögött. Ha te azt mondod, hogy ezen nincs semmi röhögnivaló, akkor neked nincs fantáziád, akkor te elfelejtetted, hogy hogyan vált el egymástól ez a két ember két évvel ezelőtt, miután Czernin a legutolsó percig kézzellábbal magyarázta neki, milyen őrültség volna összeveszni a monarchiával, milyen baj lenne belőle. Én igenis röhögök, mert látom magam előtt, képben látom, mintha le volna rajzolva, vagy le volna festve, ezt a jelenetet, ezt a találkozást, ezt a diplomáciai aktust, ahogy ti nevezitek: látom, ahogy a román király feláll az asztal mellől, mikor Czernin belép, a kezét a szája elé kapja, torkát köszörüli, mintha köhögnie kellene, pedig nem is kell és hirtelen mandzsettagombjával vagy a kardbojtjával kezd el buzgón babrálni, mintha kijött volna a gomb, pedig nem is jött ki — Czernin pedig megáll az ajtóban, nem szól egy szót se, csak a fejét egy kicsit balra dönti, a balszemét lehunyja, a két tenyerét egy kicsit kifordítja és így áll percekig és közben lassan ringatja a fejét — röviden és egyszóval, annak az embernek a pózában, aki némán, de mindennél kifejezőbben ezeket a szavakat játssza meg: „hát kellett ez magának?" Azt hiszem, ez a hű riportja a nagyjelentőségű találkozás első pillanatának és nem az, amit holnap olvasunk majd a lapokban.

1918. március 9.

— Kérlek szépen, ha véletlenül összejössz annak az úrnak az eszetokjával, aki kitalálta, hogy a cselédeket ezentúl „háztartási alkalmazottak"nak kell nevezni, mondd meg az illető eszetoknak, hogy tiszteltetem szívesen. Mi a célja ennek és mi az oka és mi az okának a célja és a céljának az oka? Hogy a „cseléd" elnevezés, aszongya, megalázó, vagy mi? nagyon jó, hát ha csakugyan megalázó, miért az? mert olyan foglalkozást jelent, amit az illető tanácsos úr, aki ilyen udvarias az én cselédemmel szemben, nem szívesen gyakorolna? hiszen ha ez így van, akkor az, hogy valakit cselédnek neveztek eddig, nem azért nem volt hízelgő, mert a „cseléd" szó valami gyalázó kifejezést foglal magába, hanem azért, mert azt jelentette, hogy az illető cseléd. Ezen keveset változtat, hogy most másképpen nevezik — mert ha a szamarat például történetesen tanácsosnak hívnák és a tanácsost szamárnak, az igazán nem sokat segítene a szamáron, azontúl legföljebb azt mondaná, ha valaki szamárságot csinál, hogy „te tanácsos!" és az éppen olyan becsületsértés volna, mint eddig. Aminthogy ha ez a szép új meghatározás érvényben marad, éppúgy meg lehet sérteni bárkit, ha azt mondom, úgy öltözködik, mint egy háztartási alkalmazott, mind eddig. Különben pedig miért megalázó az, hogy cseléd? A magyar ember a gyerekeit nevezi cselédnek — ezentúl háztartási alkalmazottnak nevezze őket? Vagy a „fehércseléd" szót kell ezentúl így mondani „fehér háztartási alkalmazott?" Hát ahhoz mit szól az illető úr, hogy az én cselédem engem nagyságának nevez? Nevezzen talán „háztartási alkalmazó"nak? No már, kérlek alássan, ehhez a rendelethez nem kellett volna egy magas állású városi cseléd — ezt egy... egy izé... egy háztartási alkalmazott is meg tudta volna csinálni.

Olvasom itt ezen a darab újságpapíron, amibe a fél méter cérna volt csomagolva, amit múlt héten vettem, hogy a német képviselőházban felállt az Erzberger, hogy mi az, aszongya a császár eltiltotta a tiszteknek, hogy párbajozzanak és mégis párbajoznak. Mire felállt a kancellár és kifejtette, hogy igaz, hogy párbajoznak még, de mégis csak kevesebbet, mint azelőtt. Ezt nagyon büszkén mondta, mint igen szép eredményt, ahhoz a természeti törvényhez képest, hogy végtére is lehetetlent nem lehet kívánni, ugye — le lehet mondani a habról, ami a kávé fölött van és a kávéról, ami a hab alatt van — le lehet mondani italról és ételről és le lehet mondani az életről is — ki lehet húzni az utolsó párnát az ember szájából, amit kínjában rág és az utolsó falat kenyeret a feje alól, amit azért tett oda, hogy megpuhuljon: — de azt a kis vítőrt és lovassági kardot igazán nem lehet kihúzni — akarom mondani visszalökni a hüvelyébe, már csak kozmetikai szempontból is — ki rakja fel a porosz pofikákra a szép smisszeket? Mindez persze igaz — de azért mégis meg lehetne magyarázni a derék poroszoknak, hogyha lehet, próbáljanak meg egy kicsit kevesebbet párbajozni —, hiszen nem tart már sokáig a dolog, a nagy Hindenburg megmondta, hogy durchallen és vége lesz — feszítsük meg utolsó erőinket a nagy cél előtt, áldozzunk fel mindent abban a hitben és meggyőződésben és reményben, hogy az emberiség, melynek békéjéért harcolunk és küzdünk utolsó csepp vérünkig, mégis kivívja magának ennek a rettentő háborúnak végét, a béke hajnalát, mely busásan kárpótol majd bennünket minden önmegtagadásunkért és nélkülözésünkért... a béke gyönyörű hajnalát, amikor vége lesz a vérontásnak, öldöklésnek, gyűlöletnek és lehet megint élni, szeretni, párbajozni!

