DISZKRÉT LEVELEK
A „Színházi Élet" egyik munkatársa kedves ötletet akart
meg¬valósítani — sorba járta a neves írók feleségeit, vagy amenynyiben
nőtlen volt az illető, azt a hölgyet, akivel az illető író
bizalmas viszonyban van vagy volt, és megkérte őket, adnának egy bizalmas,
intim levelet nagynevű sorstársuktól, olycélból, hogy ezt a
gyűjteményt nyilvánosságra hozza, az olvasó oku¬lására és mulatságára.
Nem is értem,
miért nem sikerült a szép terv.
Mert nem
sikerült.
A hölgyek nem
adták oda a leveleket, s mikor az újságíró egyenesen a levelek íróihoz,
sőt „szerző"ihez fordult, mint akinek jogában van a levelek
leadására kényszeríteni címzet¬teket — ezek egyenesen felháborodva tiltakoztak
az indiszk¬réció ellen. Teljesen érthetetlen.
Eltekintve attól,
hogy a Parnasszus lakóinak magánélete irodalomtörténeti dokumentum, s így semmi
ok nincs rá, hogy ne előbb jelenjen meg az, ami előbbutóbb úgyis a
nagykö¬zönség elé kerül — az író szempontjából is fölösleges érzé¬kenység esete
forog fenn.
Istenem — ha a
politikai nézeteimről faggatnak ilyen idők¬ben, akkor joggal
méltatlankodom —, az mégiscsak magánügy. De a szerelmi életem?
Menthetetlen
eljárás megfosztani az olvasót ettől a kis mu¬latságtól, ilyen szomorú
időkben.
Kárpótolni
óhajtjuk őt ezért.
Ha maguktól nem
adják ide a leveleket, elvesszük erő¬szakkal.
Van rá mód,
anélkül, hogy büntetendő cselekedetre ve
temednénk. Mire
való a képzelet? Kinyitja az a legrejtettebb fiókot is, s látatlanban olvassa
el a zárt boríték tartalmát.
Itt következik
néhány levél, amikhez ezzel a lelki álkulcscsal jutottunk. Írók intim levelei.
Annyi tapintatot megenge¬dünk magunknak, hogy a vezetéknevet nem írjuk ki, ezek
úgy¬se szerepelnek ilyesfajta levelek alatt.
Az olvasó úgyis
kitalálja, melyik kedvencétől származik — hogy melyik kedvencnek szól, azt
árulja el maga a levél, ha tudja.
I
Te kis komisz,
bűnömbánom, tisztámszennyesem, te men¬nyei ördögöcském és pokoli angyal,
ruhafogasom, te bitang, komisz bandita, gyalázatos kabáttolvaj, sikkasztó,
sikkasztóm, édes, ugye nem mész, na menj, menj, mennyen már, namennyenmár, hát
mért nem marad? Gyűlöllek. Szeretsz? Gyűlölsz? Gyűlölj. Én
legyek neked a bűn. Én legyek neked a jóság. Én legyek neked a minden és a
kabátgomb, és te legyél nekem az án zokogásom és dühöm és torokköszörülésem
borotvál¬kozás közben és a mosdótálba lehelt sóhajom, és gúnyos ka¬cajom és
reggel na tessék már felkelni tízóravanszerkesztőúrbánatom, és nem sírok
és kacagok, csak egy gerenda esett a szemembe.
Van szerencsém,
Feri
II
Méltóságos
Asszonyom,
vettem f. hó 26án
kelt nb. levelét, melyben csatoltan a teuton erdők viharral dacoló
fenyőóriásához hasonlít, mint írót és embert, felajánlva kezét és
szerelmét. Miután társadalmi és irodalmi teendőim e héten minden
időmet igénybeveszik, megtisztelő ajánlatára érdemben csak a
jövő hét folyamán térhetek vissza, amikor is megbízottam minden
tekintetben tájékoztatni fogja.
Kiváló
tisztelettel Ferenc
III
Szerelmi görbém
csúcspontja,
az a
díszlényiség, ami tegnap este mintegy a finomodott elfaj¬zás enyhe kultúrillata
áradt kegyedből, amikor a kiskapuból visszanézett, arra indít, hogy kegyedet
az én némileg szellemiesült nemiségemnek bizonyos indulattelt képzetekkel
fel¬tornyozott eszmeormára állítsam. Dőreség volna azonban azt hinni, hogy
én búsulok, amennyiben ez nem sikerül. Búsuljon a ló, mely enyhén
sémijellegű fejének nagyobb térfogata folytán erre alkalmasabban van
berendezve.
Zoltán
IV
Riska, hé,
há má mi lesz?
Zsiga
V
Hercegnő,
Melanie,
és minden,
minden, a térben, a nagy tömbök freneziájával, en¬gedje, hogy Melanienek
nevezzem s mért ne? vagy mit tudom! csak éppen mert őt is Melanienek
hívták (doktor Shakespeare
szerint, akit
inkább Ödönnek mondanék) egykor Párizsban, huszonkét éves koromban, lángoló
szépségem roppant dárdái közt! (Les dardes suprčmes!) Ó, mily csodálatosan szép
vol¬tam, Melanie, szép, mint egy görög Baldóver, te jó isten, s mi¬csoda isteni
bűzök, a retkek és osztrigák és saucissonok hal¬mazatában! Aludjon,
Melanie, aludjon.
Dezső
VI
Csitri,
ez nem levél,
nehogy azt higgye, ez nincs leírva, ne is olvassa. Ne is figyeljen ide. Ez egy
kis sóhaj, egy lappagás, annyi mint egy kikerülhetetlen kis rebbenése
ősszel a falevélnek, arról a nagy, komoly, világfias gesztenyefáról, mikor
engedelem nél¬kül szabadságot vesz magának.
Ez nincs is. Én
nem írtam ezt. Én nem
is vagyok. Bocsánat. Ernő
VII
Kedves
fiam, persze hogy imádlak, de már be kell fejeznem, sietek, mert a „Színházi
Élet" szolgája várja a kéziratot.
Frici
Színházi Élet, 1921. 37.