1918. február 5.

— Mondd, fiacskám, de egészen őszintén — rólam beszélt Vázsonyi a demokratapártban? Én vagyok az a hölgy, akinek a magyar bolsevikiek be akarnak mutatni egy kis forradalmat, mivel olyant még nem láttam és mivel petyhüdt és perverz idegeimnek már csak egy kis forradalom volna izgató? Én vagyok az, akinek a teájához egy kis vért akarnak szervírozni ezek a vérengző békeuszítók? Mert ha én vagyok, akkor nagyon kérnélek, mondd meg annak a Vázsonyinak, hogy ami engem illet, én inkább egy kis teát szeretnék már kapni a vérhez, mivel vért azt éppen eleget kaptam már, annyit, hogy Marquis de Sade, akit szintén felemlít Vázsonyi, is megsokallná — ellenben teát, azt nem lehet kapni a sok piszok uzsora és árdrágítás és lánckereskedelem és egyéb dolgai miatt a nagy időknek, amikről Vázsonyi azt mondta, hogy nemcsak nagyok, hanem veszedelmesek is — apropó, ezt nem Vázsonyi találta ám ki, hiába dicsekszik, hogy ezek az idők nemcsak nagyok, hanem veszedelmesek is, a Jóska ugyanezt mondta a múltkor, mikor a Csernovitznál kapott sebe megint gennyedni kezdett nekije, szegénynek. Azért mondom: engem ne féltsen Vázsonyi, nekem ugyan nem kell se vér, se forradalom, ellenben tea, az komolyan kell, el is várom tőle, hogy küldjön, legalább ígérje meg, hogy küld, hiszen neki biztosan van — mármint ígérete, hiszen — saját bevallása szerint — a magyar nemzet még soha olyan nagy ígéretet nem kapott, mint most, amekkorát ez a kormány hozott. Te, mondd csak, hol lehet ezt az ígéretet megnézni? Tényleg olyan nagy, mint ahogy beszélik? Kinél van jelenleg? Vázsonyi tartja a lakásán? Azt mondják, szép?