— Nem tudom, hogy van vele, nekem nagy megnyugvásomra szolgált, amit ezzel a Duna-katasztrófával kapcsolatban olvastam, hogy az Osijek, az újonnan elkeresztelt hírhedt Zrínyi (jól megmagyarosították a nevét, ami azt illeti) milyen egy modern hajó lett azóta: tizenkét vészkijárat van rajta, alul, felül, oldalt — az egész hajó egy vészkijárat, ha isten ments, egyszer történik valami, az emberek órákig számolgatják majd az ujjaikon, hogy melyiken járjanak ki a vész elől. Hiába, ez mégiscsak szép dolog a Társaságtól, tanultak a káron, az OsijekZrínyin többé nem pusztulnak el az utasok és egészen a Drina esetéig mindenki nyugodtan aludt ott a Társaságnál. Persze ki gondolt arra, hogy a katasztrófa nincs szerződve a Zrínyivel és hogy a Zrínyi vészkijáratain keresztül a Drina utasai bajosan menekülhetnek el, ha véletlenül egyszer kivételesen a Drinával történik baleset. Tudod milyen ez? Olyan ez, mintha valaki, akinek egyszer párbajban átlőtték a bal tenyerét, legközelebbi párbaján úgy jelenne meg, hogy a bal tenyerét acélkesztyűbe bújtatná, abban a biztos tudatban, hogy most aztán nem történhetik semmi baj. Vagy talán még egyszerűbben úgy lehetett volna elintézni a dolgot, hogy azon a helyen, ahol a Zrínyi elsüllyedt, hálót feszítettek volna ki a víz alatt, hogy ha azon a helyen még egyszer elsüllyed a Zrínyi, ne fulladjanak bele az emberek. Ezek után csak azt szeretném tisztelettel megkérdezni, vane vészkijárat a méltóságos Igazgatóságnak az eszetokján, hogy az összezsúfolt bölcsesség elmenekülhessen, ha egyszer léket kap és betódul — akarom mondani kitódul a víz.

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1918. április 28.

— Hagyjon békén, nincs kedvem tréfálni, borzasztó, nem tudok magamhoz jutni — láttam egy elgázolást az utcán, keresztülmentek a kerekek a szerencsétlenen — és most végre, végre megfigyeltem amit régen sejtek, csak nem mertem elhinni, mert ez már nem vicc, akkora gonosz oktalanságot már mégse mertem volna róluk feltenni: — de most végre láttam, megfigyeltem: tudod, mi ölte meg a szerencsétlent? hát az életmentő deszka, az a kis ferde léc, ami a villamosok kereke alá van alkalmazva, állítólag abból a célból, hogy a kerekek elé érőt félrelökje és megvédje attól, hogy keresztülmenjen rajtuk a kerék. Hát kérlek, hallgass rám, esküszöm neked, akármilyen hihetetlen őrület, ez a szerkezet egyszerűen rossz — de várj csak, ne beszélj, nem elvi értelemben rossz, mint találmány vagy szabadalom, amit meg lehetne bocsátani, azt lehetne mondani, nem lehetett megoldani a problémát — nem, ennek a szerkezetnek a kivitele rossz, ez a deszka rövid, a föld és a deszka széle közt tizenöthúsz centiméter hely van, úgyhogy a deszka egyszerűen begyűri az embert a kerekek alá, megfogja az embert, aki az utolsó pillanatban egy ösztönszerű mozdulattal még félrehúzódhatna, megfogja és benyomja, ez az életmentő deszka egy gillotin, mintha csak arra volna ott, hogy a katasztrófa csak halálos kimenetelű lehessen. Hát most kihez menjek, mit mondjak, hová ordítsak? Nyolc centimétert spóroltak a deszkából és számtalan eset után, amik mind bizonyítják, amit mondok — nem cserélik ki, nem csinálnak helyette jobbat. A szabadalmi irodák mandzsettagomboló gépek felfedezésére százezer koronás pályázatokat hirdetnek — a város éjjel is világító műköpőláda szabadalmakat vásárol —, de a deszkát, amitől az életem fiigg, még nem tudták feltalálni. Talán szólni kellene annak az úrnak, aki a német ágyúk hordképességét harminc kilométerről százhúszra emelte, hogy a franciák meghaljanak — nem tudnáe feltalálni a nyolc centiméterrel szélesebb deszkát, hogy mi életben maradjunk?

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1918. május 11.

