ÍGY ÍRTOK TI
Krumpli
(Kutyaregény)
(Kedves Szerkesztő Úr! Egy régi közmondás szerint kutyából nem lesz szalonna, a kutyazsír, másképpen kifejezve, nem szalonnaképes. Viszont a kutya mint társadalmi
és irodalmi téma nemcsak hogy szalon-képessé
vált, de szinte központjába került az érdeklődésnek: ma már minden jó
nevű írónak van egy-két kutyaregénye, s kiadóm, aki legutóbb
meglehetősen lanyhán fogadta a lelkes bejelentésem, hogy regényt akarok írni Shakespeare-ről és Edisonról, egyszeribe
felélénkült és nagyobb előleget ígért, mikor közöltem
vele, hogy Krumpli nevű japán dogterrier-csimpánzpuli kuvaszommal kapcsolatos megfigyeléseimet és gondolataimat egy szerény történet keretében szeretném könyvbe kögíteni. Jack Londonnak, a nagy kutyológusnak mintájára. Miután nagy művem
tervének híre kiszivárgott már, és olvasóim, valamint
a külföldi kiadók és ügynökök is
elhalmoztak érdeklődő
és sürgető leveleikkel, azt hiszem, az ön
lelkes és nagy műveltségű olvasói is szívesen
látják, ha a készülő kutyabaj rövid vázlatát közzéadom.)
ELSŐ FEJEZET
Krumpli megjelenik
Esteledett, a Lágymányos felől
elhanyagolt és enyhén idegbajos békák csilingelése és néhány villamoskocsi
üde, fanyar csaholása verődött ide, amint nyihogva siettek a kelenföldi remízistálló felé, villanyabrakra éhesen. Ezek a villamosok most fáradtak voltak,
egész nap szaladgáltak, most fájós kerekeiket
tapogatva, mint öregasszonyok siettek a kiérdemelt álomra hajtani ráncos, sárga peronjukat.
A költő lakása felé igyekezett. Ő is fáradt volt, szeretett volna vacsorázni, amint a házak tövében ballagott,
szaglászva az ablakokból ételszagok után, friss húsok
s egy reggelről megmaradt sonkacsülök képzete csavargatta a gyomrát. Egy nyári
délután emléke ködlött fel benne, valahonnan Koppenhágából, ahol matrózok ettek
füstölt halat a kocsma előtt,
s a zöld csuprokban békés aludttejek álmodtak a tengerről, a végtelen, csillagos égről, s Newton binominális egyenletéről.
Betegen hörgött a dohánygyár ablakaiból a hangszóró, egy Beethoven-koncert utolsó foszlányait rázva ki, mint mikor
szőnyeget porolnak - a
sárga ívlámpák alatt kisebb csoportban
kereskedők, csipkeárusok,
s néhány eltévedt filozófus beszélgetett halkan, inkább csak időtöltésből. Egy szürke, kopott
repülőgép döcögött át az égen,
az utca közepére
tompa puffanással esett le a Japánból
érkezett torpedó, kinyílt, s háromnégy Mars-beli mászott elő,
unatkozva, kopoltyúikat piszkálva.
Közönségesen üres, mindennapi este volt, semmi jel nem mutatta, hogy az Esemény
közeledik, s még a költő állítólagos váteszi előérzete se jelezte a csodát idegeinek kipróbált szeizmográfján.
S
mégis váratlanul és simán, mint ahogy
az élet legnagyobb
dolgai történni szoktak, egy utcasarokkal
lakása előtt a költő megállt és megfordult.
Először csak egy összegubancolódott kis csomót látott,
a fal tövében
- a csomóból két láb, aztán egy
fül emelkedett.
A költő agyában megmozdult valami. Az ősi, sok millió éves
megismerés. Aztán, mintha villámcsapás érte volna.
- Ez egy kutya - állapította meg.
