HÁBORÚ

Tartalékos katona vagyok, és igy érthető, hogy nagyon érdekelnek mostanában a külpolitikai vélemények. Ez tudva van rólam, és barátom, egy pirospozsgás és izmos fickó, minden reggel rám ordít a kávéházban:

— Na, szerencsétlen! Holnapután megjelennek a plakátok, általános mozgósítás!

Kicsit ideges vagyok, és mindjárt csuklani kezdek, ha kiabálnak.

— Kérlek szépen — nyafogok csukólva —, hogy lehet igy kiabálni? Tudod, hogy mindjárt felkavarodik a gyomrom, ha kiabálnak.

Barátom kétfelé rántja izmos bajuszát, és akkorát vág az asztalra, hogy csak úgy dagadnak az erei:

— De a keservit neki, most már itt az ideje! Egy kis levegő kell, érted? Egy kis levegői Meg egy kis seprés, a keservit neki! Pincér, zu mir! Hozzon nekem egy kolozsvári szalonnát és szilvóriumot, na alzo! Vigyázz, kész! Abtreten!

Egyszerre beáll a fájás a bal mellembe — igen, ez fájt mindig, mars közben, mikor szolgáltam —, és a kezem rángani kezd.

—Jaj, pincér, egy aszpirint — suttogom. Aztán a barátomhoz fordulok:

— Hát mégis ... miből gondolod?

Barátom egyet ránt a vállán, és hatalmas izmai megfeszülnek.

— Miből gondolom? Szerencsétlen, hát nem olvastad ma reggel a lapokban, hogy az orosz nagykövet kijelentette, hogy a konferencián hangsúlyozni fogja a szláv törekvéseket?... És hogy Angliá val szerződést kötöttünk a repceolaj szállítására, tíz évre, beleszámítva a kamatokat... Ez már csak világos!

Jól kinyitom a szememet, és irigylem a barátomat, hogy neki ez világos. Aztán óvatosan megkérdezem:

— Na és ... ebből már biztos .. .

Barátom akkorát kacag, hogy néhány percig a felvert léghullámokon lebegnek a feje körül, végre visszaesem a székre.

— Hát mit gondolsz? Mi szüksége volna An-golországnak a repceolajra, ha a francia gépgyárak nem készülnének, hogy Németországnak fúrógépeket adjanak el, amivel szerb ágyúkat fognak csinálni, hogy az oroszok ezáltal lekössék a japán Mandzsúriát? Még most se érted?

Barátom öklével szemeim előtt hadonász. Szembeszökö

érvek, annyi bizonyos. Hát persze... az oroszok...

— És most már bizonyos?

Barátom kettéharap egy ötkoronást, és a felét

hanyagul átnyújtja a pincérnek.

— Hogy bizonyos-e? Holnapután harminckétezer emberünk áll a svéd határon. Persze, csak az ágyútöltelék. Ezeket lekaszabolják. Mindegy. Aztán — upre! — egyenesen a szerbek ellent Negyvenezren. Ágyúharc. Aztán sortűz, az albán hegyek közt! Aztán szuronyroham — bajonett aufl

Ejnye, már megint beléállt a vesémbe a görcs. Mindig, ha ilyeneket beszélnek.

— Méghozzá ezekkel az Új srapnellekkel! Ezekkel a levegőben robbanókkal! Ezek előbb belemennek az ember hasába, és ott robbannak fel. Az embernek a torkán jönnek ki a darabok. A feje beleesik az embernek a bordái közé. Hehehe.

Irigyen nézem a barátomat.

— Mondd csak, kérlek, neked nem fordul fel mindjárt a gyomrod, ha ilyesmire gondolsz? Mert nekem igen.

Barátom végignéz.

— Hja, az embernek edzenie kell magát. És az emberben legyen életerő, szív! A krisztusát neki! És ne ijedjen meg egy kis vértől! Én direkt eljártam operációkat nézni, hogy hozzászokjam ehhez a látványhoz, mert erre hamarosan sor kerül. Borzasztó dolgokat fogunk látni... bizony, teringette!
— Jó... jó... de az mégis más... hátha téged lő meg egy srapnell?

Barátom nagyra mereszti szemét.

—Engem???111

—Csudálkoznom kell.

—Hát miért ne téged is? Na, hallod! Barátom elhűl.

—Megőrültél? Hogy lőhetnek meg egy civilt? Most én hűlök el.

—Hát te nem vagy katona?

Barátom mély megvetéssel végignéz, felfricskázza az orrom, megpöndörít a gallérom körül, visszatesz a székre, feláll, és félvállról szól vissza:

—Azt tudtam, hogy gyáva fráter vagy, de hogy egész hülye légy, és engem olyan pipogya fráternek tarts, akiben még annyi energia sincs, hogy kidobassa magát — na, fogadni mernék, hogy katona vagy!

393