Kérlek alázatosan, most aztán minden össze van írva, összeírták a rezeket és összeírták a jelmezeket, összeírták a fémeket és a kémet és a pépet, az üstöt és a füstöt, a mákot és a rákot, a lakkot és a makkot — és most végre összeírják a cipőket. Ezek után nyilván a cipók fognak következni, ha van egy kis érzékük a költészet iránt — engem az egészből annyi érdekel, nem tudnále Gézának állást szerezni abban az összeíró hivatalban: végre is képtelenség, az a szegény ember hogy tudjon megélni havi négyezer koronából? Ellenben kitűnő fejszámoló és azt a munkát, ami ott van, biztosan el tudja végezni. Gondolom, rengeteg hivatalnokra lesz ott szükség — képzeld el, az összeírt cipők számát most le kell vonni az összeírt kredenctakarók összegéből, hozzáadni az összeírt órakulcsokat, megszorozni az összeírt szivarcsíptetők hányadosával, a maradékhoz hozzáosztani az összeírt faltörmelék és az összeírt pecséttisztító mennyiségének a szorzatát. Hogy én ezt honnan szedem? Na hallod, hát annyi fantáziám csak van, hogy el tudom gondolni, mire való ez a sok öszszeírás, előttem ugyan ne titkolóddzál, nagyon jól tudom, miről van szó — arról van szó, ha tudni akarod, hogy a Tudományos Akadémia ki akarja számítani, hogy abban az esetben, ha a Föld tízmillió évvel előbb hűlt volna ki és a távolsága a Naptól még egyszer akkora volna, mint most, akkor mennyi fizetése lenne ma egy bőrközponti vezérigazgatónak? Ugyan, ne álmodozzál — ha arról volna szó és az volna a feladat, hogy segítsenek rajtunk, akkor nem azt írnák össze, ami van, hanem azt, ami nincs.

1918. május 15.

Ez a félméteres vörös selyem? ez nem nekem kell, ezt Szép Ernőnek vettem, azt hiszem, nagyon jól fog állni neki, egy kicsit húzva, diszkrét világoskék béléssel. Ebből a sárga moaréből Molnár Ferencnek vágok le egy darabot, ezt a rózsaszín kreppet Schnitzlernek szántam. Ugyan hadd el, dehogy háborodtam meg. Hát nem tudod, hogy most divatba jött megint a könyvkötészet? Magunknak már nem lehet ruhát csinálni ebből a maradékból, amit még félméterenként össze lehet panamázni — követjük hát Hady Miliék példáját, akiknek viszont annyi nyersanyaguk van, hogy még a könyveket is divat szerint öltöztetik. Télen szőrmével szegélyezett bőrkötés dukál a szép könyvnek, hogy meg ne fázzon — nyáron könnyű batiszt, vagy selyem, ősszel mintázott velür. A színt persze az illető író egyénisége határozza meg — az árnyalatok szépen differenciálódnak, van már szomoryvörös és adibarna és van móriczzöld és kosztolányisárga. Van szép kék és szépkék. Van haragos méterlinklila és enyhe, világos gáborpepita. A francia forradalomban, ha emlékszel rá, emberbőrbe is kötöttek — sajnos, ezt a kitűnő anyagot rekvirálták hadimilliomosok elől — egyébként azonban dúl a könyvkötészet. Csak a szabással van egy kis baj — múltkor láttam egy igen szép Molièrekötést keskeny, ízléses bársonybordürrel, fölül dekoltázzsal, alul csipkével. Csak az volt a baj benne, hogy oldalt is be volt kötve, ott, ahol ki kell nyitni — afféle bukjel kötés volt, mint a nők szoknyája, néhány év előtt. A milliomosné, mikor figyelmeztettem erre a kis toaletthibára, nagyon csodálkozott és mentegetőzött, ígérte, hogy máskor jobban fog vigyázni, de nem tudta, hogy ki lehet nyitni.

— Borzasztó, milyen kémia van most itt Pesten... mi az, hogy mi az, hogy kémia? hát nem így nevezik azt a tudományt, ami a kémekkel foglalkozik? mindegy, kérlek, nem kell olyan szőrszálhasogatónak lenni... azt mondom, hogy kellene valamit csinálni, hogy az embert ne kompromittálják ezek a kérnek. Ugye, az ember sohase tudhatja, beszél valakivel, látják valakivel az utcán — hát másnap azt olvassa róla az ember, hogy egy közönséges kém és erre még engem is gyanúba hoznak vele — ugyan hadd el, éppen te vagy az, aki nem ad az ilyesmire! Te gyanakszol legjobban, mihelyt én... na de nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy kellene csinálni valamit ezekkel a kémekkel, hogy az embereknek ne legyen velük kellemetlensége — igazán, annyit legalább megtehetnének, hogy ártatlan embereket ne rántsanak magukkal! Hogy hogy gondolom? nagyon egyszerűen, úgy, hogy jelezzék valahogy, hogy ők kémek, hogy aki nem akar velük érintkezni, mindjárt észrevehesse — mire való az egyenruha? Találjanak ki valami egyenruhát, sapkát, vagy gallérjelzést, mint a diákok, meg a katonák — ezzel azt is elérnék, hogy nagyobb respektusuk volna az emberek előtt, mindenki látná, hogy ezekkel jó lesz ki nem kezdeni, ezeknek szervezetük van, szövetkezetük van, ahol mindent olcsóbban lehet kapni — apropó, mondd kérlek, nem lehetne ebből a szövetkezetből egy kis zsírhoz jutni? teneked biztosan vannak összeköttetéseid, igazán gondolhatnál egy kicsit a háztartásra is! Ugyan ne nézz olyan savanyúan, mint egy halottkém!

