EDGAR WALLACE

Detektívregény

A gőzsíp élesen felvisított, mindnyájan a fedélzetre siettünk. A „Sabaria" már mélyen bent járt a vizeken, eltűnt a part — eleinte azt hittük, zátonynak futott a hajó. Néhány hölgy éle¬sen felsikoltott.

— Ladies and gentlemen — mondta a kapitány, rosszul leplezve izgatottságát —, Sir Thomas Lowellt meggyilkolva ta¬láltuk kabinjában.

Az elszörnyűködés moraja futott végig a hallgatóságon. Mindnyájan egymásra néztünk és viszont.

A kis Peggy odasúgott, amint elmentem mellette.

— Nem vette észre, George, hogy lady Hampshire elsá¬padt?

Vállat vontam. Lady Hampshiret alig ismerte a társada¬lom, visszavonultan töltötte az utat, csak ritkán jelent meg a társalgóban.

— Azt hiszi? — mondtam élesen.

Peggy mondani akart valamit, de gyorsan közbevágtam.

— Mindenesetre feltűnő, hogy ezt magán kívül senki se vette észre. Várjuk meg a helyszíni szemlét.

De ez a szemle nem hozott megoldást. A holttest félig ülő, félig fekvő, de inkább álló helyzetben hevert a kabin aj¬taja és az árbockosár között, arccal lefelé fordulva. Az ajtók és ablakok zárva voltak, a holttesten külerőszak nyomát nem lehetett felfedezni, sehol egy karcolás nyoma, a test tökéle¬tesen ép, érverés rendes, szívműködés kielégítő, étvágy kitű¬nő, közérzet élénk. Sehol semmi nyoma, hogyan történhetett a gyilkosság, maga a holttest se tudott olyan adatot monda

ni, ami a nyomozást helyes irányba terelhette volna.

A lunchnél a kapitány mellé kerültem.

— Az a kérdés — vetettem fel óvatosan —, ki volt vele utol

jára.

— Én — mondotta szívélyesen a kapitány. — Éjfél után hagytam el szobáját.

— Akkor... — mondtam és felálltam — hölgyeim és uraim: a kapitány gyanún felül áll. A gyilkosság előtt két perccel az áldozat egyedül volt.

Charlstome félrehívott.

— Mondani akarok valamit, doktor — én tudom, hogy Lowell ez alatt a két perc alatt, a gyilkosság előtt, levelet olva¬sott el, amely egészen kihozta a sodrából. Magánkívül volt!

— Magánkívül? — kiáltottam, fejemhez kapva. — De hiszen akkor nyilvánvaló! Ha magánkívül volt, akkor ketten voltak a szobában — ő és azonkívül ő is, kilépve saját magából, vagy¬is magánkívül! És ez utóbbi ölte meg a másikat, vagyis az áldo¬zat ölte meg Lowellt, illetve öngyilkosság történt! Azonnal hívják ide a nyomozás vezetőjét!

Nem kellett hívni, éppen jött.

— Hallotta? — kérdeztem izgatottan. Colonel Stop élesen nézett rám.

— Hallottam — mondta röviden.

— És mi a véleménye?

— Az a véleményem — emelte hangját a detektív —, hogy a gyilkos kilétét csak egy ember tudhatja biztosan.

—Ésaz — ?

— És az: maga a gyilkos!

— Ez valószínű. Viszont ő nem fogja elárulni magát. — Máris elárulta. Mert e pillanatban, tekintve, hogy a re¬ gény közepén tartunk, egyetlen ember tudja csak, ki a gyil¬kos — és ez az egy ember a szerző. Miután pedig a szerző ön: tehát ön a gyilkos.

Megtántorodtam. Rettenetes szünet következett. Min¬denkiben megdermedt a vér. Aztán odaléptem Stophoz. — Tartóztasson le — mondtam rekedten. — Gratulálok.

Most persze az olvasó azt hiszi, vége a regénynek, megköny nyebbülve lélegzik fel, és leteszi a könyvet.

Stop! Ez a befejezés csak csalétek volt!

Nem is igaz, hogy én voltam a gyilkos! Csak be akartam

ugratni az olvasót, hogy elárulja magát!

Ez a nagy megkönnyebbülés, látva, hogy engem tartóztatnak le, világosságot derített a szörnyű bűntettre!

Az olvasó a gyilkos!

Fogják meg!