HÁBORÚ
Tartalékos katona vagyok, és igy érthető, hogy nagyon érdekelnek mostanában a
külpolitikai vélemények. Ez tudva van rólam, és barátom, egy pirospozsgás és
izmos fickó, minden reggel rám ordít a kávéházban:
— Na, szerencsétlen! Holnapután megjelennek a plakátok, általános
mozgósítás!
Kicsit
ideges vagyok, és mindjárt csuklani kezdek, ha kiabálnak.
— Kérlek
szépen — nyafogok csukólva —, hogy lehet igy kiabálni? Tudod, hogy mindjárt felkavarodik a gyomrom,
ha kiabálnak.
Barátom kétfelé rántja izmos bajuszát, és akkorát vág az asztalra, hogy
csak úgy dagadnak az erei:
— De a
keservit neki, most már itt az ideje! Egy kis levegő kell, érted? Egy kis
levegői Meg egy kis seprés, a keservit neki! Pincér, zu
mir! Hozzon nekem egy kolozsvári szalonnát és
szilvóriumot, na alzo! Vigyázz, kész! Abtreten!
Egyszerre
beáll a fájás a bal mellembe — igen, ez fájt mindig, mars
közben, mikor szolgáltam —, és a kezem rángani kezd.
—Jaj, pincér, egy aszpirint — suttogom. Aztán a barátomhoz
fordulok:
—
Hát mégis ... miből gondolod?
Barátom egyet ránt a
vállán, és hatalmas izmai megfeszülnek.
—
Miből gondolom? Szerencsétlen, hát nem olvastad ma reggel a lapokban,
hogy az orosz nagykövet kijelentette, hogy a konferencián hangsúlyozni fogja
a szláv törekvéseket?... És hogy Angliá
val szerződést kötöttünk a repceolaj
szállítására, tíz évre, beleszámítva a kamatokat... Ez
már csak világos!
Jól kinyitom a szememet, és irigylem a barátomat,
hogy neki ez világos. Aztán óvatosan megkérdezem:
— Na és
... ebből már biztos .. .
Barátom akkorát kacag, hogy néhány percig a
felvert léghullámokon lebegnek a feje körül, végre visszaesem a székre.
—
Hát mit
gondolsz? Mi szüksége volna An-golországnak a
repceolajra, ha a francia gépgyárak nem készülnének, hogy Németországnak fúrógépeket
adjanak el, amivel szerb ágyúkat fognak csinálni, hogy az oroszok ezáltal lekössék a japán Mandzsúriát? Még most se érted?
Barátom öklével szemeim
előtt hadonász. Szembeszökö
érvek, annyi bizonyos. Hát persze...
az oroszok...
—
És most már bizonyos?
Barátom kettéharap egy ötkoronást,
és a felét
hanyagul átnyújtja a pincérnek.
— Hogy bizonyos-e? Holnapután harminckétezer emberünk áll
a svéd határon. Persze, csak az ágyútöltelék. Ezeket lekaszabolják. Mindegy. Aztán
— upre! — egyenesen a szerbek ellent Negyvenezren.
Ágyúharc. Aztán sortűz, az albán hegyek közt! Aztán szuronyroham —
bajonett aufl
Ejnye, már megint beléállt a vesémbe a görcs.
Mindig, ha ilyeneket beszélnek.
— Méghozzá ezekkel az Új srapnellekkel!
Ezekkel a levegőben robbanókkal! Ezek előbb belemennek az ember
hasába, és ott robbannak fel. Az embernek a torkán jönnek ki a darabok. A feje
beleesik az embernek a bordái közé. Hehehe.
Irigyen nézem a
barátomat.
— Mondd csak, kérlek, neked nem fordul fel mindjárt a
gyomrod, ha ilyesmire gondolsz? Mert nekem igen.
Barátom végignéz.
— Hja, az embernek edzenie kell magát. És az emberben
legyen életerő, szív! A krisztusát neki! És ne ijedjen meg egy kis vértől!
Én direkt eljártam operációkat nézni, hogy hozzászokjam ehhez a látványhoz,
mert erre hamarosan sor kerül. Borzasztó dolgokat fogunk látni... bizony, teringette!
— Jó... jó... de az mégis más...
hátha téged lő meg egy srapnell?
Barátom nagyra mereszti szemét.
—Engem???111
—Csudálkoznom kell.
—Hát miért ne téged is? Na, hallod! Barátom elhűl.
—Megőrültél? Hogy lőhetnek meg egy civilt? Most
én hűlök el.
—Hát te nem vagy katona?
Barátom mély
megvetéssel végignéz, felfricskázza az orrom, megpöndörít a gallérom körül,
visszatesz a székre, feláll, és félvállról szól vissza:
—Azt tudtam, hogy gyáva fráter vagy,
de hogy egész hülye légy, és engem olyan pipogya
fráternek tarts, akiben még annyi energia sincs, hogy kidobassa magát — na,
fogadni mernék, hogy katona vagy!
393