Hadd el, rossz napom van... megint egyszer rájöttem, hogy az emberekben nem lehet megbízni... a legjobbakban is csalódunk, akikről semmi okunk nem volt hinni, hogy keserűséget, bánatot, csalódást okoznak nekünk... talán jóhiszeműen, vagy tudtukon kívül? Meglehet, de ez nem változtat semmit azon a kínos megdöbbenésen, amit ez a Tompa Mihály keltett bennem, akiről pedig a legjobb véleményen voltam, akit becsültem és szerettem, mint költőt, mint a „Madár fiaihoz" szerzőjét, mint harcost és látnokot... azaz, hogy várjunk csak, éppen ez az. Jó egy éve már, hogy ezt a Tompaféle hagyatékot emlegetik, amit a jászói papoknál azzal a szigorú utasítással helyezett el, hogy ötven év múlva, azaz 1918ban szabad csak felbontani a hétpecsétes csomagot. Nem volte jogos az a feltevésem, hogy egy látnoki költő, aki az ihlet extázisában, a messze jövőbe dermedt tekintetével jól tudta, miért éppen ötven évre, miért éppen a mai háború negyedik évére tartogatta ezt a meglepetést? Feszült kíváncsisággal vártam május huszadikát — képzelheted rettenetes csalódásomat. A csomagban közönséges kézirat volt, holmi feljegyzéssel, kortörténeti adalékok!... Hát nem megalázó? Na hallod! Hogy én mit vártam? Ezt magyarázni kell? Nagyon természetes, azt vártam, mondjuk kockacukor vagy a legrosszabb esetben egy kiló rizs — egy látnoktól elvárhatja az ember, hogy tudni fogja, mire lesz szüksége a magyarnak 1918ban. De kézirat! Szegény Akadémia!

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1918. május 31.

Mondd kérlek, nincs nálunk törvény a szeméremsértő ábrázolatok ellen vagy pedig nem akarják ezeket a törvényeket végrehajtani? Hogy miről beszélek? Menj ki az utcára és sétálj el a kirakatok előtt — ej, dehogy, nem a képkereskedéseket és nem a papírkereskedéseket gondolom, nagyon jól tudod, hogy ilyesmin nem akadok fel — a csemegekereskedésről és a fűszerboltokról van szó és azokról a festett táblákról, amik az ajtó előtt és fölött és mellett terjeszkednek. Ezeken a képeken cukorsüvegek domborodnak, méteres sajtkorongok hevernek henyén és fesztelenül, karcsú üvegekben piroslik a bor, gúlákba rakva sárgul a szappan, a makaróni kék tekercsek s a kávé, ah, a pörkölt szemes kávé omolva pereg ki a felfordított és felszakított zacskókból ki az asztalra könnyelműen és léhán, szertegurulva — érted? jelezve, hogy ki is fordulhat belőle egy csomó, az már nem számít, van belőle elég. Hogy nem erről kezdtem beszélni — dehogynem: hát mit ért a törvény szeméremsértő alatt? Olyan ábrázolásokat, ha nem csalódom, melyek káros és egészségtelen érzéki gerjedelmet keltenek. No már bocsáss meg, kell neked károsabb és egészségtelenebb érzéki gerjedelem, mint egy ilyen jó vastagon megfestett, felhasított, meztelen ementáli sajt képmásának a látása, neked, aki négy éve nem ettél ementálit? A békekoszt utáni vágy van olyan szennérmetlen és bűnös szenvedély, mint amit gonosz nők keltenek — és ha ma egy férj este hűvösebben csókolja meg a feleségét, az asszony igazán nem tudhatja, annak tulajdonítsae ezt, hogy valami ördögi, szép démonnal beszélt délután — vagy annak, hagy hazajövet rózsásra sült pasztránát látott egy fűszerkereskedés cégtábláján.

1918. június 8.

Nagy az influenzám, meg vagyok nyugtatva, igazán afelől... hiába, az embernek csak orvossal kell beszélnie, mindjárt másképpen látja a dolgokat... A doktor úr megnyugtatott, hogy ez egy nagyon gyakori betegség, járványszerűen szokott fellépni és hogy a kórjóslata, aszongya, nagyon jó, kéthárom hónap alatt feltétlenül felgyógyul a beteg, persze, közben eléggé kellemetlen, sokat szenved tőle szegényke, de hát nők aránylag könnyen viselik az ilyesmit: majdnem mindegyik keresztülesik rajta, oda se neki! Nagyon megörültem ennek, de mivelhogy ezt magam is tudtam, meg aztán te hozzászoktattál, hogy tudományosan kell gondolkodni, hát megkérdeztem a doktor bácsit, tulajdonképpen mi is az oka ennek a betegségnek? Ő nagyon kedvesen és hosszan elmagyarázta aztán nekem, — de tudod, egész tudományos precizitással, nemcsak úgy odavetve — hogy aszongya, az okát ma még, sajnos nem ismeri a tudomány ennek a betegségnek, de nagyon valószínű, hogy valami kóros elváltozásról van szó. Aztán még azt is elmagyarázta, kérdésemre, hogy gyógyítani nemigen szokták ezt a betegséget, először, mert egyelőre még nem találták meg a kórokozó anyagot s így a gyógyanyag sem áll rendelkezésre — de másodszor, nincs is rá szükség, mert a betegségnek úgyis megvan a maga szabályos lefolyása, amit nem lehet megbolygatni és utána aztán úgyis szépen felszívódik a kóranyag és a beteg meggyógyul. Na jó, jó — persze, hogy ezt én is tudtam — illetve én se tudtam azt, hogy hogy lehetne meggyógyítani, de én csak magyarul és műveletlenül nem tudtam — ő azonban egészen precízen és tudományosan és latinul nem tudja.

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1918. június 14.

