A KÖLTŐ ÉS A KERESKEDŐ

Tavasz volt... május.

És szólott, nyilván a kereskedő, kilépvén a boltból, egyene­sen a Kossuth Lajos utca aranyló fénytengerébe.

— Milyen gyönyörű az idő. Hogy süt a nap, milyen illa­tos a levegő. Milyen furcsán érzem magam... valami ficánkol bennem, aminek nem tudok nevet adni: istenem! talán csak egy hangulat, semmi más! Emlékek borzongatnak — igen... hét évvel ezelőtt... a fiatalságom... egy ilyen szép, langyos má­jusi délelőtt — mi is volt akkor? Ahá, tudom már: mikor azt a kilencezer zsákot vásároltam... amivel tulajdonképpen kez­dődött az egész dolog... istenem, igen, milyen fiatal voltam, milyen erős, milyen naiv és bizakodó — és igazam volt! Ak­kor is sütött a nap, és én talán boldogabb voltam, mint most, pedig mit tudtam én még akkor a zsákokról... ábrándoztam csak, és vakmerően, gondolkodás nélkül, a romlatlan, ábrán­dos fiatalságnak tiszta rajongásával, megvettem mind a kilenc­ezer zsákot...

Egy év alatt hússzorosára emelkedett az ára. Egy év! iste­nem!... mennyi szenvedés... mennyi hit, ábránd, félelem és végre a diadal! Éreztem, hogy ennek így kellett lenni: érez­tem, hogy én ezt előretudtam, mindig sejtettem, hogy van bennem valami különös, látnoki erő —, hogy az én eszméim­nek győzedelmeskedniök kell —, hogy az én sejtelmes, ködös álmomnak, amit a fonálbehozatal csökkenéséről álmodtam sok holdas éjszakán, meg kell valósulnia egyszer!

Igen... úgy is lett. Ahogy most végignézek rajta, olyan az egész, mint valami tündérmese. Tündérek repdesnek előttem a napfényben, és integetnek: higgy! (sic!) remélj! örülj! az élet még tartogat számodra merengő boldogságot, talán még szebb álmokat az eddigieknél... csodákat, szépséget, örömöt! Mit tudhatod te, mi készül e tavaszi derűben, mi zsendül, serked, sarjadzik a csodás, nagyszerű létben? Hátha a gyapjú még feljebb megy, én istenem —, hátha Anglia beszünteti a kivitelt? Így suttognak a tündérhangok.

Olyan különösen érzem magam... olyan édes-bús öröm tölti el valómat... Azt hiszem, ma vásárolni fogok...

Tavasz volt... május.

És szólott a költő magában kilépvén a kapuból, a Kossuth Lajos utca fénytengerébe.

— Hű, de meleg van. Még jó, hogy nem volt tavasz, nem vette észre senki, hogy nincs felöltőm, lehet kis kabátban jár­ni. De egy cipő azért kellene. Kétezerér is lehetne venni: az ám, kétezer. A Szemlénél lehetne kapni egyet azér az izéér, a »Halk csengettyű« című hosszúér — esetleg írhatnék egy másikat, vagy talán ezt lehetne mégis elsütni, ha hozzáírnék még valamit... Hm, ez nem megy. Inkább novellát kellene, de miről? Tudom már, azt a »Művészlélek« című témát le­hetne gyorsan lekenni a Hírcsarnoknak, ott kétszer annyit kapok — de ezeknek valami hígabb dolog kellene, na ja. Leg­jobb volna összeizélni a kettőt, a Művészlélekbe belevenni a verset is valahogy, az kitenne két egész ívet, még amatőr­kiadást is lehetne csinálni belőle, ötven százalékra kiegyezni a nyomdával. Csakhogy akkor írni kellene még hozzá valamit — mit is lehetne? Valami olyan tündérmese-féle izét, azzal a jelképes mellékgondolattal, a boldogság madaráról, amit múlt­kor gondoltam ki, öt és fél oldalra kijönne, soronkint két koronával, az negyvenhat meg ötvenkilenc, ezernégyszázhat­vankettő... stimmel.

De egyelőre, mi lesz a cipővel? Gyorsan, valami apróságot, amit tíz perc alatt meg lehet írni. Talán egy kereskedőről, kis novella, hogy az micsoda sivár lélek, micsoda lelketlen gép — ezt itt, aki szembejön.

Fél óra alatt kész vagyok, ha rögtön beülök ide és lekenem. Azt hiszem, ma keresni fogok.