Mert mégiscsak költő volt a költő - egy pillanattal
előbb még paprikás krumplira gondolt, s most egy pillanattal utóbb, attól
a más ember számára mit sem jelentő, s szinte észrevehetetlen benyomástól,
hogy egy kutyát pillantott meg, a léleknek egy rejtelmes ugrásával arra a
fantasztikus következtetésre jutott, hogy ott, ahol a kutyát megpillantotta,
tényleg egy kutya van.
- Egy igazi kutya - rebegte maga elé.
S még kapkodva érzések után, hogy
felfogja és megértse a pillanat metafizikai jelentőségét, emberi nyomorúságában nem tudott másba
kapaszkodni, mint előbbi
képzetébe: a paprikás krumpliba, s kétségbeesetten próbálta megtalálni az összefüggést.
- Krumpli - mondta halkan.
A kutya a keleti szélesség és nyugati
hosszúság egynegyed fokával észak-délnyugat felé fordította a fejét, s a költő még bizonytalanul, de már reménykedve sejtette, hogy a kutyalélek mennyországába mégis felhallatszott a szegényes emberugatásnak egy messze kis
zöreje.
UTOLSÓ FEJEZET
Krumpli megfontolja
a dolgot
A költő szemben
ült Krumplival. Ebéd után volt,
már leszedték az asztalt, s a költő savanyúan gondolt délutánjára, amelyben lakásügyét kell majd elintéznie,
azonkívül az ebédkosztot kifizetni, s elvált felesége tartásdíjáról tárgyalni az ügyvéddel. Szegény
ember volt, s a feleségtartás gondokat okozott, különösen most, hogy a feleségadót
megszigorították, és a szájkosár nélkül talált feleségeket irgalmatlanul összefogdosták az utcán.
Krumpli egy pillanatra felemelte fejét, és végignézte a költőt.
- Krumpli! - mondta a költő bizonytalanul.
Krumpli nem felelt. Vállat vont, hasa alá húzta mellső lábát.
Nyilván azon tűnődött, érdemes-e a költővel szóba állni a
történtek után. Már két hónapja laktak így együtt. Krumpli udvarias volt,
egyelőre beletörődött megváltozott életmódjába, de odáig még nem
jutottak, hogy a költőt bizalmára méltassa, s elárulja neki, minő
körülmények közt kerültek össze, s hogy azelőtt hol élt - ezt nyilván
későbbre halasztotta, amikor majd dönteni fog róla, végleg ittmarad-e,
vagy visszatér-e az ismeretlenbe. A költő szegény, tudatlan emberlelkében
nyöszörögve ébredezett valami szűkölő kíváncsiság.
- Krumpli! - mondta. - Krumpli, honnan kerültél te ide?
És ekkor Krumpli hirtelen felállt. Vakkantott egyet, az ajtó felé
ment, felemelte lábát.
Aztán hirtelen meggondolta
magát.
Odaballagott a költőhöz, mellső
lábát felemelte, és megérintette a költő kezét. Aztán szó nélkül
megfordult, és kiment a szobából.
Még hallotta, ahogy odavakkant a kacsának a konyhában.
Sohase látta többé.
Krumplit se. A kacsát se. Egy fehér hermelingallér
is eltűnt.
Most már értette a dolgot.
Mint ama régi lovagot, Krumplit se szabadott volna megkérdezni, honnan
jő, s mi származása.
Kacsafogaton ment vissza, hermelinpalástját vállára borítva,
kiábrándulva az emberekből, Lohengrin-Krumpli, a Grál örököse.
A költő kinézett az ablakon. Katonák rohantak végig az úttesten, a
tűzoltók sorra szedték le a házak tetejét. A földrengés egy percre
megszűnt, aztán új erővel kezdett dühöngeni. Az utolsó városrész
eltűnt a föld alatt. Eszébe jutott, hogy még nem vacsorázott. Üresnek
érezte szívét.
Kutyaregény, tarka, se füle, se farka.
Színházi Élet, 1933. 14. sz.