— Mondd meg nekem te, aki mindent jobban akarsz tudni nálam, hogy hová lett a cseresznye — és mi van a meggyel? Szerény érdeklődésem talán nem sérti a hadiérdeket, hiszen a fák tele voltak virággal, tavaszszal, mikor vidéken jártam — de lesze gyümölcs a fán, melynek árdrágító a gazdája? Rendben van, én tudok már annyit latinul, hogy „maximálni" az magyarul annyit jelent: „kivonni a forgalomból". Engem egészen önkéntelenül és naivul és merő tudományos kíváncsiságból csak az érdekel, hogy hová teszik olyankor, amikor úgy maximálják — teszem az a rengeteg cseresznye, ami az idén termett, amit befőzni se lehet, meg konzerválni se lehet, mert hiszen a cukrot is maximálták, borzasztó nagy helyet foglal el ma, amikor olyan szűkiben vagyunk teleknek, lakásnak, raktárhelyiségnek. Nagy gondja lehet szegény kormánynak ezzel a sok cseresznyével, marha nem eszi meg, enyvet nem lehet csinálni belőle — hogy pedig suvikszot, vagy műtrágyát, vagy műzsírt, vagy lőport, vagy meszet nem csinálnak belőle, azt onnan gondolom, hogy ebben az esetben mindeme luxuscikkeknek valamicskével lement volna az ára, ami, ugye kérlek, nem történt meg. Szóval, csak a drága helyet foglalja el a cseresznye. Nagyon sajnálom szegény kormányunkat, hogy még ezzel is annyi baja van és tisztelettel azt javasolom, adjon ki jövőre rendeletet, mely a cseresznye fenyegető elszaporodására való tekintettel minden gazdának kötelességévé teszi, hogy irtsa ki gyökerében ezt a veszedelmes élősdit, mely csak fölösleges maximálásnak teszi ki amúgy is szomorú közgazdaságunkat. Ugyanez áll a meggyre is, melynek különben belügyminiszteri engedéllyel meg kellene változtatni a nevét — nem megy ez többé, kérlek alássan, hanem marad ott, ahol van, a saját zsírjában fuldokló tennelőnél, aki inkább ott hagyja rohadni a fán, semhogy maximális áron forgalomba hozza.

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli

1918. július 5.

Ami pedig a háborút illeti, kedves barátom, hogy most már végleg és visszavonhatatlanul elintézzem ezt az ügyet, mert a „meddig tart még?" kérdést sem feltenni többé nem óhajtom, sem pedig válaszolni rá nem óhajtok — ami tehát a háborút illeti, drága barátom és pedig nemcsak ezt a háborút itten, hanem az ezután következőket is, mind együttvéve, szóval a háborúról általában a következőt állapítom meg, örökérvényű axióma gyanánt: a háború annál tovább tart, minél tovább tart. Erre persze te azt mondod, hogy ez nem egy akszióma, ez egy butaság, egy nesze semmi, egy — hogy mondod? idem per idem, de ezt csak azért mondod, mert én csináltam ezt az aksziómát. Ha te csináltad volna, akkor ez egy elmés paradoxon lenne és nem egy butaság. Már pedig ennél pontosabban nem lehet meghatározni az időtartamot. Mert ugye, ha te reggel lázasan kelsz fel és még este is lázad van, akkor azt mondod, fene egye meg, elrontottam a gyomrom, pár napig pihenni kell — de ha még másnap is beteg vagy, akkor azt mondod, úgy látszik, baj van, eltarthat a dolog egykét hétig. És ha még egykét hét múlva is beteg volnál, akkor az orvos már komoly szervi betegségre gyanakodik, amiből öthat hónap alatt lehet csak kigyógyulni. Aki pedig már öthat hónapja beteg, arról inkább teszed fel, hogy még egypár évig beteg lesz, mint azt, hogy holnap már meggyógyul — és így tovább, egészen addig az emberig, aki már évek óta betegeskedik és akiről azt szokták mondani, szegény, ebből ugyan nem lesz többé egészséges ember. Igy volt kérlek a háborúval is. Amikor háromhetes volt, lehetett rá remény, hogy pár hónap alatt vége lesz. Egyéves korában mindenki sejtette már, hogy legalább még egy évig eltart. Most két éve kezdtek elő ször beszélni a további háromnégy év lehetőségeiről — és ma? ma, amikor a negyedik év végét tapossuk, senki nem mer már terminusokat szabni. De az emberek, akik az ostoba számtani hagyományok alapján állanak, még mindig azt hiszik, naivan és csökönyösen, hogy miután egyszer mégis csak béke lesz, hát ehhez a békéhez egyre jobban közeledünk — holott, matematika ide és oda, a dolog egyszerűen úgy áll, hogy az elkövetkező békét minden háborús nap egy hónappal messzebb viszi — és hogy minél tovább tart, igenis, annál tovább fog tartani — mint ahogy a fertőző ragály annál tovább tart, minél hosszabb ideig volt alkalma fertőzni — és mint ahogy a kártyás vesztesége növekszik egyre, aki vissza akarja nyerni erővel és kétségbeesetten szalad a pénze után.

1918. július 18.

— Mit beszéled nekem tele a fejem este mindenféle fizikai törvénnyel, hogy a vízbe mártott test annyit veszít súlyából, mint amennyi vizet kiszorít — az ember aztán spekulál rajta magában, hogy milyen egyszerű módja volna ez a fogyókúrának, ha az a bolond görög tudós, aki ezt a módszert kitalálta ránk, asszonyokra is gondol egy kicsit és arról is gondoskodott volna, hogy az ember ne kapja vissza megint az egészet, mikor kijön a vízből — mondom, ilyeneken morfondírozik az ember és aztán persze olyanokat álmodik utána, mint én ma éjszaka, hogy ötször egymás után bementem a Balatonba és ezzel a módszerrel fokozatosan elvesztettem az egész súlyomat, mire olyan könnyű lettem, mint egy léghajó és az egész strandfürdő nagy álmélkodására szépen felrepültem az égre, aztán egy kicsit a felhők között kóvályogtam, aztán még magasabbra szálltam, míg végre megérkeztem a nagy pékműhely elé, amire fel volt írva „Szabadalmazott Nap Sütöde alapíttatott Kr. e. 8647222ben", ahol az öreg házi néni, a Nap süti egész nap a maga sütnivalóját. Beszéltem hozzá, nem vállalnae két kenyeret, amit az este dagasztottam a Zsófival, mert ezek a disznó fürdőpékek forintot kérnek a sütésért — de ő nagyon savanyú kedvében volt, azt mondta, nem vállal már több munkát, gyümölcsöt se érlel az idén többet, mert ezek a hadimilik annyira igénybe veszik őt, hogy az már sok, egész nap ott hevernek a homokban és a hátukat, meg a hasukat süttetik vele, mintha neki egyéb dolga nem volna és még követelőznek, hogy sötétbarnára süsse őket. A végén megkérdezte, nem tudoke neki egy kis petróleumot szerezni, semmi pénzért nem tud kapni, pedig este, ha lefekszik, neki is szüksége van egy kis világításra — elromlottak a szemei, mióta behozták azt a bolond nyári meg téli időszámítást és neki egy órával tovább kell szolgálatban maradni nyáron, mikor úgyis annyi dolga van. Ami a fogyókúrát illeti, azt ajánlja, forduljak az urához, ahhoz a vén korhelyhez, a Holdhoz, az most éppen fogyóban, talán ideadja a receptet.

— Nem vetted észre, hogy minden harmadik hónap vége felé, valami ősi, atavisztikus nyugtalanság fogja el az embert, magad se tudod, mi az, aggódni kezdesz, töröd a fejedet, nem tudod min, szaladgálsz munka után, nem tudod miért. Elseje után aztán elmúlik ez az állapot. Hát én ma rájöttem, kianalizáltam, minek a csökevénye ez az érzés. Hát barátocskám, a házbérnegyed! emlékszel még a házbérnegyedgondra, ami valamikor az emberiség őskorában, amikor még hatvan krajcár volt egy kiló felsál és húsz korona volt egy pár cipő, egy komoly gond volt, amivel foglalkoztak az emberek, amiről cikkeket írtak, aminek a vicclapok különszámot szenteltek, egy téma volt, egy fejtörés, az ember hat héttel előbb már foglalkozott vele, spórolni kezdett, félretett mindennap huszonöt krajcárt, hogy negyedkor ne jöjjön zavarba, előleget kért, szidta a házurakat. Ma? Hála a házbérrendeletnek, az egyetlenegynek, amit valami különös tévedés folytán betartanak az emberek, a házbér, egyéb bérekhez és árakhoz képest annyit jelent, mintha az ember elhatározza, hogy ina jól megvacsorázom a családommal, vagy veszek két inget, vagy megcsináltatom a cipőm lyukas talpát. Ma egy mozgalmasabb napon több pénzt ad ki az ember, mint május vagy augusztus elsején, ha ezeken a napokon véletlenül otthon marad — a házbért pedig egyszerűen úgy spórolja meg, hogy házbérnegyedkor egy napig nem eszik húst. Hogy ez az aránytalanság egészséges állapote vagy sem, azt döntsék el a közgazdászok — én csak. azt mondom, hogyha más rendeleteket is így betartottak volna, akkor ma nem volna nagyobb gond egy hónapig jóllakni, mint egy esztendeig jól lakni.

— Hallode, azért ez nem tréfaság, amit ezek a bolsevikiek csinálnak — ezek komolyan veszik a dolgot azzal az izével, ezzel a világszabadsággal és hogy a vagyon az mindenkié és hogy nincsenek előjogok és hogy mindnyájan emberek vagyunk és nem járja, hogy egyik ember elnyomja és tönkretegye és megölje a másikat... Ezek nem viccelnek, fiacskám, most olvastam az „Esztendő"be a bolseviki törvényeket, amik már érvényben is vannak Oroszországban, hogy aszongya, minden gyárostól elvették a gyárat a bolseviki munkások és most ők vezetik tovább a gyárat és ők osztozkodnak a jövedelmen — továbbá a boltokat is elvették a kereskedőktől a bolseviki munkások és most ők adják el a holmit —, továbbá a bankokból is lefoglalták a pénzt és szétosztották, ezek a bolseviki munkások... Te, én most már őszintén bevallom, hogy én eddig nem nagyon tudtam, hogy mi a különbség az abszolutizmus és a szabadság között, csak nem mertem kérdezni... de most már világosan meg tudom határozni a két fogalmat. Az abszolutizmus drágám az az, hogy az egyik ember tönkreteszi és elnyomja és megöli a másikat — a szabadság pedig ezzel szemben az, hogy a másik ember teszi tönkre és nyomja el és öli meg az egyiket.

— Van itt egy új jelenség, amit ti még nem vettetek észre, hogy a ruha, amit felveszünk, műtárggyá és régiséggé válik és kezdik úgy tekinteni az emberek, mint az ékszert vagy a porcelánt, aminek az adja meg a hitelét, hogy nem a technika és ipar századában készítették, hanem száz évvel ezelőtt, tökéletlen szerszámokkal, naiv mesterséggel. „Új ruhát vettél?" — kérded a barátodat és ő gőgösen és főlénnyel mondja: „ Ez barátom nem új ruha, ez még békéből való", „fogd meg ezt a szövetet!" és te elismerően bólogatsz. A handlé, aki valamikor alázatosan kiabált fel hozzád a negyedik emeletre, hogy megvenné rongyaidat, most kövéren terpeszkedik palotájának raktáraiban, s árujának tartósságát azzal bizonyítja, hogy nem holmi rongy újat árul, hanem valódi hiteles, elsőrangú régi rongyot. A háborús handlé pedig legfeljebb azzal köszönt be hozzád „van valami új, még használatlan hadiruhája vagy hadicipője — megveszem, ha nagyon olcsón adja!". Jaj barátom, kezd nagy értéke lenni annak, ami régi, tehát valódi — szemben az újjal, ami csak pót! Meglátod, mire itt lesz a béke, az értékek átértékelésének folyamata végig befejeződik és végre majd eljön a mi időnk is — amikor a régi, az öreg ember többet ér majd még a szerelemben is, mint a fiatal. Ha majd Európát elönti a sárga veszedelem, az ifjú japán nőcske, mikor férjet választ magának közülünk, azt fogja mondani: nekem valódi antik, békebeli férfi kell, aki még békében készült, valódi csontfogai vannak és nem műszemei és műkeze és műlába — és eljön az idő, mikor ősz haj és ráncos bőr olyan érték lesz, mint a kaméák és antik kövek patinája, mint a zöld penész, amiről az óaranyat felismerik.

— Hát rend, az van. Van itten mostan egy új rendelet, amelynek értelmében cipőt csak az kaphat, akinek nincsen — illetve, akinek rongyos a cipője. És nehogy becsapják a hivatalt, a rendelet kimondja, hogy akinek rongyos a cipője, az ekkor és ekkor, itt és itt szolgáltassa be az elhasznált és rongyos cipőt, szakértők megvizsgálják, úgy képzelem, hogy csakugyan rongyose, mert vannak gaz" szimuláns cipők, amik ki akarnak bújni a szolgálat alól, sőt bizonyos, hogy elvetemedett, öncsonkító cipő is akad, amelyik keresztüllövi az orrát vagy a sarkát, hogy segédszolgálatra minősítsék. A rendelet nem mondja ki, hogy addig míg a beszolgáltatott rongyos cipőért megkapom az új cipőt, szabade mezítláb járni — de azért nagyon jó kis rendelet ez, hallom, már a ruhahivatal is foglalkozik a tervvel, hogy ruhautalványt csak az kapjon, aki elhasznált ruháját beszolgáltatta. Ugyanígy szabályoz majd a kalap és a kabátrendelet, a szén és vízrendelet is. Vagy van rend, vagy nincs, nekem ez a demokratikus és szigorú ellenőrzés nagyon tetszik, csak azt ajánlom az uraknak odabent a rendeletakadémián, most aztán ne álljanak meg félúton, terjesszék ki ezt a rendszert egyebekre is, minden szükségleti cikkre, igenis terjesszék ki az élelmiszerekre is — Budapest megrendszabályozott polgárságának bizonyára nem lesz kifogása az ellen, hogy az elhasznált élelmiszereket beszolgáltassa ezeknek a kedves, okos, tehetséges hivataloknak, amik elhasznált rendeleteikkel olyan lelkiismeretesen ellátnak bennünket.

Karinthy Frigyes:

1918. szeptember 21.

A feleségem beszéli

Most már minden annyira rendben van, hála a rendeleteknek: igazán büszke lehetek rá, hogy mindig tudok találni valamit, amire még nem gondoltak. Az órákról van szó, barátocskám a zsebórákról, amiket az ember bevisz javítani és nem tudom mi baja van ennek az órának, mondja az ember, soha semmi baja ennek nem volt, két hét előtt tisztíttattam és most egyszerre megáll. Mire az órás elövesz egy kis pincettát, kipattintja a hátsó fedelet, belenéz az órába, füléhez emeli, megszagolja, egy kis acéltárgyat nyom bele, amitől akkor is megállna, ha különben járt volna — éppen csak hogy a torkát nem nézi meg kanállal. Ezek után leteszi az órát, legyint a kezével, megkérdezi, hol vetted ezt az órát, gúnyosan bólogat — végre kijelenti, hogy az óra teljesen tönkre van téve, hiányzik belőle a dugattyú, ellenben a gázturbina el van törve, a propellercsavar is elgörbült és más efféle dolgokat, amikre te fölényesen azt mondod, gondoltam, mintha értenél hozzá. Az órás ezek után kijelenti, hogy bár ő nem sokat nyer vele, hatvan koronáért esetleg megcsinálja, de három hétbe beletart a dolog, mert most veszi észre, a tengelycsapágyból is hiányzik az emelődaru. Mit tehetsz? Uj órát nem vesz az ember, az egyszerre kerül hetven koronába, így meg csak havonkint fizetsz hatvanat a régiért. Hát kérlek szépen én a legnagyobb tisztelettel és nagyrabecsüléssel ismerem el a nemes óraipar jóhiszeműségét — de azért, amíg az órakészítést nem tanítják kötelező módon a középiskolákban, mégis azt javasolnám szeretettel: válasszák külön az órások tudományában a diagnosztikát a terápiától! Ne ugyanaz az órás végezze a javítást, aki a hibát megállapította, mert így lehetetlen, hogy egészen elfogulatlanul legyen a hiba megállapítása... Legyenek órások, akik bizonyos csekély összegért pontos kórleletet adnak az óra betegségéről és a betegség fokáról — akik megmondják, ennek az órának semmi baja sincs, csak ezt a csavart kell jobban besrófolni, ami negyedpercnyi munka és két hatost ér. Ezzel a lelettel menne aztán az ember a gyakorló órássebészhez, aki a műtétet a diagnózis alapján volna köteles végezni, s csak annak súlyossága szerint díjaztatná magát. Ez ebben az ügyben szerény, de ellentmondást nem tűrő nézetem — s még azt is hozzáteszem, hq_`gy gyorsan csinálják meg ezt a rendeletet, ezt nem lehet tovább halogatni — a tizenkettedik órában vagyunk! —, legalább az én órám szerint, amit tegnap csináltattam hetvenért.

Te, nekem egy borzasztó gyanúm van, hogy miért történik annyi zsebmetszés a pályaudvarokon és más nyilvános helyeken — hát mindjárt meg is mondom, hogy mi a gyanúm, az a gyanúm, hogy ennek azok a táblák az okai, amik ilyen helyeken ki vannak akasztva és amiken az van írva, — hogy óvakodjunk a zsebtolvajoktól, garé aux voleurs, achtung von Taschendiebe és a többi. Jó, hó, hadd csak te az én csavaros eszemet, ez így van ahogy mondom, én nem utazom paradoxonokban, mint te, mert nekem hálaistennek nem kell írni, tehát az nem is paradoxon, magad is el kell, hogy ismerjed, ha megmagyarázom neked, hogy gondolom ezt a dolgot. Igenis ezek a táblák az okai, mégpedig a következő módon. Az emberek megállnak az ilyen táblák előtt és elolvassák. Amint elolvassák, megijednek, eszükbe jut a pénzük — és egy csaknem öntudatlan reflexmozdulattal odakapnak a kabátzsebükhöz, vagy a nadrágzsebükhöz, vagy a harisnyájukhoz, vagy akárhová, ahol a pénzüket hordani szokták, hogy megvane még. Egyéb se kell azonban a zsebtolvajoknak, akik jó pszichológusok és emberismerők és e célból direkte az ilyen táblák körül tartózkodnak és figyelik az embereket. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a zsebmetszés legnagyobb nehézsége annak megállapításában rejlik, hogy hol hordja a pénzét az áldozat — ha ez megvan, a többi már gyerekjáték. No már most, ezt a legnagyobb nehézséget könnyíti meg neki a figyelmeztető tábla ezen a módon. Különben is miért figyelmeztetik az embert arra, hogy óvakodjék a zsebtolvajoktól? Inkább a zsebtolvajokat figyelmeztessék, hogy ne lopjanak, mert esetleg megfoghatják őket — ennek a veszélynek legalább úgy ki van téve a szegény tolvaj, mint én annak, hogy meglopnak.

Tudode, milyen andalítóan szép a polgármester hirdetménye a spanyolnátha ügyében? Én nem tehetek róla, de könny szökött a szemembe, olyanfajta érzésem volt, mint amikor az ember fürtös kis gyermeket lát édesdeden aludni az erdő közepén — könny szökött a szemembe, részint a meghatottságtól, részint a spanyolnáthától. Van ezen a plakáton minden, ami szép és jó, le van írva a spanyolbetegség és hogy az milyen veszedelmes. A polgármester többek között felszólít bennünket, hogy a vasutat és a villamost csak a legszükségesebb esetekben használjuk. Hát tudod milyen bájos ez, milyen kis biju, egy Wildeaforizma, egy aperszü, egy aranysulánk. Hogy vasúton és villamoson csak akkor utazzam, amikor szükségem van rá — szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogy rendesen szoktam élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam — hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást. Könnyekig meg voltam hatva e nagy szavaktól, melyeket egy nagy lélek inspirált a nagy és nehéz idők szellemében — és teljesen megértem szent és nehéz kötelességemet. Mélyen meg vagyok győzve és lelkesedésemben még tovább is megyek, mint amennyire kérnek a polgármesteri szavak — ígérem, hogy ezentúl a fogamat is csak akkor húzatom ki, ha igazán szükség van rá, ígérem, hogy negyedik emeleti ablakunkból ezentúl nem ugrálok le az utcára, csak úgy ukmukfukk, mint ahogy szoktam, hanem csak akkor, ha ég a ház és a lépcsőn már nem lehet lemenni, szóval szükség esetén. Igérem, hogy az állatkerti hiéna ketrecébe csak akkor dugom be a karom, ha már semmiképp nem tudok ellenállni a vágynak, hogy megsimogassam — és ígérem, hogy különféle plakátokat és hirdetményeket csak a legnagyobb szükség esetén olvasok el. Szóval mikor már elmúlt a spanyolnátha.

Kedves Szerkesztő úr,

hogy miért léptem le a színpadról?! Csakhogy végre valakinek eszébe jut ezt megkérdezni tőlem! Csakhogy végre megmondhatom, hogy eszembe sem volt lelépni soha, s ha mégis így van, akkor leléptettek onnan úgy, hogy észre sem vettem. Azóta folyton azt várom, hogy újra felléptessenek! Pedig én a legközepén ültem ennek a csodakeréki k, és oly biztosnak éreztem ott magam, tudtam és éreztem, ha mindenki lekerül is onnan, én és a színpad maradunk. Hát tévedtem.